Új Szó, 2007. július (60. évfolyam, 151-175. szám)
2007-07-14 / 161. szám, szombat
22 Presszó ÚJ SZÓ 2007. JÚLIUS 14. www.ujszo.com nem cserélt vele. Egyszer fordítójával, Kövesdi Jánossal ebédlőasztalhoz hívtuk a szibériai orosz írót, Szergej Zaligint, aki Szolzsenyicin szovjet botrányt kavart remekéről, a Rákkórházról beszélt nekünk lelkesen, mert a regényt kéziratban elolvasta. A történet egyik epizódját föl is idézte nekünk, s amikor a regény végre a kezembe került, először ezt a részt kerestem ki benne. Arról a megrendítő epizódról van szó, amelyben a kislány daganatos emlőjét a sebész lemetszi, és egy fémtartályba dobja. Előtte a gyermeklány a kórházi folyosó egy csöndes zugában széthúzza keblén a kórházi köpenyt, s először és utoljára odakínálja mellét egy csókra a szerelmének. A szlovák líra élő klasszikusai, akikről az egyetemen is tanultunk, Lukác, Beniak, Smrek a Stefániában szoktak ücsörögni; ha később, szerkesztőként megkértem őket valamire, a társaságot ott találtam. Érdekes, az a kávéház sosem vonzott, útjaim nem arra vezettek. Szerkesztő, pipával 1968 után, amikor az Irodalmi Szemle szerkesztőségét a Stúr utcába telepítették át, kéziratokat szerkeszteni a közeli Tulipánba jártam. Akkor hónapokig pipát szívtam, s egyszer a füstje úgy beburkolt, hogy a pincémők a pulttól nevetve rázták felém az öklüket. Legtöbb élményem azonban a Krym- hez köt. 1955 decemberéig nem volt télikabátom, nem futotta rá a családi pénztárunkból. Édesapám akkor kapta meg csehszlovák állampolgárságát és első lelkészi fizetését némi visszamenőleges érvénnyel. 1955 karácsonyára végre kaptam egy valóban szép és meleg téli felöltőt, egy nagymihályi szabó varrta meg, mérték szerint. Januárban vizsgák vártak rám, és esténként, amíg a kollégium étterme kiürült, hogy az asztaloknál tanulhassunk, a Krymbe mentem át könyveimmel. Kilenc körül fizettem, visszahúzódtam az étterembe, felöltőmet a fogasra akasztottam, és éjjel, amikor fölmentem hatodik emeleti szobámba, ott is felejtettem. Reggelre ellopták, és senki meg nem találta. Ismét felöltő nélkül, ócska, golyóktól kilyuggatott katonai köpenyemben vészeltem át a telet. 1958-ban történhetett, hogy a Krym pincéjében, ahol éttermet működtettek, egy este négyen, Ozsvald, Mag Ottó, Csizmár MiHós és én elfogyasztottunk egy vacsorát, s ülve maradtunk. Ozsvald mellett ültem, s egyszerre előhúzott zsebéből egy noteszt, és felolvasta nekem nagyon halkan Szőlőkarók című, finoman áthallásos, 1956 őszére és a magyar magányra rezonáló versét. Aztán a város gyomra felé indultunk az éjszakában, és Csizmi harsány magyar dalra gyújtott. Jöttek a rendőrök, igazoltattak minket, ha jól emlékszem, még valami csendháborítási bírságot is kiróttak ránk, akár énekeltünk, akár nem, a három testőr elve szerint: egy mindenkiért, mindenki egyért. 1969 decemberében Duba mesterrel Bukarestben és Kolozsvárott töltöttünk el gyönge két hetet. A kolozsvári New York Szállóban laktunk, ahol a XX. század elején nagy irodalmi élet zajlott. Este Balogh Edgárral, Gál Ernővel, Páskándival ültünk egy asztalnál, reggel pedig lebotorkáltam szobámból, hogy bekapjak egy reggelit. A nagyterem üres volt, csak balra ült egy magányos nőalak, arcát félig a tenyerébe rejtve. Elhaladtam asztala mellett, és szemem sarkából fölismertem az asszonyt: Monoszlóy Dezsőnk felesége