Új Szó, 2007. június (60. évfolyam, 125-150. szám)
2007-06-16 / 138. szám, szombat
18 Szalon ÚJ SZÓ 2007. JÚNIUS 16. www.ujszo.com ____________________FITNISZ____________________________________________________________________SZALOI«»!«_______________________________________ Gu lyásszabadság pedig nincs ARDAM1CA ZORÁN Kis trakta a rátarti nemzeti büszkeségrül BARAK LÁSZLÓ „A több különféle ágakra eloszWeber Henrik: Magyarország népei. Vázlatok Magyarhon népéletéből (1855). Balról jobbra: oláhok, magyarok, tótok, németek Olvasom egyetlen napilapunkban, hogy: „Csalódást okozott ’89. A közvélemény-kutatást 29 országban - közép-európai országok és a Baltikum, délkelet-európai országok és a volt Szovjetunió tagállamai - 29 ezer ember megkérdezésével tavaly augusztus és október között végezték el. A közép-európai régió és a balti országok lakosságának mindössze 42 százaléka véli úgy, hogy ma jobb a gazdasági helyzete, mint 18 évvel ezelőtt, és kevesebb, mint 35 százalékuk elégedett a politikai helyzettel.” És hogy „Magyarország a legelégedetlenebb a kelet-közép-európai térségben.” Szó, ami szó, ebből alapjában véve négy dolog derül ki nagyon gyorsan. Egy: az emberek nem vágynak a szabadságra. Kettő: anyagi jólétre vágynak. Három: nem igazán fogják fel a kettő közötti különbséget. Négy: rövid távú az emlékezetük. Vegyük sorra: Ad 1 és 2: Ha valaki előbbre tartja az anyagi jólétet - lásd a számokat -, akkor az ugye úgy viselkedik, mint a viccben anya és lánya, akik a fiúgyermeknek magyarázó apa kérdésére, hogy ennyi meg ennyi pénzért hajlandóak vol- nának-e bárkivel közösülni, egy magasabb összegnél igent mondanak. A vicc tanulsága szerint elméletileg csurran a családnak egy magasabb összeg, gyakorlatilag van két kurvájuk. 1989-ben ezek szerint elméletileg megdőlt egy erkölcstelen rendszer, gyakorlatilag kinyitott egy új kupi. Érthető persze, hogy mindenki szeretne végre jól élni, elméleti hedonistaként én sem zárkózom el, sőt vehemensen támogatom e szép eszmét, csak hát minden normális, számolni tudó ember sejthette, hogy a szabadságnak ára van. A szabadság - szólás-, útlevél, szabad kereskedelem, vállalkozás lehetősége, orvosválasztás és egyéb jelentéktelennek tűnő, ma már apróságok... - nem kéjutazás. Mámoros is, vezet is valahová, sokszor kéjelgünk benne, de nem kéjutazás. Ad 3: nem azonos a jóléttel. A szabadság, bizony, fárasztó meló. A miénk, nem lehet csak úgy megszabadulni tőle, el lehet adni, de ahhoz is fizetőképes kereslet kell, s azt meg kell találni. A szabadság döntési lehetőség. Nem sült galamb. Csak néha, ha már előzőleg megsütöttük. Elnézést az illúzió- rombolásért, lehet, szólni kellett volna ’89 előtt, hogy ne strapáljuk magunkat, de most már szinte visz- szavonhatatlanul ez van. Petőfi sem reklamálhat. Ad 4: Bezzeg, amikor volt KGST alapon egyenlőségparódia viszonylagos anyagi jóléttel (én azért az üres üzletek előtt kígyózó-morgó sorokra is emlékszem...), biztos havi fizetéssel (államadósságból), szóval gulyásvagy haluskaszocializmus, amikor évente kétszer utazhattunk (már aki kapott útlevelet) Magyarországra, amikor csempészni kellett minden használható árut, amikor Pistike csak azt tanulhatott, amire a párttitkár bizonyos juttatások fejében rányomta a pöcsétet - akkor meg az nem tetszett, s a rothadó kapitalizmusba vágyott a népség. Most, hogy a rothadó kapitalizmusban vagyunk, büdös? Hogy nem ilyen lovat akartatok? Globális sorry. Igen, a szabadság nem testvériség, nem gazdagság, nem is egyenlőség. A szabadság egyszerűen szabadság. Tanulás. Meg kell tanulni élni benne, vele. Ezen a vizsgán nem lehet