Új Szó, 2007. május (60. évfolyam, 100-124. szám)

2007-05-19 / 114. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. MÁJUS 19. Szalon 17 OPERAAJÁNLÓ DVD-AJÁNLÓ Karnyóné és a karthágói királynő CSEHY ZOLTÁN Adott egy klasszikus sémák sze­rint megalkotott, eleven Csokonai- vígjáték, a barokk iskoladráma közjátékainak rokokó rokona és egy a tonalitás, a melódia jegyé­ben alkotó, a zenei hagyományt hol komolyan vevő, hol ironikusan átértelmező, klasszikus vágású, mindentudó zeneszerző. És ami születik: egy pazar ívelésű intel­lektuális játék, mely ékes bizony­ságul szolgál arra, hogy a zene a maga eszköztárával releváns ma­gyarázatokat tud adni egy irodal­mi alkotás miértjeire és mikéntjei­re, illetve, hogy egy régi irodalmi alkotás a zene segítségével köny- nyebben megtalálja az utat a mai befogadóhoz. Május 4-én mutatták be Vajda János Karnyóné című kétfelvo- násos operáját a Magyar Állami Operaházban (és ehhez örvendetes módon csatlakozott egy rádió- és tévékapcsolás is). Vajda János ne­gyedik operája igazolja annak az alkotói módszernek a helyénvaló­ságát, melyet a Thomas Mann nyo­mán Bókkon Gábor szövegkönyvé­re komponált egyfelvonásos, a Mario és a varázsló vagy a Georg Büchner nyomán, Várady Szabolcs librettójára írt, háromfelvonásos Leonce és Léna nemzetközi sikere is hitelesített. Vajda János új operája is, ahogy az előzők (a legelső Barabbás című egyfelvonásost is beleértve), mondhatni eklektikus darab: a mű alapkaraktere az is­mert és kevéssé ismert zenei idéze­tek posztmodem felvillantásából bontakozik ki, ezek a felvillanások azonban nem követelik meg a radi­kális önazonosság felismerését, sokkal játékosabbak annál, idéző jellegük nem gyötri a memóriát fo­lyamatos deja vu érzettel, hanem épphogy mintegy a segítségünkre siet, értelmezni segít Csokonai da­rabjának egyes passzusait. A kollázstechnika vagy idézetdöm- ping divatos eluralkodása köny- nyen vezet egy-egy mű egységérze­tének felszámolódásához, s ahe­lyett, hogy létrehozna valamit, in­kább leépít egy még ki sem alakí­tott valóságillúziót. Se szeri, se szá­ma az üyen szerelvényoperáknak, melyek egy újfajta dallamosságra, bizarr módon értelmezett közön- ségcentrizmusra hivatkozva játsza­doznak az eklektika gesztusrend­szerével, s ezáltal épp ezek a mű­vek kényszerítik önállónak tartható zenei nyelv híján bele a hallgatót az el-elhúzott mézesmadzagok végül kielégítetlen, üres vüágába. Ha ugyanis e technikában csak az is­métlő halmozás gesztusa működik, a zenehallgatónak nincs is más dol­ga, mint hogy a regisztrált vonáso­kat előszámlálja: üyenkor egy fura zenei vetélkedő részesének érzi Fénykép: Velkei Tamás magát, és erre a szerepre elég ha­mar ráun, vagy a folyamatos kihí­vások értelmezésére irányuló kísér­let hevében egyszerűen hagyja el­sikkadni a „sziporkázást”. A szerel­vényoperák a felismerés heveny percéért születnek, nem az össze­függő, észrevétlenül telő, sosem elég hosszú órákért. De nézzünk egy remek példát ar­ra, hogy mit tud kezdeni Vajda Já­nos szellemessége a szerencsére tű­zijátékká sosem fajuló idézéstech­nikával: egy meggyötört, önnön kéjsóvár természetének áldozatává vált viszonylag gazdag vénasszony („Horgas lába tittyen-tottyan / So­vány fara egyet lottyan.”) felfekszik boltja pultjára, fejénél két gyertya ég, és patkányméregnek hitt altatót vesz be - felkészül a halálra, miköz­ben egyszer csak megszólal egy csodálatos barokk zenei idézet Purcell Dido és Aeneas című klasszi­kus operájából, és a kibomló, gyö­nyörűséges passacaglia-variáció Didó búcsúját kopírozza rá Karnyóné halálára. (A citátumot Händel Tferxesének megidézett lar- gója is aláfesti.) Vajda János zenei poénja fergeteges és több szem­pontból is telitalálat: egyrészt el­mélyíti a burleszk komikumot