Új Szó, 2007. április (60. évfolyam, 77-99. szám)
2007-04-27 / 97. szám, péntek
14 Szalon ÚJ SZŐ 2007. ÁPRILIS 28. www.ujszo.com FITMESZ Az elszemtelenedésről ARDAM1CA ZORÁN Az állam én vagyok! és az Itt van Amerika! című cikkeim szabad folytatását úja az élet. A viták ellenére múld nyíltabban hangoztatja Állam bácsi jelenleg vezető pártja, hogy az emberkék sokaságának kötelezővé tenné az állami egészség- biztosítókba való áljelentkezést. Amennyiben a törvénytervezetet az ismertetett formában hagyná jóvá urunk és parancsolónk: a parlamentünk, amely ugyebár nagyjából (értsd: „többségében”) minket képvisel (illetve képmutat...), akkor egyrészt az emberkék olyan biztosítási rendszerbe lépnének be, amelynek anyagi helyzetéről szinte csak azt tudhatjuk megbízhatóan, hogy rászorul az állami segítségre, mert az állam kötelezően „toborozza” ügyfeleit. Logikusan azt gondolhatnánk, az ilyen biztosító önmaga már nemigen tud kuncsaftot szerezni, ezért kell belekontárkod- ni a piacgazdaságba. Szóval, egy ilyen döntés felérne egy komoly pénzügyi injekcióval. Lehet bár, hogy a két .közszolgálati” betegbiztosító jól végzi munkáját, de a gyanú, az gyanú. Továbbá nem hiszem el, hogy egy monopolközeli helyzetbe kerülő cég (cég???), amelyet a konkurencia nem ösztönöz, takarékosan bánna a pénzemmel. Miért tenné? Mazochista? Másrészt alapvető emberi jogok sérülnének, hiszen a szabad orvosválasztáshoz vagy mondjuk cipészválasztáshoz, esedeg kifliválasztáshoz hasonlóan a saját pénzemért illő és jogos, hogy önmagam válasszam meg a nekem dolgozó szolgáltatót. (Azt sem értem egészen, hogy a posta monopóliuma miért él még.) Elvégre mi okból adnám a pénzem olyan valakinek, akiben nem bízok?! És elvégre én, az adófizető állampolgár nem vagyok hülyegyerek, hogy ne tudjam eldönteni, mi jó nekem. Ha pedig hülyegyerek vagyok vagy egyszerűen csak tájékozatian, majd felkérek egy hozzáértő tanácsadót, aki eligazít az állami monopóliumok útvesztőjében... Olyan ez, mintha Állam bácsi előírná nekem, hogy márpedig minden este héttől kilencig kötelező a két közszolgálati tévéadó egyikét nézni, mert az értem van, nekem van, és a többi adó csak át akar verni, amit én igazán nem érdemiek meg, úgyhogy tessék nekem a közszolgálati csatorna sokszor kifejezetten olcsó műsorait emésztgetni. Tetszik, nem tetszik, nézzem, úgyis kötelezően fizetem a koncessziós díjat, amelyből amúgy sem lehet fenntartani egy működőképes tévét. Igazán szeressem már, hátha abból megél. Hogy aztán az adómból miért nem szánnak rá még némi pénzmagot, legalább annyit, hogy technikai felszereltsége elélje az egyébként nem kevésbé fárasztó munkát végző „lagzis videósokét”, s hogy valóban profi alkalmazottai könnyebben tudjanak színvonalas műsort készíteni - nekem! -, az rejtély. Nem nonszensz ez kérem szépen, 36 éves vén fejemmel még emlékszem azokra az időkre, amikor semmilyen más csatorna nem volt fogható a tévében és rádióban, csak a másfél állami. Ha ezeken kívül valamelyik nagyon nyomult (persze csak külföldről), azt letiltották és nem kevés pénzért zavarták, élvezhetetlenné, foghatatlanná tették. Aki hallgatni merte, azt meg elküldték a Szabad Európáról szóló álmaiba, de úgy, mint a „mi autónkat”: na- gyon-nagyon! Szóval, kötelező biztosítóválasztás, kötelező postaválasztás, kötelező lehallgatáselviselés és más monopóliumok erősödnek fel és élednek újjá, amerre a jelenlegi, egyre fickósabb kormány fickándo- zik. Persze, megértem, hogy a tehetetlen állami vállalatoknak is élniük kell valamiből, s kiből, ha nem belőlem, adófizető hülyegyerekből... Megértem én. Mit meg nem értek! Mit meg nem értünk... Jut eszembe, én ma is az egyik „köz- szolgálati” betegbiztosító kliensé vagyok. Hát egyre valószínűbb, hogy ha az említett törvényt elfogadják, mindjárt másnap átlépek egy másikba. Amolyan személyes állampolgári engedetlenségből. Módosított viccel élve: Még ha az állam csak a javamat akarja is. Nem adom oda neki! Sepető BODNÁR GYULA Hát ez meg mi a fityfene?! - kaphatja fel fejét olvasóm a címbe emelt szó láttán. Sepető. Magyarnak mintha magyar lenne, de mit jelent. Előrebocsátom, semmit. Érthetetlen, értelmezhetetlen, legalábbis így, ebben a formában, kiejtve, betűkbe öntve egyaránt. Eredetijét, a hangzó változatot, egy rádiós hírblokkban hallottam, ám úgy is eltelt legalább tíz másodperc, mire szövegkörnyezetét újraismételve magamban sikerült megfejtenem a titkot. Ennyi az előnyöm olvasómmal szemben, akinek máris elárulom a sepető születésének