Új Szó, 2007. május (60. évfolyam, 100-124. szám)
2007-05-19 / 114. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2007. MÁJUS 19. www.ujszo.com CD-AJÁNLÓ Amy Winehouse: Back To Black PUHA JÓZSEF Zenében kevésbé járatos ismerősöm egy csapásra beleszeretett a Rehab dmű slágerbe. Felfedezte, hogy az egyik osztrák rádióállomás sokat sugározza, így hetekig ez az adó szólt nála, munkatársai szerint, ha felcsendült a szerzemény, megmukkanni sem volt szabad. Időközben megtanulta az előadója, Amy Winehouse nevét. Aztán elcsípte a dal videoklipjét valamelyik tévécsatornán, és mint mondta, tátva maradt a szája. Látatlanban meg volt győződve arról, hogy Amy színes bőrű ötvenes díva. Fel sem merült benne, hogy egy fiatal fehér nő, és mindmáig azzal viccelődik: biztos más énekelte fel helyette, neki egyszerűen nem lehet ilyen hangja. Amy valóban igazi őstehetség, korát meghazudtoló érett hanggal - hallatszik, hogy nem énektanár által mesterkélt. Az új évezred eddigi vezető brit énekesnője, a pop-, r&b- és soul- zene keverékét előadó, csodás hangú Joss Stone 2003 novemberében jelentette meg az első nagylemezét, amit 2004 szeptemberében máris követett a második - a kettőből együtt világszerte közel kilencmilliót értékesítettek. Ezután hosz- szabb szünetet iktatott be, idén márciusban rukkolt elő a harmadik albumával. Szinte semmit sem változtatott a bevált recepten, a korongot mégis bukás fémjelzi, és leginkább odahaza. 2004 nagy brit popzenei felfedezettje, az áprilisban visszatért Natasha Bedingfield is hasonlóképp járt, bár az ő második nagylemeze valamivel kelendőbb. Az énekesnők bizonyára nem értik, mi változott meg, hiszen velük alapjában véve semmi, ők ugyanazt képviselik, ami korábban bejött. Nos, a baj ebben gyökeredzik, az elmúlt egy-két évben ugyanis megváltozott a trend a brit énekesnőknél (is), a hagyományos popzene az r&b-vel és soullal sokat veszített a népszerűségéből. Mostanság az andalító muzsikára és szókimondó szövegekre építő dalszerző-énekesnőknek áll a zászló. Ma már a szexi Joss és Natasha helyett a szépnek korántsem nevezhető (esedeg csak egzotikusnak), tetovált karú, depresszióval és alkoholproblémákkal küszködő zsidó leányzó, Amy Winehouse a menő. A zenéjébe nagy adag melankóliát becsempésző brit énekesdalszerző, James Blunt 2005-ben elért hatalmas sikere után számítani lehetett arra, hogy a hölgyeknél is még inkább előtérbe kerül ez a vonal, és jobban belegondolva, ezt már korábban, 2002-ben megelőlegezte a hasonló stílust képviselő amerikai Norah Jones Bluntéval összehasonlítva elvontabb, dzsesz- szesebb első albumának brit sikere. Amy 1983. szeptember 14-én született Londonban, dzsesszzené- szekkel teli családban. Carole King, Sarah Vaughan és Dinah Washington volt rá nagy hatással, az ő lemezeiket hallgatta rongyosra. „A hangja alapján afro-amerikai, a valóságban brit zsidó. Szexis, de nem szó szoros értelemben. Fiatal, dalai mégis öregesek. Kifinomultan énekel, ám trágáran fogalmaz” - így jellemezte az énekesnőt az egyik brit sajtóorgánum. Mi, közép-kelet-európaiak csak akkor lettünk figyelmesek az angolszász nyelvterületen egyre sikeresebb Amyre, amikor neve feltűnt a 2004-es Mercury Music Prize-díj jelöltjei közt a 2003 októberében kiadott Frank című debütáló albumával - amit aztán nem kapott meg. A róla kimásolt négy felvétel egyike sem került be ugyan a brit lista ötvenes mezőnyébe, de a korong elérte a platinastátuszt, tehát több mint 300 ezer fogyott el belőle a szigetországban. (A második lemez sikeréből eredően újból középpontba került, és ismét szépen fogyogat.) A lágy, könnyed dzsesz- szes zenei világot populárisabb: