Új Szó, 2007. május (60. évfolyam, 100-124. szám)
2007-05-19 / 114. szám, szombat
30 Presszó ÚJ SZÓ 2007. MÁJUS 19. www.ujszo.com A Turner család. Krisztina (balra) a nagylány, Janka, aki csak sejti a magyar szót, a hetedikes Martinka és Miklós, aki ugyanabba az iskolába Mondd, hogyan beszélnek otthon a lányok?- Ha összesúgnak, nagyon fon- toskodóak, nem is vihognak, akkor egészen biztosan nem mindennapi dologról lehet szó. Valószínűleg születésnapi vagy valamilyen más meglepetést készítenek. Ugyan nem értem, miről beszélgetnek, de az arckifejezésük, a beszédmodoruk, mindent elárul - meséli Türner Janka, s nagyokat kuncog: - Bitangok, mert nagyon élvezik, hogy tit- kolódzhatnak előttem. Krisztina és Martinka a papával és egymás között is magyarul beszél, csak hozzám szólnak szlovákul. így van ez évek óta, és így van ez jól. Én, sajnos, nem tudtam megtanulni magyarul, nagyon nehéz nyelv. Csak sejtem a mondanivalót, mert néhány magyar szó azért rámragadt. Kiskorukban a gyerekek csak szlovákul beszéltek, hiszen a mama volt otthon velük, vele játszottak, ő vitte őket a játszótérre, és ő árulta el nekik az élet első titkait. Édesapjukkal általában csak este találkoztak, hiszen Tumer Miklós, a szlovákiai Atomfelügyeleti Hivatal külügyi osztályának vezetője, nagyon elfoglalt. Az esti órákba pedig gyakran csak egy-egy mese fért bele. Persze, mások voltak a hétvégék. A családfő beültette az egész pere- puttyot az autóba, és irány Csákány. Ebben a szép kis csallóközi faluban, a víkendházban és a kertben tudták lerázni magukról a hétköznapi stresszt. Krisztina és a mama itt töltötte a nyarakat is: Jankát befogadták maguk közé a csákányiak, Krisztinát pedig a helyi óvodások, akiktől egykettőre megtanult magyarul, úgy csacsogott, mint egy született csákányi kislány. Keresztszülőket is itt választottak neki. Nem is töprengtek sokáig a szülők, hatéves korában Krisztinát beíratták a pozsonyi Duna utcai magyar iskolába. járt, mint a lányai.- Én ajánlottam az iskolát -mondja Miklós. - Egyrészt azért, mert közel volt, hiszen mi is a Duna utcán lakunk, másrést, mert én is ebbe az iskolába jártam, elsős korom óta az érettségng. Tudom, mit adhat ez az iskola, milyen a színvonala, ismertem a tanárokat, akadtak köztük olyanok is - például Morvay tanár úr -, aki engem is és a lányaimat is tanította. Úgyhogy számomra teljesen egyértelmű volt, hogy a gyerekeim ebbe a magyar iskolába jáijanak. A feleségem pedig egyetértett.- Bevallom, egy kicsit önző is voltam - folytatja Janka. - Abban reménykedtem, hogy nem kell majd tanulnom a gyerekekkel, ez Miklósra marad. Én a háztartással törődök, bevásárolok, mosok, va- ( csorát főzök, a gyerekek pedig az apjukkal tanulnak. Idilli családi kép. Csakhogy ez nem mindig jön be. Ha a férjem nem ér rá, kénytelen vagyok beszállni a tanulásba. Néha bizony elég nevetséges helyzetekbe kerülök. Krisztina, aki most elsős gimnazista, például egy tanévzáró magyar dolgozatot ismertetett velem. Nem győztem olvasni a szöveget. Á, üyen szó volt benne, fedeztem fel egyszeregyszer nagy örömmel a hallottakat.- Ha kell, segítek az angollal, a matematikával, fizikával és a földrajzzal, de általában nincs semmi gond a lányokkal. Jól tanul mind a kettő - mondja Miklós. Pedig Martinka, aki most hetedikes, egészen más alapokkal került a Duna utcai iskolába. Szinte semmit nem tudott magyarul. Kiskorában sokat betegeskedett, féltették a szülők, nem adták óvodába, kevesebb időt töltött magyar környezetben. De egy percig sem kételkedtek abban, hogy neki is a magyar iskolában a helye.- Az első osztályban aztán elképedve hallgatta az osztálytársait, mert nem értette őket. Lebigy- gyesztette az ajkát, ebből látszott, hogy nagyon szomorú. Sokszor sírva jött haza az iskolából, úgy érezte, ki van közösítve, nem tud semmit. Segítettük, ahogy tudtuk, a feleségem is vele együtt tanulta a magyar verseket. Neki nehezebben ment, mint Martinkának. A gyerekek csodálatosak, hihetetlenül gyorsan megtanulják az idegen nyelvet. Jankát gyakran faggatják a kollégái: - Te, mondd, hogyan beszélnek otthon a lányaid? - Hát, magyarul - válaszolja. Némelyikük bosszankodva vág vissza: - És te ezt hagyod?-Miértne?! (u.g.) WORt-O f-UP Boros András számára természetes a kétnyelvűség Egy monarchiabeli család Rimaszombatban ma sem és néhány évtizeddel ezelőtt sem volt ritka a vegyes házasság. A lakosság mintegy hatvan százaléka szlovák nemzetiségű, negyven magyar. Mindenki másként éli meg, hogy vegyes házasságból származik. Boros András harmincéves magánvállalkozó számára természetes a kétnyelvűség, miközben identitástudata egyértelműen magyar.- Hogyan élte meg gyermekként azt, hogy vegyes házasságból származik?- Minden különösebb nehézség nélkül. Édesanyám szlovák, édesapám magyar, anyai nagyapám karlsbadi német, nagymamám viszont magyar. A mi családunk nagyon kevert, mondhatni igazi monarchiabeli. Nálunk soha nem volt probléma a tolerancia kérdése. Minden nemzet kultúráját egyformán tiszteltük. A nagyszülőkkel például szlovákul beszéltünk, édesanyámmal magyarul is, meg szlovákul is. A család egyik fele, anyai ágon, inkább szlovák, míg az apai oldalról magyar. Mindenkihez, mindig azon a nyelven szóltunk, amely a legtermészetesebb volt a megszólításhoz. Soha semmilyen gondot nem okozott, hogy a család több nemzetiségű. Édesanyám és édesapám valószínűleg megegyezett abban, hogy mi magyar iskolába fogunk járni, holott anyukám a szlovák tanítási nyelvű alapiskolában tanított.- Annak idején az ön édesanyja volt az egyedüli angol szakos nyelvtanár Rimaszombatban. Ennek volt valamilyen hatása?- Természetesen. Ennek köszönhetően a bátyám is és én is már gyermekkorunkban elkezdtük tanulni az angol nyelvet, így is beszéltünk anyuval. Nagyon sokat köszönhetek ennek az otthoni „nyelviskolának”, hiszen ma jól tudom kamatoztatni a nyelvtudást.- Hogyan alakulhat egy vegyes házasság egy ilyen nemzetiségileg kevert városban?- Minden azon múlik, ki a domi- nánsabb a családban. Nálunk is édesanyám foglalkozott velünk, részben szlovákul, de magyarul is. Szlovák óvodába jártam, majd magyar alap- és középiskolába, az egyetemet szlovák nyelven végeztem. Sokan kényelmi szempontból választottak szlovák iskolát, nálunk ez nem fordulhatott volna elő. Nagyon egyedi eset minden vegyes házasság. Az, hogy hogyan alakul a családban a nemzetiségi hovatartozás a későbbiekben, mikor már gyermekeik születnek, mindig azon múlik, ki mennyire tud toleráns lenni, ki hogyan képes elfogadtatni magát. Nem hiszem, hogy baj lenne a vegyes házasságokkal, nem is befolyásolható ezeknek a száma az utóbbi időben. A bátyám szlovák lányt vett feleségül, az én barátnőm magyar. A sógornőm nagyon toleráns, már tanul magyarul. Hogy milyen iskolába fog járni a bátyám gyereke, ez azon múlik, hogy miben tudnak megállapodni. Én természetesnek tartom, hogy ha lesz gyerekem, magyar iskolába jár majd, de az idegennyelv-tudást fontosnak tartom. Nálunk nem lesz téma, hogy milyen iskolába fog járni a gyerek. Édesapám is nagyon nyitott volt és toleráns, rokonaink élnek Romániától Ukrajnán át Csehországig. Akinek érdeke és a lelke diktálja, az mindenképpen megtanul magyarul. Igyekezni kell megőrizni a magyar nemzetiséget és a magyar nyelvet. Semmi gondunk nincs azzal, hogy ki milyen nemzetiségű, azt hiszem, európai mércével is lehet magyarként élni. (sz. z.)
