Új Szó, 2007. április (60. évfolyam, 77-99. szám)

2007-04-27 / 97. szám, péntek

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. ÁPRILIS 28. Szalon 13 Az egyetemes érvényességre igényt tartó valóságértelmezésekkel megy szembe, ezáltal olyan problémát tematizál, melyet mindenki átélt vagy ma is átél Régi-új szenzibilitás Dunacsúnyon Expresszionista tendenciák a kortárs magyar képzőmű­vészetben 1980-tól 2007-ig a címe annak a kiállításnak, amely június 10-ig látható a dunacsúnyi Danubiana ga­lériában. A túlnyomó több­ségben festményekből álló válogatás megpróbál átfogó képet nyújtani a nyolcvanas évek újraéledt progresszív festői szcénájáról, és igyek­szik nyomon követni a hoz­zá köthető életművek máig taró formálódását. NÉMETH ÁDÁM A tavalyi hasonló jellegű osztrák válogatás után az idei kortárs ma­gyar képzőművészetet szondázó tárlat annak a kiállítássorozatnak egy újabb állomása, amely a galéri­ában a környező országok aktuális művészetét, elsősorban ezeknek a neoexpresszionizmushoz közel ál­ló vonulatait kívánja a hazai közön­ség számára reprezentatív módon bemutatni. Manapság ugyan problémásnak tekinthetők a nemzetekbe vagy oszághatárokba beszorító nagysza­bású, az áttekinthetedenség veszé­lyével is fenyegető koncepciók, fő­leg ha a nyolcvanas évek szubjektí­vistának mondható, az egyetemes olvasatokat dekonstruáló festésze­téről van szó, ez esetben azonban néhány, a magyarországi képzőmű­vészet fejlődési sajátosságaiból adó­dó mentő körülmény igazolhatja e koncepció jogosságát (jóllehet az új festészet épp e nemzeti vagy kollek­tív sajátosságokat igyekszik figyel­men kívül hagyni). A tárlat ugyanis rámutat, hogy a viszonylag kis terü­letű Magyarországon a politikailag még mindig fojtott levegőjű vagy legalábbis ellentmondásos nyolcva­nas években mennyire heterogén és emellett jó minőségű színtér alakult ki. Érzékelteti, hogy a fokozatos ol­vadás hatására, az elszigeteltség csökkenésével az egyre tájékozot­tabb magyar képzőművészek mi­lyen gyorsan reagáltak a nyugati fejleményekre, a „posztmodem ki­hívásra”. Innen nézve a magyar Új Szenzibilitás szintén a hetvenes évek konceptuális-analitikus törek­véseire való válaszként jött létre, a nyugati transzavantgárddal vagy az új vadakkal szemben azonban több szállal kötődött a concept arthoz, és sok esetben megtartotta a kelet-eu­rópai neoavantgárd ironikus rend­szerkritikai felhangját. Mindebből következik, hogy a válogatás több­nyire az idősebb, általában a „nagy” generáció képviselőit szerepelteti, tehát kortárs művészet alatt befu­tott, nem ritkán nemzetközileg elis­mert, jó ideje kanonizált életműve­ket ért. Kifogásolható, hogy a repre­zentativitásra és teljességre törekvő névsorból olyan, az új festészet szempontjából jelentős alkotók hiá­nyoznak, mint Bukás Ákos, Szirtes János, vagy a szentendrei Vajda La­jos Stúdió köré csoportosult művé­szek, akik közül csak Wahom And­rás képeit láthatjuk. Egyes neveknél pedig csak egy alkotói korszakra koncentrál a kiválasztás, holott pél­dául Fehér László esetében megér­né szemléltetni a nyolcvanas-ki­lencvenes évek közti lényeges, álta­lánosan diagnózisértékűnek is fel­fogható stílusbeli átalakulást. így az ő jelen levő festményei akár atipi­kusnak is hathatnak, mindenesetre átlátszó alakjai, a térben való létet problematizáló képei nélkül torzó a mai magyar festészet keresztmet­szete. Ezt a hiányosságot talán az expresszionizmusra fektetett hang­súly magyarázhatná, a fogalom azonban túl tág ahhoz, hogy elke­rülhető legyen az önkényes értel­mezés és szelekció. A földszinti csarnokba lépve a magyar neoavantgárd klasszikusa­ival, a hatvanas évek IPARTERV-es nemzedékével találkozunk, akik a neokonstruktivizmus, a hard edge festészet meg az informel felől ér­keztek a nyolcvanas évek stílussza­badságába. Keserű Ilona, Nádler István, Hencze Tamás és Bak Imre képei azt bizonyítják, hogy az új­absztrakció és a tasizmus a hatva­nas években olyan későn érkezett Magyarországra, hogy lett ideje a nyolcvanas évek elején már poszt­modem festészetként új aktualitást nyerni, és nemzetközi szinten „be­futni”. Kiállított műveikben azon­ban már tagadhatatlanul jelen van a konceptualitás tapasztalata, a kö­tetlen spontaneitás analitikus ten­denciával egyesül bennük, ami nem is olyan meglepő, ha Bak Imre hetvenes évekbeli jelentős koncep­tuális kitérőjére gondolunk. Szin­tén a központi csarnokban találha­tóak