Új Szó, 2007. május (60. évfolyam, 100-124. szám)
2007-05-19 / 114. szám, szombat
18 Szalon ÚJ SZÓ 2007. MÁJUS 19. www.ujszo.com JEGYZET SZALONspi« Rég nem csupán Maiina Hedvig becsülete a tét BARAK LÁSZLÓ Törzsi Eurovízió NÉMETH ZOLTÁN Bevallom, nem tartozom a köny- nyűzenei vetélkedők nézőközönségéhez, s ezen alapjaiban a legutóbbi, 52. Eurovíziós Dalverseny sem változtatott. Annál is inkább, mert nem követtem a vetélkedőt, nem hallgattam elejétől a végéig a dalszámokat - pontosabban afféle háttérzeneként mégiscsak volt valami fogalmam az akcióról. Viszont magát a szavazást, amely eldöntötte, ki nyeri az idei vetélkedőt, végignéztem. Enyhe hányinger kíséretében. Magáról a szavazásról annyit kell tudni, hogy minden országban saját sorrendet áhítottak föl, ennek alapján kapott egy-egy versenyző pontokat. A nézők nem szavazhattak saját országuk versenyzőjére, kivédendő a hazaszavazást. Nos, nem hogy nem lehet kivédeni az említett módszerrel a hazaszavazást, hanem éppen ellenkezőleg. Az uniós, kevésbé uniós és nem uniós európai szavazópolgárokból a lehetőség szinte zsigeri, törzsi energiákat mozgósított. Ahogy egymás után jelentek meg a képernyőn az egyes országok szavazataiból összeálló sorrendek, kínomban egy idő után már azzal kezdtem szórakozni, hogy előre megjósoltam az eredményeket és pontszámokat - és, sajnos, szinte sosem tévedtem. Romániában a moldáv versenyző produkciója volt a „legjobb”, Moldáviában a románé. Cipruson, enyhe túlzással, már évtizedek óta csak görög versenyző kapja a legmagasabb pontszámot - biztosan az egész európai könnyűzene elbújhat a görög mögött. De akkor a muzulmán vagy jelentős muzulmán lakossággal rendelkező államokban miért a török és a bosznia-hercegovinai versenyzők taroltak? Tényleg: a britek és a németek annyira szeretik a török popzenét??? Vagy valami másról van szó? Ezek után egyáltalán nem véletlen, hogy a dobogóra kizárólag szláv államok - Szerbia, Ukrajna, Oroszország - versenyzői állhatták fel. Szegény győztes Szerbia! A szétesett jugoszláv területek szerb lakossága éppúgy énekesükre szavazott, mint a nyugat-európai országok jelentős szerb diaszpórája vagy a szláv testvériséget vallók. A magyar közvetítés egyik parodisztikus mélypontja volt, amikor kiderült, az észtországi szavazóknál az orosz versenyzők győztek. A magyar műsorvezető szerint ugyanis ez azért érdekes, mert most volt Észtországban a szobor körüli botrány, de - hangzik a bölcs megállapítás - úgy látszik, a zenében nincs politika. Ja, igen, főleg ha elfeledkezünk a 30%-nyi észtországi orosz lakosságról, amelynek egyes tagjai pár hete még bőszen tüntettek, most pedig ugyanolyan bőszen szavaztak az orosz, fehérorosz stb. versenyzőkre. Mint ahogy bőszen szavaztak a vajdasági és az erdélyi magyarok is, magyar- országi buzdítás nyomán, most jól jöttök alapon - Szerbia és Románia zászlaja alatt, a magyar versenyzőre. Vagy a skandináv országok egymásra stb., stb. Nemcsak az fájó, hogy faji, nemzeti, vallási alapon folyt szinte az egész szavazás, hanem hogy elég markáns határ rajzolódott ki Kelet- és Nyugat-Európa között. A vesztes, komplexusaikból ilyen „sikerek”-be menekülő és tágas rokonsággal rendelkező országok hierarchiájából egy negatív minta rajzolódott ki: minél előrébb végzett egy ország, annál