Új Szó, 2007. május (60. évfolyam, 100-124. szám)
2007-05-26 / 120. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2007. MÁJUS 26. www.ujszo.com CD-AJANLO és a bolond gránátalmafa Dionüszosz CSEHY ZOLTÁN Odisszeasz Elitisz, a Nobel-díjas újgörög költő A bolond gránátalma- fa című, egyetlen hatalmas kérdésáradatból összeálló költeményét régóta a világlíra legszebb versei közt tartom számon: a görög nyelv bolond gránátalmafája kitéve az idő, a mitológia, a történelem teremtő akaratát jelképező szélnek önmagában véve egy kis világmindenség, ahol minden megtörténhet, és meg is történik. A zeneszerzők közt minden kétséget kizáróan Mikisz Theodorakisz tud legtöbbet a bolond gránátalmafáról, mely egyszerre gyökerezik a múltban, és egyszerre saijaszt jelent, egyszerre kínál lombozatán belül életteret, és egyszerre bocsát el önmagán túli világokba. Dionüszosz átváltozásai című operája agyafúrt szatíra, arisztophanészi modorban, a hagyományt a szürrealizmussal ötvöző zene nyelvén. Ami a nagy görög komédiaköltővel rokomtja, az elsősorban a darab politikai allegoriz- musa és szarkasztikus, tragikomikus humora. A szürrealista karakterű opera egy görög költő, Kosztasz Kariota- kisz (1896-1928) öngyilkosságával indul és végződik: tarkán, filmszerűen pereg le rapszodikusnak tetsző emlékezéspillanatok sorozataként. Kariotakisz névé a görög irodalomban valóságos jelképként funkcionál: a kariotakizmus gyakorlatilag a „taedium vitae”, vagyis az életcsömör, a művészetté szublimált, spleennel átitatott undor kifejezésére szolgáló terminus. A vidéki élet sivárságába belefásult, állami hivatalnokként élő Kariotakisz a szimbolista gesztusokkal szemben még a kozmikus vagy transzcendens szabaduláslehetőség idealizmusát is elveti, az operában is felbukkanó holdról egy versében például így ír Fodor András magyar hangján: „a hold lábunkhoz tett halotti gyertya.” Az élő halott, a léten átszédelgő ember logikát nem ismerő világában minden az én integritását veszélyezteti, miközben az én nem hajlandó kreatív módon részt venni a társadalmi lét rítusaiban. Theodorakisz operája zeneileg értelmezi újra a szürrealizmusban lappangó posztszimbolizmust. Értelmezésének lényege a kariotakizmus és a szarkazmus összekapcsolása. A szimbólumok jelentéstelítődése ezért is esedeges asszociatív variánsok sorozataként kezelendő. Az opera buffa, a revue formanyelvének, valamint a nemzeti és az antik hagyománynak az összekapcsolása a szarkazmusban oldódó tragikummal egyedülálló minőséget teremt. Theodorakisz nem kevesebbre vállalkozik, mint Görögország újkori történetének szürrealista-allegorikus újraértelmezésére: ehhez használja a mitológiai szimbolizmust és Kariotakisz alakját, akinek számos verse szerepel a librettóban egyebek közt Kosztasz Varnalisz és a zeneszerző szövegei mellett. A mű 1928-ban kezdődik, Dionüszosz, a bor és a mámor istene itt elsősorban egyfajta ceremóniamester, a történelem szelleme, köszönti a publikumot, és megjelenik Romiosini, aki Görögországot jelképezi, és egy Kariotakisz-verset énekel: ezután feltűnik maga a költő is, egy szépséges dalt hallunk a fákról, s a jelenet fokozatosan gyönyörű tablóvá válik. A belső történéseket a külvilág paradox érdeklődése zavarja meg: ezt egy szenzá- cióhajhász riporter jelenléte egyértelműsíti, aki minduntalan triviálissá degradálja a költő gondolatait és egyfajta (ellen)interpretátorként működik: magát a