csalni. Elméletileg. Gyakorlatilag pedig van egy csomó kurvánk. Ja, és akinek nem tetszik, nyitva áll Fehéroroszország, Kuba és az egyik Korea. Ott ma is megvernek, bezárnak, megnyomorítanak a létező és visszasírt szocializmus nevében. Gulyás ott sincs. Kell ez nektek? „Ez a kérdés, válasszatok...” lo magyarországi szlávok között különösen a tót Magyarország legrégibb lakói közé tartozik, miután azonban a magyar fegyver által meghódíttattak, s most magyar törvények oltalma alatt vannak, s alkotmányunk jogait velünk, közösen élvezik, le kell mondaniuk azon ábrándos, üres eszméről, miszerint idővel majd Magyarországot is a képzelt nagy és általános tót birodalomhoz fogják majd sorozni. Ezen agyrém egyébiránt csak néhány túlbuzgó tót lelkész és ifjú fejében rajos- kodik; a nagyobb rész hajlandó a magyarosodásra, s nemzetiségünk iránti rokonszenvét már tettleg is erősen bizonyítja... ... A tót igen szeh'd, alázatos, sokszor a gyávaságig jámbor, munkás, mesterségre alkalmas, de nagy részűit fösvény, ravasz, kétszínű; nyelvéhez igen ragaszkodik, melly fölötte ragadós, mi abból is kitűnik, hogy a felföldön már több magyar falu eltótosodott; ellenben az alföldön már több tót helység és város magyarrá lett. A tót többnyire magas, szálas-termetű, főképp a sok pálinkaital buta, hülye arczki- fejezést ad neki, s sápadttá, sovány- nyá teszi őt. A magyarországi tót köznép megkülönböztető jeléül viseli oldalán a vastag, széles tüszőt, képiét kopaszra beretválja, csizma helyett bocskort szeret viselni; kedves élvezete: a dalolás, a táncz, s ruházatában a kék szült leginkább kedveli. A tót nem éppen gyűlöli a magyart, de mint régi hódító urától, igen fél tőle... ...Az oroszok vagy rusznyákok némelly felföldi megyében szétszórva laknak, jó szívű, alázatos nép, de lomha, tudatlan, babonás és tisztátalan, mi leginkább rendkívüli szegénységüknek tulajdonítható. Ők rendetlen faluikban, füstös fakunyhókban laknak, együtt marháikkal, s ez igazán baromi állapot... ...A 400 év előtt Indiából be- vándorlott czigányok mindenfelé szétszórva, többnyire a helységek végén, ronda kunyhók- és sátorokban laknak vagy inkább tanyáznak közöttünk. Mária Therezia és II. József mindent elkövettek polgárosításuk végett, de mind hiába! Az ingyen kapott telkeket oda hagyták, s visszatértek előbbi életmódjukhoz, melly heverés, lopás, cserebere, lócsiszárság, szerencse és jövendőmondásból, s némely- lyeknél kovácsmesterség, szegcsi- nálás s üstfoltozásból áll. A magyarországi czigányok igen elmések, s minthogy ők is, műit mi, keleti származásúak: a magyar jellemét, érzelmeit annyira megértették, hogy majd búskomoly, majd kitörőén víg nemzeti zenénk gyönyörű melódiáit csak a czigány tudja jellemzően, szívhezszólva, s igazi magyaros tartusban játszani. S minthogy a magyar igen kedveli zenéjét, főleg az ügyesebb czi- gányoknak igen nagy keresetjük, jó dolguk van, s lehet mondani, hogy porban fetrengő fajtájuk suj- tásos, büszke aristokratiáját ők képezik...” Nos, kedves barátaim, nagybecsű olvasóim, ezúton közlöm, a fenti terjedelmes és remélhetőleg nem kevésbé tanulságos idézet, a Fényes Elek akadémikus és Luczen- bacher János felügyelése mellett, Vahot Imre néprajztudós úr által - mindössze két évvel az 1848-as magyar szabadságharc kitörése, majd 1849-es, orosz segítséggel celebrált bukása előtt - 1846-ban szerkesztett és kiadott,, a Föld- és népismei, statisztikai és történeti folyóirat, Magyarföld és népei eredeti képekben című vaskos kötetének reprintjéből származik. Azzal a szilárd reménnyel adom itt közre, hogy a szóban forgó szöveg a mai magyar népiélekben