volt, Éva. Odaültem, s kérdeztem, mi járatban van Kolozsvárt. Évát megrázta a zokogás, és elmondta, hogy aznap nem tudom, hányadik esztendeje esküdtek egymásnak örök hűséget Dezsővel, és nászuk itt, ennél az asztalnál ünnepelték meg. Jött, hogy emlékezzék. Dezső egy évvel korábban, 1968 augusztusa után Újvidéken maradt, és Bécsbe emigrált, Éva és két leánya nélkül. Ezért hozott bennünket a sors a kolozsvári kávéház asztalához. Páncélosdübörgés, gépágyú-kattogás 1968 augusztusában, ha jól emlékszem, a szovjet betörés másnapján egy kis asztaltársaság tagjaként a Krymben ültem. Kerékpárom, amellyel akkoriban közlekedtem, a kávéházi előtér fali telefonja alatt pihent, s a társaságból Tőzsérre és Bábira emlékszem határozottan, a negyedik Cselényi vagy Gyurcsó lehetett. Beszélgettünk, kint páncélosok dübörögtek, helikopterek Totyogtak, vadászbombázók sivítot- tak, beszűrődött a ligeti szovjet propaganda-hangszóró ordítása és zenebonája, s próbáltunk beszélgetni. Váratlanul iszonyú erejű, fémes, száraz gépágyú-kattogás hangzott föl valahonnan a közelből, s Bábi reflexszerűen az asztal alá csúszott. Tőzsérrel nevettünk, s kihúzódtunk a kávéház bejárati kapujába, hogy kikémleljük, hol, kire, miért lőhetnek olyan veszettül az esztelen oroszok, mert az egész utca visszhangzott a véget nem érő sorozat kattogásától. Kitippeltük, hogy a háborúság a belváros területén zajlik, s amikor az utca el- csöndesült, a tér felé indultunk. Toltam a kerékpáromat, úgy nyomultunk északnak. A tér déli sarkán Babos László loholt felénk, Tőzsérrel jól ismerték egymást, kollégák voltak A Hétnél, mielőtt Babost 1956 miatt börtönre ítélték. Az újságíró ajzottan adta elő nekünk, hogy torkig van az egész rendszerrel, kivándorol Izraelbe. „De hisz te nem is vagy zsidó”, mondta Tőzsér, „mit keresnél abban az országban?” Babos morgott valamit, és elvi- harzott. Valóban a választott nép földjén kötött ki. Egy év múlva angol órákat adtam a Duna utcai gimnáziumban, és tanítottam a kislányát. Alig rohant el Babos, Turczel szaladt felénk az Irgalmas-templom hányából. „Gyerekek”, lihegte ajzottan, aki mindkettőnk komáromi és egyetemi tanára volt, „képzeljétek, egy marha orosz majdnem agyonlőtt. Gyertek, megmutatom a lövedéket, amelyik hajszál híján megölt.” A tér ismét tele volt emberekkel, s a Nagyposta előtt állt az a négycsövű szovjet légelhárító nehézgépfegyver, amelyből a katona a végtelen hosszúságú sorozatot kieresztette az átel- lenben álló irgal- masrendi templom barokk tornyába. A fal összes vakolata a járdára és az utcára hullt, nyakig hevert a borzasztó mész-, cement- és téglatörmelék előttünk, és láttam, hogy a katona éppen a fegyver kiürült táraiba préseli a piros hegyű, hosszú töltényeket. Turczel tanár úr megmutatta a lövedéket, amely az orra előtt füttyentve átfúrta a dohánybolt kirakatüvegét, s a polcon a reklámtárgyak közt elpihent. Egyik évfolyamtársam Ján Johanides volt. Művészettörténetet tanult, nagyon jó volt franciából, csembalózott, könnyen rajzolt, és nemcsak szerette, hanem fordításokból ismerte is a magyar költészetet. Javíthatatlan bohém volt, az egyetem katonatiszti tanfolyamán idomíthatadannak bizonyult, később a seregből kiselejtezték, imádta a Krymet, vizsgáit is ott próbálta elkerülni, de tanárai mint rendkívüli tehetséget a kávéházban is megkeresték, s egy-egy csésze fekete levesnél vagy pohár bornál vizsgáztatták le. Hozzám különösen vonzódott, ha az utcán, az egyetemi folyosón vagy a kollégiumban meglátott, diadalüvöltésben tört ki, „brat Roncsol!” - kiáltotta, szaladt, és megölelt. 1956 októberében egy Duna-parti fabarakkban laktunk, az volt a kollégiumunk, s Jankó a folyosón kiáltozta: „Magyar testvéreim, mindent bele, üssétek az oroszokat!” Dermesztő volt, de ezért két, ősének, Ján Johanides cseh református prédikátornak imád- ságoskönyvét. A Johanidesek a fehérhegyi csata után menekültek Felső-Magyarországra, mint Co- menius vagy a mi rétéi, nemes- ócsai, nagykeszi lelkész-esperesünk, Valesius. Ezekről a kapcsolatainkról Richard Prazák írta meg brünni nagydoktori disszertációját, s a nekem dedikált példányt örömömben Johanidesnek postáztam. Magánál felejtette, s nem kértem vissza, bár olykor szükségem volna rá. Az utolsó presszó Utoljára 1983 őszén fordultam meg a Krymben. Feleségemmel be- villamosoztunk, látni akartunk az esti Pozsonyt, s betértünk diákkonem esett baja, valami más okból hagyta ott az egyetemet, s lett prózaíróvá. Egyszer behívott a szobájába, és kérdezte, kinek a portréját rajzolja meg nekem a magyar lírai panteonból. Mondtam, hogy rábízom a dolgot, s ceruzájából pillanatokon belül papírra került Petőfi, Ady, Juhász Gyula, József Attila pontos arcmása. - Később lefordítottam egy novelláját és két kisregényét, s Liptay Lothar érsekújvári református lelkésszel meglátogattam őket Vágsellyén. Gondokkal küzdöttek, s egyszer megkért, hogy találkozzunk a pozsonyi Korzó Kávéházban. Megittunk egy-egy fél fiter bort, megbeszéltük a gondjait, s indultunk a kijárat felé. „Brat Roncsol”, mondta, „milyen vallású vagy te?” Református vagyok, feleltem, édesapám lelkész volt. „Értem már”, kiáltotta, „miért szerettelek mindig is olyan nagyon”, és magához ölelt, megcsókolt. „Idenézz!” Belső zsebéből előhúzott egy 17. századi, gót betűs cseh könyvecsrunk legkedvesebb kávéházába. Közben a bútorzatot teljesen kicserélték, kényelmetlen fémvázas székeket zsúfoltak a bársonyhuzatú, súlyos fotelok helyébe, és így tovább, ki is ábrándultunk belőle, de balra ott találtuk Zs. Nagyot és feleségét, Terikét, s hozzájuk ültünk. Lajos mindjárt kiszórta nekem, hogy pár nappal korábban a politikai rendőrség fekete gépkocsija begyűjtötte székházába, ahol hajnalig felőlem és kapcsolataim felől faggatták, meg hogy mit keresett leányunk pozsonyi polgári esküvőjén, miért volt ott Duray Miklós a hitvesével és apósával, miről beszélt velük, mert azt is megfigyelték, hogy Lajos a folyosón Miklóssal eszmét cserélt. Kiabáltak rá, szemébe világítottak, durván bántak vele, s hajnaltájt eresztették el, hogy menjen, amerre lát. A szolgálati autó csak beszállította, haza, a messzi zabosba, a Duna túlsó partjára már nem. Itt is figyelik, mondta, megismeri őket, de ha valamelyik idejön, ledöfi. Mutatta a bicsakját, ki is nyitotta. Bort ivott, tudtam, hogy kitelhet tőle, alig győztem csillapítani. Vele indultak és vele zárultak kávéházi élményeim, ilyen helyen már nem találkoztunk, kávéházba sem jártam többé, folytatása következik odaát, ahol az idő már nem szorongat bennünket, s az öröklét keserédes fekete levesét szürcsölgethetjük mind, akik a földön szerettük egymást. (Somogyi Tibor felvétele és képarchívum) Bohém barátom, Johanides