történést is egy előre megkreált forgató- könyv sémáihoz szeretné igazítani. Ezáltal válik a riporter a történelem értelmezőjévé is, a populáris redukciók bajnokaként a felületes világértelmezés átörökítőjévé. Mindez a harmadik jelenet zenei sziporkázásában ölt testet a leginkább.' A szerelmi szálat Phaedra alakja idézi meg, aki hol az érzéki elragadottság, hol az ideges bizonytalanság regisztereiben énekel. A riportert a szerelem nem izgatja, a látványos ön- gyilkosság annál inkább. Elképesz- tőbbnél elképesztőbb emlékek törnek elő, melyek a töredezettségen túllépve egy szerelmi drámát is kreálnak (Romiosmit, azaz Görögországot megejti egy Pimentes nevű hivatalnoksegéd, azaz a hatalom, s az elkövetett tettet az irracionalitás világában élő költő nyakába igyekeznek varrni: itt tör elő Phaedra jogos féltékenysége), mely allegorikus értelemben a hatalom önkényességének az egyéni sorsba való beavatkozásaként értelmeződik. Utópisztikus álmok és sorozatos identitásválságok megjelenítése után jutunk el a következő dátumig, 1942-ig, a költő halálán túlra, de a kariotakizmus terepén maradva. A költő jövővízióinak kudarca a történelmi szembesítésből látszik meg igazán: a fasizmus idején járunk, a nagy utópiák végzetes gyil- kolási gépezetében, egy fogolytáborban, ahol a reménytelenség és a kiszolgáltatottság az úr, ahol egyes groteszk ideáknak és a riporteri értelmezéskényszerből fakadó felületesség közösségi tudattá terebélye- sedésének köszönhetően a középkori haláltáncok hangulata uralkodik. A második felvonás újabb dátumok köré szerveződik: 1850,1948 és 1981.1850-ben Dionüszosz eredeti, antikizáló mitológiai öltözékében jelenik meg, de nincs elragadtatva a színháztól (történelemtől), melynek részese: a bajor királyi család uralkodásának idejéről villan fel néhány kép, teátrális tömegjelenetet látunk, majd a katonák tragikomikus dala következik, és fokozatosan haladunk kirekesztésből kirekesztésbe, katonai diktatúrából katonai diktatúrába, a görög-brit viszony szatirikus ábrázolásába. Dionüszoszt megkísérti a miniszteri poszt lehetősége, később inkább partizánként szeretne érvényesülni: a történelem kaotikus magánmitológiája bontakozik ki remek zenei allúziókkal körítve. Kaotikus identitás- és önazonosság-vesztések, énsokszorozódások után Phaedra érzelmessége nyújt némi reális, lírai vigaszt. Dionüszosz a költővel folytatott disputában elioti átokföldje-érzetet kreál, s már semmi sem bizonyos, minden csak maszk, sőt a szerepek kiüresedéséből fakadó újabb, még halová- nyabb, de magasztosabb retorikával felkínált szerep. 1948-ban a polgárháborús iszonyatba csöppenünk bele: a káosz tragikomédiája ez, mely egy abszurd módon értelmezett, de a végletekig szétretori- zált tragikus heroizmustól nem tud és nem is akar szabadulni. 1981- ben emlékidézés következik, egy 1944-es csata képei elevenednek meg, és a szél motívum kiteljesedése is itt következik be: a szél egyrészt pindaroszi értelemben teremtő akarat, mely nemzőképes (Romiosini metaforikus teherbe ejtő- je), másrészt a pusztulás és a mindent kitörlő átalakulás jelképe lesz. A' zárójelenet visszatér 1928- hoz, egy misztikus csónakban egyjövendőbe látó angyal jelenik meg, aki optimista látomást vetít előre, és megpróbálja megakadályozni Kariotakisz öngyilkosságát. Felszólítja Dionüszoszt, hogy hagyja el a földet és térjen vissza a mitológiába, az istenek alkonya elérkezett. Kortárs, mai