körülményeit, miközben a jelentésére is fény derül. Pontosabban, be nem tartott nyelvi normákra, aminek következtében bizonyos hangzók nem teljesíthették funkciójukat. Nos, az említett hírblokkban szerepelt, hogy „KunczeGáborle- mondottaSzabadDemokratákSzö- vetségénekfrakcióvezetőiposztjá- rólslemondotthelyettesepetőivá- nis”. így, egy szuszra, minden helyesejtési, ritmikai, hanglejtési normát figyelmen kívül hagyva dobta ki magából a bemondó a hírt, melynek a végével már mintha egyáltalán nem is törődött volna. Alighanem ennek következtében kapott véletlenül - mindenesetre fura módon - nyomatékot a sepető. Ha először hallom Pető Iván nevét, biz’ isten, nem tudom dekódolni a hír második felét, az elsőt sem volt könnyű. Történt ez a közszolgálati magyar rádió hírműsorában, illetve annak hallgatása közben. Közismert, tapasztalhatjuk is, a kereskedelmi rádióadók nyelvhasználati normája lazább. Ott a stílus harsányabb, a ritmus pergőbb, a szövegelésnek természetes fűszere a szleng, a durva kifejezés, az olyan, pozitív értelemben használt jelzők alkalmazása, mint a baromi, brutális, kúály, frankó, tök, hogy csak a szelídebbekből idézzek. A lazaság azonban e médiumok számára sem adhat felmentést arra nézvést, ahogy hírolvasó bemondóik száján fülsértő módon, hangsúlyt mellőzve, vesszőre, mondat végi pontra fittyet hányva, vagyis a rohamtempó következtében egybefolynak a különböző tartalmakat hordozó egy-két mondatos hírek, mint - más területről hozott hasonlattal élve - némely szempróbáló popzenei klipeken mesterségesen felgyorsított autók lámpáinak egyetlen csíkba sűrűsödő fényei. De kanyarodjunk vissza a közszolgálati médiumokhoz. Szerencsére, mindezek a nyelvi jegyek, jelenségek még nem jellemzik őket, s hajlok arra, hogy a „sepetős” hír véletlen kisiklás, túlritmizálás vagy pü- lanatnyi hangsúlyeltolódás következménye volt csupán, hiszen még ma is okkal-joggal mondhatjuk Wacha Imrével együtt: „...a köznyelvi kiejtés mintája a magyarul beszélő nyelvi közösség számára a Magyar Rádió és Televízió hivatásos munkatársainak kiejtése és beszéde.” Az a nyelvhasználat, az a hanglejtés, a magyar beszédnek az a természetes lüktetése, melyet a rádióban például Körmendy László, Bőzsöny Ferenc, P. Debrentei Piroska, Korbuly Péter, G. Mezei Mária fémjelezett-fémjelez, a televízióban pedig egykoron Takács Marika, Tamási Eszter, Varga József, Hajas Ilona vagy még nem is olyan régen Rudiik Júlia, Berkes Zsuzsa, Mohai Gábor. Az időközben rohamosan megnövekedett magyar hír- olvasók-bemondók társadalmának felülmúlhatatlan etalonjaiként tisztelhetjük mindnyájukat. Közölhettek bármit, egyszerűen kellemes volt hallgatni őket, némi képzavarral, a tiszta hang és a beszéddallam kézen fogva hagyta el ajkukat. Hogy olykor náluk is be-becsúszott egy-egy sepetőhöz hasonló megfoghatatlan kifejezés, s még bakiztak is, istenem. Mindenestre, ha már kitértünk a tévébemondókra, ők nem ezért tűntek el szép lassan a Magyar Televízió képernyőjéről, hanem mert állítólag eljárt fölöttük az idő. Bizonyos felmérések szerint a nézők más csatornára váltottak, ha megjelentek a dobozban. így történt ez Nyugaton már a kilencvenes években - s mint tudjuk, a nyugati példa ragadós -, meg így történt eleve a kereskedelmi tévé- csatornák háza táján, amelyek némely gyakorlata iránt, lám, mégiscsak fogékonyak a közszolgálati médiumok. Főként ha költségmegtakarítást jelent egy-egy intézkedés. így vagy úgy, az már biztosnak látszik, hogy: „A paraván előtt mosolygó bemondókat végleg legyőzte a wish, a station id meg az önreklám.” Még jó, hogy a rádión nincs képernyő, így hallható még kellemes hang, tiszta magyar beszéd. Ránk fér, mellesleg. Fordulóeredmény Irodalmi tippversenyünk 7. fordulója minden eddigiek közt a legeredményesebb volt, igaz, nem a részvételt illetően, mely most átlagosnak bizonyult, hanem a válaszsorok helyességében. Soha még ennyi télitalálatos szelvény nem érkezett, múlt most, Vida Gergely kérdéseke. A forduló kisorsolt nyertese: Pásztor János (Nagytárkány). Vigaszdíjak: Hagony Ilona (Tallós), László Mária (Dunaszerdahely), Mészáros Kiss Annamária (Zsi- gárd). Mindüknek gratulálunk! A jövő héten hasonlóan könnyű vagy könnyen megfejthető kérdések várhatók (a tippadó Bárczi Zsófia lesz). Figyelem! Úgyszintén a jövő héten közöljük először összesített listánkat, benne legeredményesebb megfejtőink sorrendjét. Legyen a Szalonnal: a Szalon Önnel! Nyugalom, izgalom: a kultúra és a közélet kinagyított képei, minden szombaton.