funk-, r&b-, soul- és hiphopele- mekkel vegyítő zenéjének, valamint kitűnő énekhangjának köszönhetően a brit zenészszakma akkortájt az említett amerikai Norah Jones hazai megfelelőjét látta benne. Később ugyanezt a stílust képviselő grúz származású, Londonban élő Katie Melua összeurópai sikere mellett Amy eltörpült, sőt, el is tűnt, komoly alkoholproblémái adódtak. Második, Back To Black című albumát tavaly október 30-án jelentette meg, és szép fokozatosan hazája legsikeresebb énekesnőjévé vált vele. A lemezt márciusban az Egyesült Államokban is kiadták, ott a hetedik hely volt a csúcspozíciója. Zeneileg ugyanolyan könnyed, mint a bemutatkozó, szintúgy szókimondó szövegvilággal párosítva - a klasz- szikus, hatvanas évekbeli pop-soul és Motown-hangzás került előtérbe. A kortárs ütemektől lecsupaszított zene negyven évvel ezelőtt is megállta volna a helyét. A szövegek viszont ízig-vérig maiak, a hatvanas évtizedben az ilyen hangzású dalokban nem énekeltek arról, hogy más füves cigijét elszívni bunkóság. Az önirónia sem hiányzik róla, az első kislemezdalban, a Ray Charles és Donny Hathaway nevét is megemlítő Rehab címűben az énekesnő az alkoholproblémáit fogalmazza meg. A felvétel hazájában a hetedik helyig jutott, ami eddigi legjobb listás helyezése. Az album munkálataiban - akárcsak az előzőnél - a hiphop két neves producere: Salaam Remi és Mark Ronson volt Amy segítségére. A Back To Black dmű nagylemez rendkívül tömör, olyan, mintha legalább egyórás volna, a valóságban azonban alig több harminckét percesnél. Máskor kikérném magamnak, hogy ennyi időért teljes albumárat kémek, de most nem. (Aki Nagy- Britanniában veszi meg, hozzájut két plusz szerzeményhez: az angol változaton az Addicted mellett a You Know I’m No Good a rapper, Ghostface Killah-val rögzített verziója is hallható, az ír változaton csak az utóbbi.) KÖNYVAJÁNLÓ FOLYÓIRAT-AJÁNLÓ Az áthidalhatatlan érintésnyi távolság Szőrös Kő több felől, több felé SZÁSZl ZOLTÁN A Teremtő és Ádám ujja közötti távolság. Felnézel az égbe, a Six- tus-kápolna boltíveibe ütközik tekinteted. Az Úr, mindenek teremtése után, íme, az Embert alkotja meg. Ujjuk majdnem összeér. Ám inkább távolodik. Útjára bocsátja a halandót, emlékeztetve a választás szabadságára. Az a kicsike, pár centiméternyi vakolat, ami csak ég, ami csak mész, ami csak por, homok és festék, az a múlandóság örökkévaló rése. Ebbe a résbe úja bele egy bölcs élet fájdalmasan szép tapasztalásait, minden emberiség, emberség iránti elkötelezettségét a költő. Aki tudja, por. Mert abból vétetett, oda visszatér, és kegyelmet vágják. Oly sok bűn, harc, megcsalattatás után szeremé mégis áthidalni azt a picinyke két ujj közötti távolságot. Betölteni a végtelent szavakkal, gondolatokkal, elmondani, a küldetés, íme, végéhez közelít. Nincs fájdalom, csak tudatos pillanatfelvételek, nincs félelem, csak határozott tudat, nincs elvonatkoztatott hamisság, kimódolt divat, talmi csillogás. Csak a megmérettetett ember alázatos, de szabad választásból származó tisztasága itt a lényeg. Súlyos kereszt, mégis tudva a múlandóságot, a test múlandóságát, a lélek örökkévalóságát, nem kell félni. Az alkotóelme felszabadít fájdalmak, csábítás, megkísértés alól. Elfeledteti a szerelem iránti vágyat, de megőrzi emlékét. A gondolat súlya repülésre késztet, az idő spirálján felnyitja az örökkévalóhoz vezető utat, annak kapujához vezet, ráhelyezi a halandó kezét a kapu kopogtatójára, s vár. Mert meg kell várni a pillanatot, amikor kopogtatni lehet. Hogy megnyittassék. Leikert vers- vüágának erőssége a szavak egyszerűségében, a pillanatképek pontosságában rejlik. Gyújtópontjai olyan íveket engednek