is termőtalajra lel majd. Célszemélyeim pedig elsősorban a manapság is oly nagy számban létező, és szülte tapintha- tóan szaporodóban levő, a más nemezetek üánti idült empátiahiány- nyal terhelt, azaz kellő beleélőképiesség híján levő „túlbuzgó” magyarok esetleg más nemzeteknek honfiai és honleányai is... Talán nem kell különösebb hangsúllyal bizonygatnom, hogy Vahot Imre, ez a maga idejében igen komoly becsben tartott, tehát mindenképpen közvélemény-formálónak számító tudósember egé• • • szén biztosan abban a tévhitben minősíthette úgy, ahogyan minősítette a tőle és népétől mint „igazi” magyaroktól elkülönböző nemzetiségű népeket, hogy alázattal és persze rátarti, de hatékony szeretettel szolgálja övéit. Amiként azt némely egyletekben mondani szokás ma is, a magyar nemzet oltárának mind nagyobb dicsőségére... Csakhogy tudvalevő, kedves barátaim, nagybecsű olvasóim, jó szándékkal van ám kikövezve a pokolba vezető út is! Ilyenek voltunk azonban... Legalábbis ilyen volt annak idején a közélet kánonja. Igencsak elgondolkodtató viszont, hogy ez a mi- reánk, magyarokra is oly jellemző, más nemezetekkel szemben táplált kirekesztő kultúrfölény nem kopott meg kellőképpen a mai napig. Holott ez az állapot s annak következményei, lássuk be, hovatovább csakis a mi problémáink maradnak. (Ahogy kivétel nélkül mindazon nemzetekéi is, amelyek képtelenek levetkőzni az egymástól való folyamatos viszolygás kényszerét.) Mert műidig is csak az efféle kényszer rabjai maradnak örökre boldogtalanok, úgymond „búskomolyak”. Amint, ugye, a mi „nemzeti zenénk” is volt s maradt a mai napig. Főként ha nem veszi végre mindenki tudomásul, hogy itt, Közép-Európában, de általában ezen a földön mindenütt, egyetlen nemzetnek sincs semmivel komolyabb küldetése, mint a többi nemzeteknek. Vagyis mi magyarok sem voltunk, nem vagyunk, és nem lehetünk alapvetően különbek senkinél. És még csak a megalázottság tényében sem igen versenghetünk senkivel! Hiszen nyilván nem szenvedtünk, nem szenvedünk, és nem szenvedünk majd többet mi sem, mint azok a nemzetek, amelyeknek valaha mi, azaz a mi őseink voltak oly rettegett „hódító urai”... ZALÁN TIBOR A legjobb tökmagokat mégiscsak férfiak sütik. Ennek a mondatnak az igazságtartalmára persze nincsenek bizonyító mondataim, megerősítő példáim. Mindenesetre maradjon így, ahogy állítom, vagy elhiszik, vagy nem. A legjobb tökmagsütő időszak pedig akkor van, teszem hozzá felbátorodva, amikor a család nőtagjai nincsenek a (családi) tűzhely környékén, így nincs megjegyzés szagra, koszra, miegyebekre. Volt ez látszatra vasárnap, éppenséggel kettő és négy között, amikor feleségem a nagylányaimKirakó mai épp egy délutáni mozi látogatását tette. Elszántan lemerészkedtem dolgozószobámból a konyhába, hol egyébként helyem nem sok, és gondosan hozzáfogtam a tökmagsü- téshez, amire egyébként, általában és konkrétan, minimális igény mutatkozik. Hja. Nekifogtam. Már az első fázisnál elakadtam. A tökmag megmosásánál ugyanis. Elakadtam pedig amiatt, hogy a mosogató mindkét tálcája teli volt mosatlannal. A vasárnapi ebéd mo- satlanjaival, pontosabban azokkal az edényekkel, melyekre a zsír megátalkodottabban száradt rá, lásd tepsi, lábas, miegyebek, így áztatásban lehettek volt (későbbi fölismerés, megjegyzés...). Márpedig a tökmagot meg kell mosni, mielőtt a sós vízbe beleapplikálnánk, hogy legyünk kicsit (és fölöslegesen) tudományosak is a dologban. A problémával felkínálkozó lehetőség kettős sikert sejtetett. Egyrészt elmosogatok, nyilván a mozikapkodásban családom fennmaradó, fontosabb és tekintélyesebb részének nem volt rá ideje, és