a tragikomikus értelmezhetőség irá­nyába, másrészt bemutatja a zene eszközeivel azt, ami Csokonai szö­vegének intertextusaiban és a kora­beli olvasók erősen latinos művelt­ségében még talán ott lappangha­tott. Csokonai műve ugyanis mito­lógiai-történelmi travesztiaként is értelmezhető, azaz a heroikus vagy úgynevezett nagy elbeszélések destrukciójaként. „Párkák! Lidér- cek! Fúriák! / Republicans franci­ák! / Megtestesült kan angyalok! / Fogjatok el, mert meghalok!” - úja Csokonai, énekli a kisszerű életét heroikusán bevégezni vágyó Kar­nyóné. A drámai travesztia mint műfaj már a barokk iskoladrámá­ban igen erőteljes, Szászi János lo­sonci lelkész Didónak szomorú tör­ténete című művében Didó például nevetséges körülmények közt egy­szerűen főbe lövi magát egy pisz­tollyal. Karnyóné haláljelenete mi­ért ne lehetne parodisztikus para­frázisa Vergilius és Purcell karthá­gói királynője tragédiájának? Már ezért a felismerésért is hálá­sak lehetünk az új magyar operá­nak, hiszen Karnyóné jellemének alighanem egyik legcizelláltabb ér­telmezését kapjuk: a sémákból ki­robbantott statikus maszk egysze­riben átvált tragikomikus mélysé­geket kifejező, eleven szereppé. Wiedermann Bernadett pedig ki­tett magáért, és jól láttatta ezt a metamorfózist. Csokonai az időtlen értelmezési gesztusok telitalálatainak köszön­hetően szinte kortárs szerzőként lép elénk, mintha egy Parti Nagy­darab remek stílusbravúrjait lát­nánk színpadra állítva. Vajda idé­zetei (népdalok, nóták, virágéne­kek, Puccini-foszlányok, Bartók- mozzanatok stb.), felvillantásai nem céltalan kalandok, hanem ér­zékeny interpretatív gesztusok: egy erősen intellektuális zeneszer­ző pazar játékai, melyek azonban nem köteleznek, csak elmét és fü­let stimuláló lehetőségként adot­tak. A librettót Várady Szabolcs au­tentikusan és lenyűgözően archai­záló nyelvi kifejezőkészsége tette kerekké vendégszövegek (például Shakespeare-elemek) és egyéb Csokonai-szövegrészletek bevoná­sával. Különösen tréfás az accusa- tivusszal álló latin elöljárószók té­teles felsorolása egy tragikomikus zenei szituációban, a latin kiürese­dett szónoklás rituális jellegét ki­domborítandó. A népszínművek hangulatát ala­pul, vezérfonalul választó szerkesz­tés és rendezés (Ascher Tamás mű­ve) ügyesen szublimálja a barokk és rokokó iskoladrámák interlu- diumainak (közjátékainak) klisé­rendszerén átszűrődő iróniát és ön­leleplezőjátékszenvedélyt. Ez a faj­ta színház nyilvánvalóan a karakte­res, csinált, mesterséges gesztuso­kat kedveli, hogy a túlzás költésze­te katarktikusan bontakozhasson ki, vagy jobban mondva robbanjon be. Fekete Attila és Derecskéi Zsolt (Lipidotty és Tipptopp) játéka ez­zel a nehézséggel szépen megküz- dött. Gulyás Dénes Kamyója ha ki­csit talán a vártnál haloványabbra sikeredett is, egzotikus szült képvi­selt, különösképpen szokadan ze­nei beágyazottsága végett. Vajda új operájának kivált a má­sodik felvonása igazi remeklés: az ismerősséggel játszik, a sémákkal, és képes megmutatni a bennük rej­lő ismeredent és mélységet. A ze­neszerző idézeteivel nem tűzijáté­kot kreál, nem az otthonosság illú­zióját szuggerálva hajhássza a néző kegyeit, hanem időkön átívelő, va­lódi otthonosságot teremt. H. NAGY PÉTER A Mars hosszú ideje izgatja az emberi képzeletet. Míg régebben a vörös bolygó felszínén észlelni vélt - természetesen fiktív - csatorna­hálózatban a Földön kívüli élet je­leit látták, manapság többek között a naprendszerbeli szomszédunkról származó - nagyon is valóságos - meteoritokból következtetnek a marsi élet lehetségességére. Egyes teóriák szerint a bolygó valaha al­kalmas volt arra, hogy a földihez hasonló bioszféra alakulhasson ki rajta. Ebből az előfeltevésből bom­lik ki Brian De Palma A Mars mentő­akció