Új Szó, 2007. július (60. évfolyam, 151-175. szám)
2007-07-14 / 161. szám, szombat
PRESSZÓ } 2007. július 14., szombat 1. évfolyam 27. szám A sugárzóan fogakért! Karafiáth Orsolya jegyzete 23. oldal sárga Lépcső a lakásban A legmodernebb és leglátványosabb az üveg járófelület 24-25. oldal 26. oldal Kinek pénze van, utazzon Élménybeszámoló egy társasutazásról Olvasmányainkból tudtuk, a Nyugat költői kávét ittak, s úgy éreztük, a tervezett írói pálya startvonalánál nekünk is bele kell kóstolnunk ebbe a szellemi ajzószerbe Zs. Naggyal az elsőtől az utolsóig, és ami közte zajlott Első kávéházi élményemet a révkomáromi Centralban gyűjtöttem be. Végzős gimnazisták voltunk, amikor Zs. Nagy Lajossal vettünk egy mély lélegzetet és hősi- leg benyitottunk a Megyeház utcai épületbe. KONCSOL LÁSZLÓ Olvasmányainkból tudtuk, hogy a Nyugat költői kávét, olykor ab- szintot ittak, s úgy éreztük, hogy a tervezett írói pálya startvonalánál nekünk is bele kell kóstolnunk ezekbe a nyilván nélkülözhetetlen modem szellemi ajzószerekbe. Asztalt foglaltunk, jött a pincér, s megrendeltük a két kávét. „Mokkát vagy törököt parancsolnak?” - kérdezte. Lajossal egymásra bambul- tunk, mert fogalmunk sem volt ezekről a rejtelmekről. A török jobban hangzott, hát azt rendeltünk. Hozta a pincér a kávét, nyeles vörösréz kannácskában a forró vizet, tányérkán az üres csészét, tasak- ban a kávét és a kockacukrot. Valahogy kiókumuláltuk, melyik ösz- szetevő mire való. Kikevertük a fekete löttyöt, és lassan leküldtük rendeltetési helyére. Igen ám, de elértük a sűrű fekete homokot a csésze alján, a zaccot, s nem tudtuk, mit kezdjünk vele. Némi tanakodás után azt is a kávé után menesztettük. Undorító élmény volt, cigányútra ment, jól megköhögte- tett, máig tudom, pedig ötvennégy éve történt. Féltünk, nem lesz-e a zaccnyelésnek valami csúnya következménye, de egy orvos ismerősünk megnyugtatott, hogy csak annyi, mintha egy csészealjnyi szaharai homokot küldtünk volna az emésztőszerveinkbe. Ettől aztán meg is nyugodtunk, de több ilyen ázott fekete üledéket nem ettünk. Dohányozni is akkortájt, 1954 tavaszán kezdtem, az első cigarettát Lajostól kaptam. Húsz évig nyeltem a füstöt, de hogy azóta hányszor hány órát töltöttem el kávéházakban, fogalmam sincs. Nagyon sokat, mert a hivatásomhoz tartozott. Eljegyzés a kávéházban A bölcsészkar, a mostam jogi kar tőszomszédságában áll a Krymre átkeresztelt Akadémiai Kávéház, s mivel Szuvorov utcai kollégiumunkhoz is közel kínálgatta magát, leginkább odajártunk pihenni, beszélgetni, sőt tanulni. A pincérek nemcsak tűrték a kevés pénzű, keveset fogyasztó hallgatókat, hanem érezhetőleg szerettek is bennünket. Katicával, akit aztán feleségül is vettem, gyakran betértünk oda vagy a Luxorba egy-egy esti mustá- ros-tormás virslire és citromos teára, s a Krym idős, hajlott hátú, vékony főpincére jól ismert bennünket. 1959 februárjában a budapesti Fischer Annie a pozsonyi Vigadóban Beethoven-estet adott, s bérletünk lévén mi is hallottuk a zongoraszonátákat. Utána betértünk a Krymbe, megrendeltük virslinket a teával, s ujjúnkra húztuk a zsebemben már rég ott lapuló aranyjegygyűrűket. Nem akartunk még eljegyzést, csak játszottunk, de Katica egyik osztály- és szobatársnője elvonult asztalunk mellett, és pillantása ujjúnkra hullt. Katica megijedt: most mi lesz? Mondtam, hogy semmi, hagyja ujján a karikagyűrűt, tekintse magát menyasszonyomnak, és kész. Mintha megrendelésre jött volna, beszaladt egy váraljai cigány kamasz, és hóvirágot árult. Odaintettem, vettem egy kis csokrot, és friss menyasszonyomnak nyújtottam. Pillanatokon belül a főpincér ott termett asztalunknál, s a csokrot szó nélkül, mosolyogva egy vizespohárba helyezte. Jó eljegyzés volt, Fischer Annie, Beethoven-szonáták, virsli, tea, hó- virágcsokor - és ennek most volt a negyvennyolcadik évfordulója. Azóta mondogatom, hogy kinek az eljegyzésén zongorázott Fischer Annie Appassionatát, Les adieux-t és egyéb drámai gyönyörűségeket. Kinek volt még ilyen parádés eljegyzése? Fenyővizes pertu Más kávéházakba is jártunk, ahogy az alkalom kínálta őket. Legtöbbet még a Luxorba. Oda később egy ideig Duba Gyula ült be szépprózát teremni, illetve ritkábban a Bauhaus stílusú, ronda cseh Man- derla-ház Grandjába, amelynek egyik asztalánál az egyenes derekú Szabó Béla írta regényes szövegeit. Amikor az Irodalmi Szemlét az író- szövetség Stefánia utcai székházában szerkesztettük, Tőzsérrel a Kriván - a hajdani Dax - kis, félemeleti éttermébe jártunk olcsó, de jó ebédekre, én egy-egy földszinti kávéra, ahol egyszer Pavol Horov szlovák költővel ittunk fenyővizes pertut annak örömére, hogy földik vagyunk, és ő is református, mint én, meg Juhász Gyula magyar költő emlékére, aki Szakokéról egy- egy hétvégi pozsonyi kiruccanása során mindig a Daxban szállt meg, és Horov is tudta, hogy a magyar költő gyönyörű szövegeket írt Szakolcáról és a szlovákokról. Olykor a székház pincéjében működött íróklubba is leereszkedtünk kávézni vagy ebédelni. Ezt az intézményt azonban nem szerettem, túl sok volt benne az író, az irodalompolitika és sejtésem szerint a figyelő szem- és fülpár. Néhány érdekes klubbeli találkozásomra mégis emlékszem: Fukári Valika egy belga házaspárt hozott le ebédre, és 1956-ot beszéltük meg velük tüzetesen. Kifejtettem nekik, hogy én nem forradalmat, hanem nemzeti és politikai lázadást láttam benne, s ebben meg is állapodtunk. Egyszer Szalatnaival ebédeltem, és addig bűvölte szúrós, kaján tekintetével a vele szemben, a hátam mögött ülő Novo- meskyt, amíg a szlovák író-politikus mint egykori barátjára rá nem ismert, és pár érdekes mondatot