öltözéket viselő emberek lepik el a történés tereit, megpróbálják megakadályozni az öngyilkosságot, mely a jövő meggyilkolásának szinonimájaként kezd el értelmeződni. Az opera Theodorakisz első színpadi műveként vált ismertté, első változatát 1984-85-ben komponálta, a CD-n hallható változat 2006-ból való, az eredeti, sok tekintetben átalakult művet Henning Schmied kamaraoperává dolgozta át. A színvonalas, egyenletesen magabiztos teljesítményeket felmutató hanghordozón az Orchestra di Musica Difficile gdanski zenekar játszik Marcin Tomczak vezényletével. Az sem von le a dallamos, eseménydús és virtuóz zene értékéből, hogy a bolond gránátalmafa, azaz az újgörög nyelv olykor erősen szlávos akcentust kap. (Mikis Theodorakis: The Metamorphoses of Dionysus, 2 CD, Intuition/Schott Music & Media, 2006.) Mikisz Theodorakisz zeneszerző ez év márciusában kapta mega francia Nemzeti Érdemrend lovagi fokozatát (Fénykép: AFP/Louisa Gouliamaki) : € i i i í < < ( * DVD-AJANLO A szőrös hal és a csupasz fenevad H. NAGY PÉTER A Farkasok szövetsége című filmben (melynek egy- és kétkorongos DVD-verziója is megjelent) a főszereplő, Grégoire de Fronsac természetbúvár (Samuel Le Bihan alakítja) egy szőrös halat mutat be Gevaudan előkelőségeinek. Elbeszélése szerint a Kanadából származó hal olyan, akár egy pisztráng, de a testét sűrű fekete prém borítja. A „felvilágosult” arisztokraták „bámulatos a természeti’ felkiáltással fogadják a látványt, egy hölgy meg is jegyzi, hogy arrafelé igen hideg lehet a víz... Az asztaltársaságból azonban valaki - részben átlátva Fronsac mesterkedését - színjátéknak nevezi az előadást. Ekkor a biológus beismeri: a halat egy kitűnő preparátor készítette, tehát valóban csínytevés történt. Magyarázata szerint az ilyen lények csak a mesében léteznek, de a hazugság olykor elhitethető. Fronsac parabolája párhuzamba állítható a film központi dilemmájával, a gevaudani fenevad kilétének rejtélyével. Vagyis a főhős ezen a ponton megkérdőjelezi a rém ext- rémitását, szerinte a Dél-Franciaor- szág hegyei között zajló gyilkosságsorozat valódi elkövetőjét az emberi képzelet legendabeli ismérvekkel ruházza fel. Ahogy a szőrös hal sem a természet szülötte, úgy a szörny mítosza is mesterséges kreáció. Ä látványos horrorfantasyban aztán Fronsac egy prostituált segítségével (a gyönyörű Monica Bellucci alakítja) leleplezi a sorozatgyilkost (és a mögötte munkáló nagyon is emberi szándékot); a továbbiakban azonban mégsem ennek a kalandos históriának erednék a nyomába, hanem annak, hogy a gevaudani fenevadhoz hasonló talányok „megoldására” szakosodott terület müyen viszonyban van a tudománnyal. Mielőtt rátérnék a kripto- zoológia előfeltevéseire, idézzük fel a film alapjául szolgáló történelmi eseményeket. A források szerint 1764-től három éven át egy különleges lény tartotta rettegésben Gevaudan tartomány lakóit. Több mint száz áldozatot szedett a bestia, főként nőket és gyermekeket gyilkolt. A korabeli tudósítások tehén nagyságú, oroszlánszerű farkasról számolnak be, melyet Jean Chastel, a híres vadász ezüstgolyókkal ejtett el. A tetemet nem sikerült megmenteni, állítólag hamar oszlásnak indult, és eltemették. Az érdeklődők hiénaként vagy valamilyen farkasmutánsként próbálták azonosítani a fenevadat. Kézzelfogható leletek hiányában persze mindez csak találgatás, ám mivel egy besorolhatatlan állattal állunk szemben, ez már a kriptozoológia