Új Szó, 2007. április (60. évfolyam, 77-99. szám)
2007-04-27 / 97. szám, péntek
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: R1QUET GONDOLATAI A szalon üvegajtói odafent ragyogva verték vissza a napfényt. Láttam belépni az embereket. PABLO URBÁNYI: SILVER 2007. április 28., szombat 1. évfolyam 16. szám URBANYI Belső haza az otthontalanságban N. Tóth Anikó beszélgetése Pablo Urbányival 12. oldal H. Nagy Péter képkockája A vizuális és az auditív médiumok találkozása a filmvásznon Régi-éj szenzibilitás Dunacsúnyon „A disznó a mitikus magyar élet központi szereplője..." Német és magyar kifejezéseket akármikor használtak spontán mód azt a szót alkalmazták, mely a legkifejezőbb volt, vagy amely épp a nyelvükre tolult... Az én Pozsonyom, az egykori háromnyelvű város Pozsony, Pressburg, miért is ne. Minél több hódoló és kérő, annál jobb. Ha már Ružomberok, miért ne lehetne Prešporok? Hiszen a név arról árulkodik, hogy a várost már rég magukénak vallják a szlovákok is. Népdalokban fordul elő; elképzelhető-e ennél teljesebb honosítás? PAVEL V1L1KOVSKÝ De nem, az én időmben egyedül Bratislavának hívták. Ha a város ily könnyedén s ilyen könnyelműen lemond a múltjáról, nem érdemel jobb jövőt, mint amilyen volt neki. Nagymamám nem volt pozsonyi, nem is lakott itt, mégis három nyelven beszélt. Háromnyelvű volt1 anyám is, ő tanulni jött Pozsonyba, s aztán örökre itt maradt. Nem a város volt háromnyelvű, azok az idők voltak háromnyelvűek. Az én időm már nem volt az. Németül észrevétlen és akaratlan rám ragadt ez-az az osztrák Rot-weiss-rot rádió slágereit hallgatva. Ez ellen nem is volt kifogás, míg a magyar a családunkon belül tolvajnyelvvé vált, melyhez akkor folyamodtak, ha nem akarták, hogy a gyerek is értse. De felismertem a riadtságot a „Borzasztó!” felkiáltásban, a csodálatot a „Gyönyörű!’’-ben, ezekhez később néhány káromkodás és mondóka csatlakozott' persze, mind illetlen; elszámoltam s némi igyekezettel alighanem ma is elszámolnék harmincig, de tovább ennél nem jutottam; hiába, a magyar nyelv a háború utáni idők fiataljai körében nem számított túl népszerűnek. (Emlékszem, hány alapjában véve jóhiszemű, de kíméleden gúny érte eleinte a magyar nyelve miatt az udvarunkon a kis Pongrácz Józsit, akit pozsonyi nagynénjeihez budapesti szülei helyeztek el az 1956- os „magyar események” után. De gyorsan tanult, s úgy vélem - bár már csak a nyári szünetekben -, szívesen tért vissza az udvarunkba; akárhogy volt is, visszavisszatért.) És mégis: amikor a házunk mögötti üres telken újabb panelházat kezdtek felhúzni, hétfőnként csallóközi munkások csengettek be hozzánk a kínálattal: „Tojás - vajíčka!” A jegyrendszer idejét éltük, az élelmiszer és a ruházat ,jegyre” volt kapható, így aztán gyakran fordultak meg nálunk asszonyok is „a magyaroktól”, libával és kacsával, amit használt ruhára és lábbelire cseréltek. Anyámmal nyilván nemcsak azért üzleteltek szívesen, mert beszélt magyarul, hanem a nagyvonalúságáért is, mellyel egészen megkímélt zakókat és öltönyöket adott nekik; nemegyszer meg is mosolyogtuk „handlés” képességeit. A magyar nyelv, gyakran makaróniformában („megyünk a národný výborba”), akármikor hallható volt az utcán, míg a német egészen ritkán; leginkább még vasárnap délelőtt a Carltonban vagy a Savoyban, ahová a templomba kiöltözött idős hölgyek kávézni s találkozni összejártak. De amikor anyám a barátnőivel beszélgetett, német és magyar kifejezéseket és fordulatokat akármikor használtak - spontán mód azt a szót alkalmazták, mely a legkifejezőbb volt, vagy amely épp a nyelvükre tolult. A város nemzetiségi összetétele bérházunk túlnyomórészt hivatalnoki lakóiban is tükröződött: a több cseh származású család, a Novákék, Prokšék, Grégrék (a neveket enyhén megváltoztattam, nemzetiségi jellegüket megtartva) mellett lakótársaink voltak Schul- zék, Hegedűsék, Hornayék és Mašlániék. A nevek azonban inkább családi gyökerekről vagy a történelem vargabetűiről vallottak, nem pedig az aktuális helyzetről. Nem tudom, például, vajon az öreg Schulz tudott-e németül, de felesége és a lányai biztosan nem; Hegedűsék magyarul igen, Mašlániné beszélt németül és magyarul is, igaz, ezeken a nyelveken liptói születésű anyám is, aki egész életében szlovákot tanított, így vagy úgy, a lakók egymás közt szlovákul beszéltek, és a nemzetiségi kérdés semmilyen szerepet nem játszott. (Forrás: Pavel Vilikovský: Prózy. Kalligram. Részlet, Cs. G.fordL) Egy város haldoklása (Pavol Breier felvétele. Forrás: Pavol Breier-Juraj Spitzer: Ako zomiera mesto)