felrajzolni az élet koordináta-rendszerére, melyek egyszer képesek lesznek azt a pár centimétemyi távolságot átívelni a Teremtő és a teremtett egymás felé nyúló ujja közt. Aki erre képes, csendes, megnyugtató élménnyé szelídíti a múlandóságot. Bár a csöppnyi keserűség is ott van, a mindenkori remény ellensúlyozza. A nyelv a szó felszabadító erejébe kapaszkodva fénnyé változik az egymástól távolodó ujjak között. Isten elenged és ott tartja a támasztó erőt. Ezt fedezte fel a költő, ezt tudta átadni. A választás szabadságát életté, a múlandóságot örökkévalósággá fogalmazva. (Szászi Zoltán előszava Jozef Leikert Mulandóság/Pominuteľnost című szlovák és magyar verseskötetéhez. A verseket Tóth László fordította, kötetterv és illusztrációk: Szabó Ottó. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2007) KENÉZ BORBÁLA Egészséges (ihlető és termékeny) vitaszellem hatja át a Szőrös Kő ez évi második számát, különösen azt a részét, melynél én ütöttem fel: Beke Zsolt kiváló kritikájánál (Az identitás esélyei), mely a Magyarok Szlovákiában című fórumos sorozat Kultúra (1989-2006) című kötetét elemzi részletesen. Igaz, a folyamatos vita és párbeszéd mint a kéthavi folyóirat egyik fő jellemzője, leginkább Ardamica Zorán kettős (megkérdőjelezve, de „objektív- nek” és „szubjektívnek” feliratozott) esszéjében ragadható meg leginkább, ez ugyanis a fent említett Kultúra-kötet egyik korábbi, Németh Zoltán által észrevételezett líratörténeti részének vitafolytatása. Aki másutt és másként olvassa a lapot, annak talán a sokszínűsége és sokfélesége lesz szembetűnőbb. Minden műfaj képviseltetve van: a sok-sok kisprózát, novellát és verset az irodalomtudomány legkülönfélébb alműfajai követik, például Halmai Tamás tanulmánya (két Kavafisz-kötetről), Rácz I. Péter linkeknek nevezett minikritikái, könyvbemutató (Barak László publicisztikagyűjteményéről), két frappáns „kísérőszöveg”- ezek valójában ünnepi könyvheti könyvek utószavai (a Barak László legszebb versei és a Tan- dori Dezső legszebb versei című kötetekről van szó; az egyiknek Vida Gergely a szerzője, a másiknak Bedecs László), s van tovább is, például Juhász Katalin kiváló filmelemzése (Bollók Csaba: Isz- ka utazása). Ezenkívül nagyon szépen megoszlik (vagy inkább szorzódik) a kínálat a szerzők (szlovákiai és magyarországi) illetőségét tekintve, s van némi világirodalom is - itt a némi természetesen nem a szöveg súlyára, értékére, izgalmasságára vonatkozik (lévén Benjamin Kuras novellájáról van szó; Pénzes Tímea fordítása). A történelem és az irodalomtörténet határvonalán elhelyezhető szövegek okkal kerültek a Szőr mentén rovatba: Kisantal Tamásé (A történetírás történetéről) és Vajda Barnabásé (Kovács Ákosnak A kitalált hagyomány című kötetéről), s mindkettő nagyon jó olvasmány. A fiatalokat, pontosabban a pályakezdőket nyüván nem csak fiatalok vagy pályakezdők olvassák, s hogy miért, arról, ha így van, a főszerkesztő H. Nagy Péter a borító mindkét belső oldalát kitöltő rástartolása (ReStart címmel) értekezik, néhány lényeges és érdekes szempontot felvetve. Vagyis másfelől olvasva a Szőrös Kő legújabb számát, alighanem a Startkő az, ami leginkább meghatározza, s persze a rovatban megjelenő szövegek. (Itt talán Fehér Kriszta a szabályt erősítő kivétel, vagy másfelől nézve a rovat átjárhatóságának példája: ő ugyanis a kötetével már egy kőhajításnyival messzebb jár itteni társainál.) S akkor még mindig nem esett szó Hodossy Gyula prózaverséről, Z. Németh István és Hajtman Béla novellájáról, de hát csak ennek az ajánlónak van vége, a folyóirat - egy egészen más olvasatban - épp itt, ezek után következik. Startol újra.