című látványos, helyenként 2001 Űrodisszeia-újraírásként is nézhető filmje, melynek a DVD-n elhelyezett kiegészítőiben többször szóba kerül, hogy a produkció igen sokat köszönhet a Mars-kutatás eredményeinek. A továbbiakban mégsem ezt fejtegetném, hanem arra utalnék röviden, hogy tudo­mányos szempontból miért helytál­ló a film alapgondolata. A történet kifutása, a főszereplő (Gary Sulisé) és társai szeme előtt pörgő háromdimenziós „üzened’ tanúsága szerint a Mars értelmes lények által lakott, virágzó bolygó volt. Az ottani civilizációnak egy égitest becsapódása vetett véget. Á katasztrófa következtében lakha­tatianná váló planétáról lakói át­költöztek egy szomszéd galaxisba. Előtte azonban eljuttatták DNS- üket a Földre, ahol ez indította be az evolúciót. Vagyis - kitágítva a horizontot - a földi élet a vüágűrből származik, akár véledenszerűen is ide érkezhetett (pl. egy üstökössel), majd a vüágegyetem univerzális törvényei gondoskodtak a további­akról. Ezt a hipotézist pánsper- mium elméletnek nevezik, s - mint látható - külön érdekessége, hogy „összeéri’ benne a kozmológia és a biológia. Mielőtt megvilágítanám ennek az elméletnek a tanulságát, idéz­zük fel az utóbbi évek egyik legna­gyobb élettani szenzációját. Ismert tény, hogy a kutatók a Föld legzor­dabb helyem is az élet nyomaira bukkannak, egyre-másra fedezik fel a speciális körülményekhez (pl. óceáni aljzatból feltörő vulkáni kürtők, kénes termálforrások, sarki jégzárványok stb.) alkalmazkodott mikrobákat. Az egyik legextré- mebb példa valószínűleg a Diono- coccus radiodurans nevű baktéri­um esete, mivel ez képes túlélni az intenzív sugárdózist. Mennyire in­tenzívet? Már-már komikusán hangzik, de ha ennek a fajnak az egyedeit a Hirosimára dobott atombomba robbanásakor felsza­baduló sugárdózis ezerszerese éri (1 millió rád), akkor kissé lelassul a fejlődésük, de túlélik a dolgot. En­nél nagyobb dózisnál elkezdenek ugyan fogyatkozni, de még 3 millió radnál is találhatók ellenálló példá­nyok. Nos, ki is lehetne más ajelöl­tem a Pán Spermium címre, mint a Dionococcus radiodurans vagy va­lamelyik rokona, hiszen ezek min­den kétséget kizáróan képesek a bolygóközi utazásra. Most téljünk vissza a pánsper- mium elmélethez, amelynek bizo­Az a kérdés is megfogal­mazható, hogy a marsiak nem úgy jöttek-e létre, ahogyan ők termékenyí­tették meg a Földet... nyítékait, úgy tűnik, nem a vüágűr- ben, hanem a Föld eldugott zugai­ban lelhetjük fel. Az elmélet tanul­sága azonban nem ez. Gondoljunk csak bele, hogy az említett baktéri­um és társai túlélhetik a Föld koz­mikus katasztrófáját is. Vagyis a bolygó pusztulása után az élet fennmaradhat, járványszerűen to- vábbteijedhet. Ennek fényében ér­demes megfontolni, hogy a földi élet más bolygókra juttatását nem az jelenti-e, hogy - A Mars mentő­akció marslakóihoz hasonlóan - DNS-t küldünk szét a vüágűrbe, baktériumok formájában. (Nem árt persze az óvatosság: ugyanígy egy bolygó már meglevő élővüága el is pusztítható.) Persze az is lehetséges - és való­jában erről szól a pánspermium el­mélet -, hogy ehhez hasonló jelen­ség számtalanszor lejátszódhatott már. Sőt mindehhez nincs szükség emberi tényezőre sem. Az említett baktériumok ugyanis a sztratoszfé­rában fújó szelektől hajtva_ akár ki is léphetnek a légkörből, és innen kezdve „hány a Mars”. Vagy fordít­va: ott történt meg a szóban forgó eset, így népesülhetett be a Föld (ennek az alternatívának a főhőse az ALH84001 azonosítójú mars­meteorit). Brian De Palma filmje tehát korántsem légből kapott el­méletre épül. A marslakók szándé­kát látva még az a kérdés is megfo­galmazható, hogy a marsiak nem úgy jöttek-e létre, ahogyan ők ter­mékenyítették meg a Földet. (A baktériumoktól az emberig tartó evolúció ugyanis