szerencsétlenebbnek, alacsonyabb civilizációs szinten levőnek tűnik urambá- tyámos, vérségi alapú gondolkodásmódjából következően - ebből a szempontból nem is olyan rossz a magyar versenyző helyezése. Az pedig borítékolható, hogy hasonló részvétel és hasonló feltételek mellett sem ír, sem brit, sem magyar, sem lett, litván vagy észt győztese nem lesz a versenynek az elkövetkezendőkben. Annak a versengésnek, amelynek semmi köze nem volt sem az értékhez, sem a minőséghez, sem az esélyegyenlőséghez - annál inkább az európai vérségi alapú, törzsi gondolkodáshoz. Ja, az csak hab a tortán, hogy idén a „parádés” versengésre az Egyenlő Esélyek Mindenki Számára Európai Év keretén belül került sor... Az alábbi, a „Malina Hedvig-af- férról” szóló eszmefuttatás részben megjelent már az Élet és Irodalom -2006. szeptember 20-i számában, majd hónapokkal később, azaz ez év elején a szavad.sk internetes fórumon is. Maiina Hedvig vaskos etnikai konfliktussá „fejlődött, fejlesztett” állítólagos megveretésé- nek ügyét sajnos megtörténte óta megoldhatatlan rébuszként tartja számon a közvélemény. Máig érvényes konklúzióként könyvelheljük el tehát, hogy e jócskán rejtélyes, de legalábbis meglehetősen ellentmondásos eset a szlovák-magyar viszonyokat illetően, de általában a szlovák-magyar viszony problematikájában is csupán a jéghegy csúcsát jelenti. Az alábbiakban tehát a legfrissebb fejlemények tükrében csak az „affért” közvetlenül megelőző közéleti viszonyok felvillantása s következményeik hevenyészett elemzése kínálkozik lehetőségként. Ján Slotának, a Szlovák Nemzeti Párt elnökének xeno- és homofóbia terhelte viselt dolgai, nem kevésbé pedig a kormánykoalícióba kerülése nyomán elharapózó verbális, majd tettleges nemzetiségi konfliktusok évek óta tényleges problémaként tenyészt(n)ek a szlovák-magyar köztudatban. Többek között két olyan tettleges konfliktus is bizonyította ezt, amelyek megtörténte okkal-joggal tupírozódott két szomszédvár (a szlovák és a magyar állam) diplomáciai csetepatéjává. Egyáltalán nem mellékesen az általában vérszagra gyűlő, azaz a szenzációkból mindenkor profitálni igyekvő médiának köszönhetően is! Meg azon politikusok jóvoltából, akik mind a magyarországi, mind pedig a szlovákiai térfélen igencsak fogékonyak a mindenkori konfliktusokra, hiszen általuk mindenekelőtt az aktuális politikai haszonszerzésre összpontosítanak ők is. Tény azonban, hogy a szlovák nacionalista futballhuligánok 2006 nyarán prezentált ominózus ma- gyarzászló-égetési ceremóniája nélkül korántsem testesülhettek volna meg az efféle „projektek”. A két ország máig kétségkívül hektikus viszonyát tehát első látásra valóban indokoltan lehetett, lehet számon kérni a jelenlegi szlovák kormánypártokon. Annál is inkább, mivel az előző szlovák miniszterelnök, Mikulás Dzurinda nyolcéves országlása idején, amikor a Magyar Koalíció Pártja politikusaival együtt kormányzott, látszólag híre-hamva nem volt Szlovákiában az intézményes magyarfóbiának. Persze azért nyilván ott leledzhetett az valahol a közélet szőnyege alatt... Hiszen egészen biztosan abban az időszakban is pontosan annyi ostoba ember élt mindkét országban, mint jelenleg. Bizonyosnak látszik tehát, hogy Róbert Fico, az önmagát szociáldemokrataként definiáló újdonsült szlovák miniszterelnök volt az a politikus, aki