Körösényi Tamás Kísértetei, amelyek egyebek mellett a gesztus­festészet három dimenzióba való átültetéseként, amolyan gesztus­szobrokként is értelmezhetőek, ezt a leegyszerűsítést azonban ellensú­lyozza rafináltságuk, átgondolt koncepciójuk és az interakciót hangsúlyozó mobil, mozgatható jellegük. Körösényi műveiben azonban van még egy fontos, „ne­gyedik” dimenzió, amely hasonló­A valóság és a mítosz, a kollektív múlt és az egyéni emlékezet közti határ bennünk és mindnyájunk­ban máshogyan húzódik... an a márciusi Pálffy-palotabeli ins­tallációjukhoz, itt sem igazán ka­pott érvényesülési lehetőséget. Ezeknek az alkotásoknak ugyanis csupán az egyik részük a megfog­ható, amorf héjszerű szerkezet, a másik, nem kevésbé izgalmas ré­szük megfoghatatlan és efemer: az embemagyságú objektek bizarr alakú, félelmetes, különböző asz- szociációkra késztető ámyékfigu- rákat képesek vetni, amelyek a mobilok mozgatásával szüntelenül változtathatóak. 2005-ben a Mű­csarnok apszisában ezt nyilván könnyebb volt realizálni, a Danu- bianában azonban szintén vannak magas termek, a művilágitás meg­felelő beállításával és a természetes fénytől való elválasztással itt is megelevenedhettek volna a kísér­tetek. így nagy élvezettől fosztatik meg a látogató, a művek pedig félig funkciótlanok, értelmezhetetlenek maradnak. A földszinti szűk folyosó falam függő képeken Bukta Imre a saija- dásnak, a föld művelésének és a ter­mészet körforgásának misztériu­mait kelti életre, a rá jellemző szim­bolikával és naturális színkombiná­cióival. Bukta mintha a szocialista realizmus témáit, a mindennapi fi­zikai munkát, a vidéki gazdálkodás, agrártermelés zsánerképeit sajátí­taná ki (vagy inkább vissza), ironi­kus de egyben őszinte, drámai beál­lításokba helyezve azokat. Képei­nek vissza-visszatérő főalakja a disznó, amely, mint Forgács Péter közismert videóinstallációja óta tudjuk, a magyar totem, a népszo­kások, rituálék, a mitikus „magyar élet” központi szereplője. Egy ké­sőbbi ciklusa, mely szántóföldeket, zöldséghalmokat, kerteket ábrázol, stílusában és motívumaiban Med- nyánszky, Nagy István festményei­re, Barcsay Jenő korai alkotásaira emlékeztet, és így mintegy feleleve­níti és újragondolja a magyar piktú- ra hagyományait. Külön teremben találhatóak El Kazovszkij jellegzetes képei. Ezek, akárcsak Balogh István nagymére­tű barokkos kompozíciói vagy Sza­bados Árpád kiállított festményei, a klasszikus, „nagy” mítoszok jele­neteit parafrazálják, mintegy idé­zőjelbe teszik azokat, ezzel új, ön­törvényű (magán) mitológiákat te­remtve. Hasonlóan jár el Kelemen Károly a művészet közismert reme­keivel: az Avignom kisasszonyokat Cézanne Mont Saint Victoire-jával kombinálja, hogy végül mindkettőt magánmitológiájának főbérlői, a játék mackók vegyék birtokba (esetleg fordítva: Picasso és Cé­zanne a főbérlők, és ők tolakodnak a mindennapok játék mackós ba­nalitásába). A kollektív múlt jelen­ségeit tematizálja ugyancsak Kele­men Károly Új csillag, valamint Koncz András Uj Ember című képe, az előző a pártállam hivatalos szimbolikáját, az utóbbi pedig esz­ményképét láttatja ironizáló szem­szögből. Ezektől merőben eltérőek Klimó Károly lírikus-absztrakt m- formel festményei és Kovács Péter expresszív, metafizikus anatómiái. Vojnich Erzsébet kiállított művei el­hagyatott kikötők, a bennünket kö­rülvevő élettelen terek metaforikus szemlélését teszik lehetővé. A kortárs művészetet számtalan­szor éri az a vád, hogy tartalmilag dekódolhatatlan, hogy nem nyújt lehetőséget az univerzális olvasa­tokra. Az új festészet óta a művészet egyetemes közérthetősége és jelen­tősége talán éppen abban rejlik, hogy az emberiség történetében örökké jelen levő, az egyetemes ér­vényességre igényt tartó valóságér­telmezésekkel megy szembe, és ez­által olyan problémát tematizál, amelyet mindenki valamilyen mó­don átélt vagy ma is átél.' Figyel­meztet, hogy a valóság és a mítosz, a kollektív múlt és az egyéni emlé­kezet közti határ bennünk - és mindnyájunkban máshogyan - hú­zódik, közös emberi létünket pedig e szubjektív, mentális határvonala­ink és aszimmetriáink, a valóságra ráhúzott konstrukcióink folyamato­san változó disszonanciája határoz­za meg. Az pedig, hogy mindezt frappánsan és sokszor humorosan teszi, csak növeli vonzerejét. Koncz András: Új Ember, 1986. Olaj, vászon, 200x150 cm Bukta Imre: Nagy öntözés, 1990. Olaj, vászon, 90x123 cm

Next

/
Thumbnails
Contents