Új Szó, 2007. június (60. évfolyam, 125-150. szám)
2007-06-09 / 132. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI Épp elment a tánctanár, mikor a csíkos nyakú fajszobalány bevezetett a szalonba. Rendke alig tudottmozdulni, de hatalmasra fújta a dekoltázsát... PARTI NAGY LAJOS: HŐSÖM TERE 2007. június 9., szombat 1. évfolyam 22. szám Mi a higany ma? Csehy Zoltán Sáry Bánk lemezéről 12. oldal Az élet izgalmai, a regény izgalmai Molnár Miriam lan McEwan regényéről 13. oldal — suttyomban megnőtt a fű — Kisvárosi globalizáció (Ardamka Zorán sorozata} Valószínűleg napjainkban is szükség van effajta festészetre, lehet, szabad még (vagy már megint) a képzőművészetben mesélni, történetet mondani... Elhunyt a németek leghíresebb művésze Jörg Immendorff személyében Németország egyik festőlegendája távozott el. Pályatársai közül tán ő volt az egyedüli, akinek neve még a kortárs művészeti életben távolról sem jártas emberek körében is ismerősen csengett. CSANDA MÁTÉ Élete utolsó éveiben igazi közéleti sztárként tartották számon, legjobb barátai között számos neves művész és befolyásos politikus szerepelt, ez utóbbiak közül legtöbbször Gerhard Schröderrel szokták említeni. Immendorff sosem volt elefántcsonttoronyba menekülő művész, mindvégig vonzotta a politikum, pályáját a lázadás és a dandyzmus szelleme hatotta át. A fiatal Beyus-tanítvány A fiatal Immendorff a Düsseldorfi Művészeti Akadémia növendéke volt, kezdetben díszlettervező szakon, majd egy rövid, de annál meghatározóbb ideig a legendás Joseph Beyus osztályában tanult. Már diákéveiben belép a Német Kommunista Pártba, röplapokat, plakátokat illusztrál. Provokatív neodadaista akciói miatt később kicsapják az akadémiáról. A következő években LIDL néven folytatott nyilvános akcióival hívja fel magára a németek figyelmét. Bonnban például addig sétálgatott a Bundestag előtt egy madzaggal bokájához csomózott fekete-piros- sárgára festett tégladarabbal, míg alakítását félbe nem szakította a rendőrség. Berlinben barátságot köt A. R. Penckkel, későbbi jó barátjával és tanárkollégájával, együtt fogalmazzák meg Arbeit als Kollektív című manifesztumukat, több sorozat közös akciót és kiállítást szerveznek. Fiatal tanárként 1968-tól képzőművészetet tanít egy düsseldorfi középiskolában, kezdetben csak az oktatásnak, valamint az alkalmazott művészeteknek él. Csak később kezd témáiban, festői koncepciójában önállósodni, tanítványait saját művészi projektumaiba is bevonja. Olyannyira, hogy 1971-ben a kölni Michael Wemer Galériában, élete első jelentősebb tárlatán, saját kikötésének eleget téve, diákjaival együtt állíthat ki. Tanítványa férjeként, sztárként, botrányhősként Másfajta, de úgyszintén nagy érdeklődést váltott ki esküvőjének híre is. Az 55 éves Immendorff2000- ben egyik tanítványát, a nála több mint harminc évvel fiatalabb Michaela Danowskát vette feleségül. Az ekkor már világhírű festő lakodalma a médiának köszönhetően valóságos sztáreseménnyé dagadt. Három évre rá kisebb botrány alakult ki körülötte, a rendőrség ugyanis kokainfogyasztáson kapta rajta egy düsseldorfi luxushotelben, egy privát jellegű partin, prostituáltak társaságában. A bulvársajtó azon nyomban hírét vitte az esetnek, és Immendorffból lassacskán igazi híresség vált, noha a történtek miatt kis híján professzori állását is elvesztette. Vissza a krumplihoz! Egyik szállóigévé vált mondásában (Kunst muss nahrhaft sein, azaz a művészetnek táplálnia kell) a krumplihoz hasonlítja a jó művészetet. Képeivel azt adta a német népnek, amire annak akkortájt a legnagyobb szüksége volt. Történeteket kezdett mesélni, továbbfejlesztve a német újfestészet és a Heftige Malerei jellegzetességeit, absztrakt meditációk helyett a legégetőbb