valamit nagyon elbaltá- zott Szlovákiában az egy évvel ezelőtti kormányalakításkor. A szóban forgó helyzet azonban valójában akkor mérgesedett el tényleg félelmetesen, amikor 2006. augusztus 25-én vüággá röppent a hír, hogy Nyitrán két szlovák skinhead agyba-főbe vert egy csallóközi egyetemista kislányt. A sértett, Malina Hedvig legelső beszámolóján alapuló sajtóközlemények szerint csak azért, mert magyarul mo- büozott az utcán! Ekkor bolydult föl aztán már nagyon határozottan a szlovákiai közvélemény is. Többek között az inzultust elítélő, civü szerveződések által kezdeményezett petíciók fogantak, s egy olyan mindennemű nemzeti és faji konfliktusokat elmarasztaló határozat született a szlovák parlamentben, amelyet valamennyi kormány- és ellenzéki párt megszavazott. Sajnos épp az említett Dzurinda pártja ...akik mind a magyarországi, mind pedig a szlovákiai térfélen igencsak fogékonyak a mindenkori konfliktusokra... képviselőinek kivételével. Ők akkor állítólag azért nem hagyták jóvá a szóban forgó deklarációt, mert, úgymond, az ország megítélése szempontjából káros nemzetközi monitoringhullámot vont volna maga után... Ezen érvelésnek máig az csak a szépséghibája, hogy Fico kormányának már jóval a Maiina Hedvig-esetet megelőzően meggyűlt a baja az Európai Parlament szocialista frakciójával. Mivel a miniszterelnök összeadta magát a külföldön szőröstül-bőröstül szélsőségesnek minősített Szlovák Nemzeti Párttal. Ebben a kontextusban robban aztán 2006 szeptemberében a hír, hogy Malma Hedvig saját megvere- tését tulajdonképpen csak kitalálta volna, azaz állításai szimpla koholmányok...! Mindez kétségkívül olyan példádan mélyütésként hatott mind a politika aktoraira, mind pedig a közvéleményre, amely gyaníthatóan igencsak mélyen, s hosz- szú időre meghatározta, meghatározhatja a szlovák-magyar viszonyokat - mégpedig negatív módon. Ami pedig még ennél is szomorúbb, magának az inzultusnak a végkifejletét is. Vagyis objektív fel- deríthetőségének lehetőségét. Leginkább azért, mert annak idején korántsem szokványos módon maga a szlovák belügyminiszter, Róbert Kaliňák, majd a miniszterelnök, Róbert Fico is beszállt abba a célirányos kommunikációs kampányba, amelynek lényege az volt, hogy alapvetően kétségbe vonja az állítólagos „magyarverés” áldozatának szavahihetőségét. Tény, a nyomozás akut eredményeire hivatkozó politikusok vonatkozó állításait a mai napig nem tudta egyértelműen cáfolni sem maga az „áldozat”, sem pedig ügyvédjei. Az ekként sajnos közveszélyes szélhámosság, azaz hamis tanúvallomás és a rendőrség tudatos félrevezetése gyanújába keveredett (kevert?) szerencsétlen leányzó tettének motivációja ráadásul valamivel életszerűbbnek is tűnt akkor, mint a „lelepleződését” tálaló politikusoké. Előbbinek ugyanis állítólagos megtámadása napján éppen egy elmaradt vizsgát kellett volna abszolválnia a nyitrai egyetem magyar tanszékén. Utóbbiaknak viszont, minden racionális érv szerint, tulajdonképpen majdnem mindegy lett volna, hogy léteztek, léteznek-e s kézre kerülnek-e az elkövetők... Vagy esetleg a szenvedő alanyt mártják-e be... Végső soron ugyanis mindkét esetben ők lehettek volna a győztesek. Vagy azért, mert sikerül a valóban létező gazembereket bíróság elé állítaniuk, vagy mert jól jött volna nekik az is, hogy