ezért lesz hála felmutogatása később... másrészt a tökmagot is rendesen megcsutakolom. Komoly lendülettel öntöttem ki hát a jobb oldali mosogatóban veszteglő nagylábasból az ázató lét. Utána is néztem, ahogy illik, de megdöbbenésemre nem folyt lefelé a sárgás lé, a tálcában állott a víz, ami a hűtés munkafázisára mutatott, így, megkésve is. A mosogatólének tetsző állagú folyadék innentől fölismerhetően húsleves lett, ami szerdáig hivatott (volna) gyermeklányaim (egyik államvizsgára, másik szigorlatra készül épp) ebédjének alapanyagául szolgálni. Amúgy meg, csükeaprólékból készült feleségem egész délelőtti munkálkodása nyomán, hát tudjuk, tudjuk, amit tudunk... még mi, férfiak is... nem tudjuk. Roskadtam mindenfelé, estem volna szét, ha enged a kiterjedésem, félelemmel hatódtam át... (Fénykép: AP Photo/Christof Stoche) Gyere csak, kisfiam, szólított ki Heiling tanár úr, rajzóra elején, amikor még senki egy vonalat sem húzott a rajzlapjára, gyere csak, kisfiam, itt egy százas, szép és ropogós és püos, elmész az OFO- TÉRT-ba, kiváltod a fényképeimet. Az összes gyerek irigykedve nézett rám, hogy a Heüing engem választott, nem kell rajzolnom, anélkül is megvan az ötösöm. Büszkén körbenéztem, legényesen zsebre gyűrtem a pénzt, és elindultam a nagy abonyi tavaszban az OFO- TÉRT-t felé. Mentem, és közben a Gönczöl Ágin járt az eszem, a lányon a béből, a Gönczöl Ágin, akibe olyan szerelmes voltam, hogy még ma, negyven évvel később sem tudom leírni szalonképesen, mennyire. De ez a Gönczöl Ági, hajh, későbbi sok nők, hajh, nők egyáltalán, egyáltalán nem volt szerelmes belém. Mi több, sok gonddal és fortéllyal megírt levelemre, melyet két nappal előbb csúsztattam sok gonddal és fortéllyal a kezébe a folyosón, azt válaszolta, szintén perforált fecnin visszafelé, hogy mondjak le róla, mert bizony, ő csöppet sem szeret engem. Mi több... De ezt már nem is részletezte akkori tudatom az OFOTÉRT felé menendő. Égette azonban zsebemet a levél. Átégette húsomat, átégett a csontomon. A Gönczöl Ági elutasító levele. A régi magtár tájékán, melyből mára falumúzeumot csináltak szép fehér falakkal az abonyiak, szóval, majdnem éppen ott, a zsebembe nyúltam, kihúztam a Gönczöl Ági levelét, és férfias hévvel összetéptem. Apró darabokra, ahogy egy megbántott férfiléleknek illik egy levelet megtépni. A tépedéket pedig, megvető pillantás kíséretében, a magtár falának tövébe dobtam. Megvető pillantásom nyomban megfagyott, amikor piros fecniket láttam repülni a levert vakolat hányába. A levél, műit tudjuk, fehér. A százas, mint emlékszünk, püos (volt). Nem kellett sok bölcsesség a rejtély megfejtéséhez: rossz zsebből vettem ki az összetépendőket. Gönczöl Ági levele most is ott lapult a zsebemben, ezzel szemben Heiling tanár úr százasát téptem össze szerelmi bánatomban, melyet az OFOTÉRT-ban veszteglő fényképei kiváltására adott. Akkori értékében egynegyed fizetés, több is talán... Tessék, nyitom ki a markomat, és szórom az összetépett százas maradványait Heüing tanár úr elé a tanári asztalra. Néz. Hallgatok. Hallgat. Nézem. Hülye vagy te, fiam, kérdezi végül fájdalmas szelídséggel. És mosolyog. Mit csináltál a húslevessel? Legyint. Muszáj neked mindent elrontanod, fiam? Állok a mosogató előtt, feleségem várhatóan érteden arcába bámulok. Néz. Hallgatok. Hallgat. Nézem. Hülye vagy te, kérdezi fájdalmas szeh'dséggel. És nem mosolyog. Muszáj volt neked még a vasárnapomat is elrontanod? Kifelé bámulok, messzüe bámulok el. Püos százasfecniket kerget odakint valami rohadék kóbor szél. És ettől még véletlenül se leszek boldogabb... Húsleves, régi fénykép...