hatáskörébe tartozik. Mit is értsünk ez alatt? A kriptozoológia egzaktságáról megoszlanak a vélemények. Nem csoda, hiszen ez az ágazat olyan jelenségeket próbál leírni, melyek mx iWQf Brotherhood as OF THE WOLF O-tTTBAMUMNAM. EXCITING W AND ETTVEMiU COOL* UNKftRMl a zoológia számára úgymond rejtve maradtak. (Vagyis lehetségesnek tartja olyan fajok létezését, melyeket a tudomány nem ismer el.) Érdeklődési területéhez tartoznak továbbá legendabeli teremtmények is, s valószínűleg ez az utóbbi adhat okot a legtöbb támadásra. Messzire vezetne, ha azt boncolgatnám, hogy mit ért az egyik vagy a másik tábor bizonyítékon, ezért inkább néhány példát hoznék a kriptozoológia közkedvelt esetei közül. A Loch Ness-i szörny problémáját valószínűleg nem kell bemutatni (mindenki hallott már erről a sztoriról), a cupacabrasét viszont annál inkább. Ez a lény Puerto Rico szigetén garázdálkodott a ’90-es évek második felében. Pár .ezer állatot támadott meg (érdekes módon embereket nem), áldozatai vérét kiszívta. A „tanúk” szerint nagy, szárnyas lényről van szó, amely fit mSC COLLECT ÖRS" EDITION] Brotherhood of ruF WOLF gyelemre méltó precizitással képes eltávolítani egész szerveket. A krip- tozoológusok genetikai kísérletekkel magyarázzák a cupacabras létezését, vagy egyszerűen az evolúció által létrehozott fajként kezelik. (Egy harmadik magyarázat mellett tenném le a voksomat, de erről később.) Természetesen kedvelt példája a kriptozoológiának a bojtosúszós hal esete mint eme „tudomány” diadala. Ez azonban - véleményem szerint - teljesen más lapra tartozik. Az évmilliókat átvészelő „élő kövületeket” nem övezik legendák, előkerülésükben nincs semmi titokzatos, és persze nem hívják fel magukra a figyelmet sorozatgyilkosként. A gevaudani fenevad nem ezekkel, hanem a Loch Ness-i szörnyféle és a cupacabras típusú alakzatokkal rokonítható. Az előbbi arra is jó példa, hogy a kriptozoológusok olykor kihalt állatfajokkal operálnak, az utóbbi pedig azt teszi vüágossá, hogy az egyedit veszik alapul, a megismételhetetlen alakot próbálják fajként elfogadtatni. A gevaudani fenevadban összegződnek ezek a kérdésirányok. A leírások, szerint ez a lény rendkívüli módon emlékeztet a Canis dirus kihalt fajra (a kutyafélék azon családja, amely robusztus farkasra hasonlított), ám soha nem láttak több üyen egyedet. (Pontosabban kilőttek még egy nagy testű állatot, melyet a fenevad párjaként emlegettek.) A gevaudani bestia kapcsán fölmerülhet a gyanú, hogy állatról van-e szó egyáltalán. Több mint furcsa ugyanis, hogy egy ragadozó nem és életkor szerint válogatja ki áldozatait. A cupacabras esetében is találunk nehezen magyarázható mozzanatot, amennyiben a bonc- noki ténykedést annak tekintjük. A megelőlegezett harmadik értelmezése ezen lények tevékenységének természetesen az lenne, hogy soha nem zárható ki működésükből és megközelítésükből az antropológiai mozzanat. Magyarán, korántsem lehetetlen, hogy - csínytevés történt - az elkövető csupasz majom volt (azaz ember állt a háttérben), s ezen a ponton a Farkasok szövetsége szlogenje pontosan fogalmaz: „ember embernek farkasa”. Semmiképpen sem ajánlatos azonban azt a látszatot kelteni, hogy ez minden jelenséget megmagyarázna, vagy hogy a szóban forgó kutatóknak ne volna olykor igazuk. Tegyük a kezünket a szívünkre: bármennyire az egzakt tudomány hívei vagyunk is, a kripto- zoológus mindannyiunkban ott rejtőzik valahol.