társadalmi problémákat kezdte feltárni és boncolgatni, végső soron újjáélesztette a történelmi festészetet. Hősöket, mítoszokat teremtett, illetve kölcsönzött vagy vett át, sokat merítve régebbi német mesterek műveiből. Festészetében következetesen figuratív maradt, allegorikus terekbe foglalva jelenítette meg a politikailag és társadalmilag is széttagolt Németország ellentmondásos mindennapjait, a fasiszta múltat, a hétköznapok csendes kríziseit, atrocitásait. Csonkok, töredékek A Renato Guttuso Caffé Grecója által ihletett, a hetvenes-nyolcvanas években keletkezett Café Deutschland-sorozat ma már a német újfestészeten belül fogalomnak számít. Képeinek allegóriával átitatott belső terei sorsok, embertípusok, világnézetek és interpretációk helyszínévé váltak. Óriási méretű, nemegyszer Tintoretto műveit idéző, barokkosán kavargó kom- pozíciójú, kidolgozottságukban viszont könnyeden ható vásznain felfelbukkan a német sas, a szögesdrót. Megsebzett csillagok, szétdarabolt asztalok, egymással küzdő emberalakok csoportjai, szobortöredékek és képrészletek, sokszor a színpadi világot idéző, már-már szürreális térelrendezés, félabsztrakt formák forgataga, expresszív színkezelés. Műveit kivétel nélkül fokozott önreflexió jellemzi, nem egy festményén szerepel ő maga is, akárcsak egyfajta festő-prototípus. De nemcsak festett, rengeteg grafikát, rajzot, szobrot (ezek közül tán maj- mos sorozata a legismertebb) alkotott, színházi díszletet tervezett, festett oltárképet, illusztrált Bibliát. Alkotásaival ma már a világ szinte minden nagy múzeumában találkozhatunk, neve a galériák eladási listáin is az élvonalban szerepel. A történetmondó Művészetének kvalitása a kétségkívül szokatlan narrativitás, a teatrális elemek sokasága okán lehetne támadható, megkérdőjelezhető, s csakugyan, nem mindenkinek tetszik képi világának közvetlensége, a szorosan mindennapi témákhoz való ragaszkodás. Viszont nyüvánvaló, hogy vásznai, grafikái sohasem hatnak didaktikusán, nem földhözragadtak, tán éppen görcsösséget nem ismerő, a részleteket mesterien elhanyagoló, darabos-szálkás formájú figuráinak, a perspektíva törvényeinek szinte mindig ellentmondó mozgalmas képszerkesztésének köszönhetően. Meg valószínűleg azért is, mert még napjainkban is nyilvánvalóan szükség van effajta festészetre, lehet, szabad még (vagy már megint) a képzőművészetben mesélni, történetet mondani. A mester tanítványai Élete utolsó tíz éve az ALS, egy ritka és jelenleg gyógyíthatatlan megbetegedés elleni küzdelem jegyében telt. A halálos kór fokozatosan leépíti az idegrendszert, majd a végső stádiumban teljesen megbénítja a beteg végtagjait. Orvosai kezdetben legfeljebb két évet jósoltak neki. Ennek már egy évtizede. Immendorff élete utolsó hónapjaiban éppen a festés örömétől lett megfosztva, ez azonban semmit sem változatott művészi eltökéltségén. Legutolsó műveit már segédjei alkották meg a mester részletes leírásai alapján. Professzori tevékenységét sem hagyta félbeszakadni. Az akadémiára már nem tudott rendszeresen bejárni, diákjaihoz, a velük való kapcsolattartáshoz viszont mindvégig ragaszkodott, ezért munkáikat magukkal cipelve tanítványai keresték fel műhelyében, itt tartották az utolsó kollokviumokat is. Halála után diákjai egy videofilmmel emlékeztek mesterükre, levetítve Immendorff sokéves professzori működése alatt lezajlott legmaradandóbb találkozásaikat. Temetése szűk családi körben, a nyilvánosságtól távol zajlott, június végén viszont egy-egy kollektív emlékünnepélyen (Düsseldorfban és Berlinben) bárki búcsút vehet a németek legvadabb festőjétől. „A művészet legyen krumpli” - amely nem szép ugyan, de tápláló, vallotta Jörg Immendorff. Fénykép: AP Photo/ Federico Cambarini