látszólag maga Hedvig marad pácban... Nem beszélve a nemzetközi kockázatról, ha mégis kiderült volna, kiderülne, hogy önérdekből, vagyis politikai haszonszerzési célból kormányzati politikusok igyekeznek bemártani egy ártatlan embert... Fájdalom, alapvetően máig nem változott a helyzet. Azzal együtt, hogy a mai napig nem sikerült tehermentesíteni azt az aktuálpoliti- ka ballasztjától. Többé-kévésbé ez a tény lehet az okozója, hogy talán soha nem lehet majd végleg igazságot tenni az ügyben. Ha csak nem szolgál majd valamelyik fél valóban perdöntő, vagyis új bizonyítékokkal. Mondjuk, annak a napokban kilátásba helyezett rendőrségi terhelésnek, annak a kilátásba helyezett nyomozásnak az eredményeképpen - Figyelem, a sajtótalálgatásokkal ellentétében, koránt sincs szó egyelőre vádemelésről, A végkifejlet annál is kevésbé sejlik, mivel az affér természetéből adódóan szinte tökéletesen beálltak már az álláspontok... hiszen a vádemelés kizárólag az illetékes ügyészség előjoga! amelyet egy, a Hedviget hivatalos közeg félrevezetésével gyanúsító, lakossági feljelentés nyomán kezdeményeztek. A mindenkit megnyugtató végkifejlet ennek ellenére sajnos annál is kevésbé sejlik, mivel az affér természetéből adódóan szülte tökéletesen beálltak már az álláspontok. Mindenekelőtt az ilyen esetek kapcsán törvényszerűen fölbukkanó érzelmi szempontok alapján! Amelyek szerint, például, nem igazi magyar ember az, aki kételkedik egy magyar nemzetiségű lány igazában... Továbbá, nem igazi értelmiségi és szabadgondolkodó polgár, aki nem kételkedik egy állami pajzs mögött operáló hatalmi centrum, ez esetben a szlovák kormány által ellenőrzött rendőrség, esetleg urambocsá! a titkosszolgálatok pártatlanságában... Mi lehet mégis ennek az elképesztő történemek a tanulsága? Sajnálatosan csak annyi, hogy továbbra sem tűnik felülírhatónak az az eddigiekben is végig kísértő közhely: az előbb látens, majd konkrét konfliktusokká dagadó egyéni és kollektív fóbiák előbb-utóbb a legmerészebb fantazmagóriákat is fö- lülírják. Szinte gyógyíthatatlan sebeket ejtve valamennyi konkrét szereplő lelkén, nem utolsósorban az érintett népesség egészén. ; SZALONkép E-TÉ-TE ZALÁN TIBOR Barna kaucsuktengeren barna kis vitorlás szeli az örökkévalóság barna vizeit. Ülök Bécsi úti lakásom teraszán, nézem a vörösben pompázó muskátlikat, a szemközti házfalra makacsul felkapaszkodó borostyánt, a kert tavaszi dzsungelét, háztetők vonaljátékát. Madarak muzsikás csöndjében a kis tolltartóra gondolok, az abonyi ház kertjére, újra meghallom, áthallom onnan a harmonikaszót, a Bob herceg, a Moszkvai éjszakák dallamát. A sírásomat csak később hallom viszont, erről viszont később... Bátyám már nagyobb gyerek, a lugas alatt ül, körbeveszik a szomszédok, és áhítattal nézik-hallgat- ják, müyen nagy érzéssel húzza a kis piros harmonikát a Palika. Csendes esti program volt ez azóta, hogy a kíséret fekete billentyűit hozzá tudta tenni bátyám a szólamhoz. Ahogy ment le a nap, érezhetően megmozdult a környék, ugrásra készen ténferegtek kapunk előtt az emberek. Várták, mikor kezdődik a kis esti zenélés. Apám, itt még, hozzáénekelget a harmonikához meleg baritonjával, fürdőnadrágra vetkezve, barnára sült, izmos kubikos testét öntudatosan hűtve a szelíd alkonyaiban. Amíg ők idilli elringásban, én anyámmal éppen olvasni tanulok. De jobban szeretnék ott lenni Pali harmonika-függönyei között, nem nagyon figyelek arra, mit mutogat Madarak muzsikás csöndjében a kis tolltartóra gondolok, az abonyi ház kertjére, áthallom onnan a harmonikaszót anyám a képekkel díszített olvasókönyvben. Az e betűnél járunk, olvassuk szótagolva az elválasztójeles szavakat. Már nem emlékszem, milyen szavakat, csupa e hangot hallok a régi harmonikaszó és apám danászása alatt futkározni. Meg azt a szót, melynek hallatára felnőtt álmaimban is frász tör ki, és verejtékezve ugróm fel párnáim közül: e-té-te. E-TÉ-TE. Történik ugyanis, hogy már legalább harmincadszor haladunk át a röpke e betűs olvasmány szavain.. Anyám biztosra megy, nem azért tanul velem, hogy tudjak, az evindens a számára, hanem hogy biztosra menjek másnap, ötöst kapjak. Szegény ember tudással főz, hát tanuljak meg főzni. De engem nem érdekel ekkor még az embertudás, főleg nem a főzés, a többiekhez akarok menni, az olvasmányt amúgy is vágom kívülről. Valamit megsejthet anyám is ebből, mert harmincegyedszer felhagy az addigi módszerrel (hja, módszer, Gadamer, pótszer), és nem sorrendben, hanem összevisz- sza kezd rámutogatni az egyes szavakra. Megy is minden, mint a karikacsapás, mígnem felhangzók: e- té-te. Anyám megmerevedik. Kezdjük elölről, kisfiam! Elölről, minden, műit a karikacsapás, egy pontján az olvasmánynak azonban újra előkerül a fránya e-té-te. Nem direkte, egyszerűen az olvasódik a szemem elé. E-té-te. Kezdjük elölről! Elölről, karikacsapás, egy pontján az olvasásnak, nem direkte: e- té-te. Elölről! Karikacsapás, nem direkte, e-té-te. Anyám ajkát elhagyták a szavak, már csak a fejével bólint, kezdjem újra. Nem direkte, etéte, csapás. Nem karikával, hanem tolltartóval, az én új, gyönyörű, barna kaucsuk tolltartómmal, melynek fedelén kis vitorlás hajó fodrozza a barna vizet, rá a kopasz fejemre. Nem direkte, indulatból, elveszített anyai türelemből. A tolltartó ezer darabra robban szét, szállnak a tollak, ceruzák, vitorla letépve, árbocrúd, fedélzet és tat az alkonyi ég felé, lassítva látom őket, olyanok, mintha a Zabriskie Point filmkockákéi kerültek volna elő. Felzokogok, nem is annyira a tasli, hanem a tolltartó miatt, a harmonikaszó elhallgat, apám rémülten fut hozzánk, kap az ölébe. Mi ez itt, tolja ismét elébem anyám a könyvet könyörtelenül. Rábök a szóra. Nézem, mered a szemem, erőlködöm, széjjelhúzom számon a rést. E-té-te. Anyám ful- doklik, elmegy a hangja, apám röhög. Könnyen nevet, nem ő kínlódja végig velem az olvasókönyvet. E-te-tő, húzza végig a szón könnytől maszatos kis kezemet. E-te-tő, ismétlem, minden meggyőződés nélkül. A lugas alól újra előszivárog a harmonika, anyám szétdúl- tan hátrál vissza a konyhába, apám danolászik a szomszédokkal, én meg neküátok összeszedni tolltartóm, hajócskám, tengerem és szerterobbant gyermeki önérzetem szilánkjait. Az erkélyhez közeli nyárfára színes, apró madarak szállnak. Rakhatnának fészket, gondolom, énekes madarak, biztosan itt maradnak télre. Én meg kitennék nekik a teraszra egy e-té... e-te-té... e-té- tő-te... e-te-té-tő-te... szóval valami olyat, amiben magvakra és vízre találnának havazások idején is. Egy cinkének, mondjuk, végül is teljesen mindegy, hogy hívják azt az izét... azt az e-té-te-tét...