időigényes, a Naprendszer korába talán csak egyszer-kétszer fér bele.) így ala­kulhat ki az élettel teli vüágok lán­colata, a bolygókat összekötő élet fantasztikus víziója. A film alap­mondata szerint „az élet az életet keresi”. Ha mindaz igaz, amit fen­tebb a tudományra támaszkodva összefoglaltam, akkor bátran kije­lenthető, hogy meg is találja. PLUSZ EGY AJÁNLAT A művészet jövőjéről és a sopánkodás fölöslegességéről PETER M1CHALOV1C Azt gondolom, fölösleges sopán­kodni azon, hogy napjainkban a giccs kiszorítja a művészetet, vagy hogy a média, főként az elektroni­kus gyarmatosítja világunknak azokat a területeit, melyeken még nemrég is a művészet volt őshonos. Nem kell sopánkodni, nevetséges is volna. Nem kell tiltakozni, fölösle­ges, mert a tiltakozásoknak nincs címzettjük. Akik szeretik a művé­szetet, azok számára ez világos, akik nem érdeklődnek iránta, azo­kat semmilyen tiltakozás nem búja rá arra, hogy kezdjenek a művészet iránt érdeklődni. Sopánkodás és tiltakozás helyett inkább tenni kell valamit; hogy miként szerezhetők új nézők, hallgatók vagy olvasók, annak számos módja van. De ha már semmi új nem jut eszünkbe, hagyjuk magunkat külföldi példák­kal ösztönözni. Januárban egy csodás hetet töl­töttem el Rómában. Mivel ebben az örök városban mindig akad három­négy képzőművészeti kiállítás a legjavából, rögvest hármat is meg­tekintettem. Nem, nem fogom len­ni, mi lógott a falakon, s mi volt lát­ható a vitrinekben, bár az alkotá­sok kiállításának módja megérne legalább egy rövid fejtegetést. A publikumról akarok írni, pontosab­ban a publikum egy részéről, mely- lyel minden galériában nagy szám­ban találkozom. Fiatal publikum volt, iskolaköteles, általános iskolás gyerekek alkották. A földön ültek, térdükön vázlatfüzet, mellettük színes ceruzák, s csak úgy, mintha maguknak, azt rajzolták, ami épp megragadta őket valamelyik képen vagy szobron. Fölöttük ott állt a ta­mto, aki a művész életéről és annak a kornak a stílusáról mesélt nekik, melyben a mű fogant, valamint a művészi „kivitelezés” lehetőségei­ről és módjáról. A tanító nyugodtan és fesztelenül beszélt, nem terhelte a gyerekeket fölösleges adatokkal. Semmit nem erőszakolt rájuk, csak úgy lazán igyekezett figyelmüket felhívni azokra az érdekességekre, melyek leköthetnék a gyerekek fi­gyelmét, s kiválthatnák bennük a művel való bensőségesebb párbe­szédet. További gyerekekkel a könyves­boltokban találkoztam; minden ga­lériának van könyvesboltja is. Kel­lemesen meglepett, hogy ezek is felkészülten várták a gyereklátoga­tókat: számos olyan könyvet kínál­tak, melyek - természetesen figye­lembe véve az iskolás értelmi és ér­zelmi „felkészültségét” - ösztönző módon vezetik be a gyermeket a képzőművészet bonyolult és össze­tett labirintusába. Ezek a könyvek afféle Ariadné-fonalként szolgáltak a labirintusban való biztonságos tá­jékozódáshoz. Látva-elnézve ezeket a gyereke­ket a galériákban, nyomban elkép­zeltem, müyenek lesznek húsz­harminc év múlva. Felnőttek lesz­nek, többségük nyüván családot alapít s gyereket nevel. Aztán majd ha egy nagyjából húszfős gyerek- csoportból felnőttként legalább ketten-hárman megtartják a mű­vészet iránti érdeklődésüket, ami­kor művészetimádókká válnak, s egész életükben párbeszédet foly­tatnak a művészettel, s természe­tes módon a gyermekeikben is fel­ébresztik a művészet iránti érdek­lődést, akkor a művészetnek to­vábbra is lesz publikuma, s képes lesz ellenállni a giccs agresszív tá­madásainak. S nemcsak hogy el­lenáll, még meg is erősödik, már­pedig ez jó hír nemcsak a művészet számára, hanem számunkra is, akik művészet nélkül nem tudjuk az életünket elképzelni. (Romboid, 2007/3.; Cs. G. fordítása) Pán Spermium

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents