Új Szó, 2007. április (60. évfolyam, 77-99. szám)
2007-04-21 / 92. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2007. ÁPRILIS 21. www.ujszo.com A SZALONKÉPTELEN TÉMÁK SOROZATBÓL Holmes és a vámpírok BENYOVSZKY KRISZTIÁN A Szalon első számában a Drakuláról írott cikkemben párhuzamot vontam Van Heising és Sherlock Holmes között, mindenekelőtt a kutatási-nyomozási módszertan szempontjából. A különbségekről már nem esett szó. A legfontosabb közülük, amit meg kell említem, hogy a vámpírvadász, orvos létére, nyitott az olyan dolgok iránt, amelyekre (látszólag vagy ténylegesen) nincs ésszerű, tudományosan igazolható magyarázat. „Filozófus és metafizikus, azonkívül korunk egyik leghaladóbb tudósa, és abszolút nyitott szellem”, jellemzi őt barátja és egyben tanítványa, dr. Seward. Ez a nyitottság, rugalmasság és kételkedni tudás segíti hozzá ahhoz, hogy a vérszívó gróf elleni harc vezére és koordinátora lehessen. Sewardot más fából faragták. Ő csak a természettudományosán igazolható tényeknek és a saját szemének hisz. Ha pedig a kettő konfliktusba kerül egymással, inkább az előbbinek. Amikor szemtanúja lesz annak, amint egy vámpír visszabújik súlyos kőlappal fedett koporsójába, inkább hajlik arra, hogy szemfényvesztésnek vagy érzékcsalódásnak tartsa az egészet, mintsem hogy el kelljen fogadnia a vérszívó élőhalottak létezésének a gondolatát. Görcsösen, néha már-már kétségbeesetten ragaszkodik a racionális magyarázathoz. Ebben viszont közelebb áll Sherlock Holmeshoz, aki egy alkalommal szintén szembesült a vám- pítjelenséggel. A sussexi vámpír esete című novelláról van szó. Rögtön az elején elárulhatom, hogy a címben szereplő „vámpír” kifejezés ironikusan értendő. Jóllehet a körülmények arról árulkodnak, hogy egy vámpírnő által elkövetett gyilkossági kísérlet esete forog fenn, Holmes számára kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy nem természetfeletti erővel bíró vérszívó garázdálkodásáról van szó. A detektív sötét középkort idéző „zabolátlan fantáziálás”-nak, Grimm-mesébe illő történetnek minősíti megbízója levélben leírt beszámolóját az esetről, és ugyanilyen fitymálva beszél a Vámpírok Magyarországon és a Vámpírok Erdélyben címet viselő otthoni esetgyűjteményében foglaltakról is. „Mi közünk sétafikáié élőhalottakhoz, akiknek hegyes karóval kell átverni a szívét, hogy a síijukban maradjanak?! Fantáziálás az egész!” - veti oda Watsonnak. Álláspontját nemsokára még nyomatékosabban kifejezésre juttatja: „A mi nyomozóügynökségünk két lábbal áll a földön, és az a dolga, hogy ott is maradjon. Számunkra elég tágas ez a világ, és jócskán akad benne izgalom kísértetek nélkül is.” Mintha a műfaj vagy a korszellem nyilatkoznék meg az idézett mondatokban! Holmes a 19. század végének embere: a konkrét, praktikus tudásban hisz, s a természettudomány eredményeit is a gyakorlati hasznosíthatóság szempontjából ítéli meg. (Maga is végez kémiai kísérleteket otthoni laboratóriumában, és publikál vegyészeti szakfolyóiratokban.) A klasszikus detektívtörténet csupán felvillantja a fantasztikum lehetőségét, hogy aztán a végén a természetfelettinek látszó eseményt, személyt vagy helyzetet mint csalóka látszatot leplezze le. Ha egy pillanatra felemelkedik is a földtől, végül mindig két lábbal esik oda vissza. Ez történik a „sussexi vámpír” esetében is. ' Holmestól egy Robert Ferguson nevű férfi kér segítséget, mert perui származású feleségét két alkalommal is rajtakapták, amint csecsemőkorú gyermekük „fölé hajol, és beleharap a nyakába. A harapás nyomán keletkezett apró sebből vérpatak szivárgott”. Az asszony ajka merő vér volt, ami bizonyította, hogy a kisded vérét szívta. További különös körülmény, hogy a félj első házasságából származó nyomorék fiát a mostoha több alkalommal is fizikailag bántalmazta, látszólag minden ok nélkül. A férfi, aki már-már elhiszi, hogy felesége vámpír, az idegösszeomlás szélén áll; végső kétségbeesésében fordul a detektívhez segítségért, azaz: tisztázó magyarázatért. (Akik még nem olvasták á novellát, a következő bekezdést ugoiják át, mert kénytelen leszek elárulni a megoldást.) A család Sussex megyében található kastélyát a pusztuló ház toposza szerint jeleníti meg az író. Ha nem épült is meredek sziklacsúcsra, roskatag falai és megfeketedett gerendái Drakula kárpátokbeli várkastélyát is eszünkbe juttathatják. Holmes azonban nem hagyja magát befolyásolni a hely szellemétől: figyel, kérdez és jegyzetel. Szokásához híven észrevételeit nem osztja meg a többiekkel; hallgat, hüm- mög vagy legfeljebb célzásokat tesz. Keresi a felállított hipotézisét igazoló elemeket. Mondanom sem kell, hogy ezúttal is sikerrel jár: egy sántító kutyából, egy ablaküvegen tükröződő arcból és egy üres tegezből jön rá a megoldásra. Arra, hogy a fiatal anya nem bántam akarta gyermekét, hanem éppen ellenkezőleg: az életét akarta megmenteni azzal, hogy kiszívott egy keveset a véréből. Valaki ugyanis megmérgezte a csöppséget, s a gyilkos anyagot csak így lehetett gyorsan eltávolítani szervezetéből. (Hogy ki volt az elkövető, azt azért mégsem árulom el). (Fénykép: REUTERS/Arnd Wiegmann) Roman Polanski francia rendező A vámpírok tánca című musicalje berlini bemutatóján. Van Heising: pancser, gyilkos és szent H. NAGY PÉTER A Szalon debütáló számában (2007. január 13.) megragadta a figyelmemet Benyovszky Krisztián egy fontos, a Drakuldhoz kapcsolódó észrevétele: „úgy gondolom, hogy Stoker művét immár nem tudjuk a fümes élményektől függetlenül olvasni. A Drakula a film- történet legtöbbször feldolgozott regénytémájának számít. En is, miközben olvastam a regényt, Van Helsinget nem tudtam másképp elképzelni, mint Francis Ford Coppola 1992-es filmjében az őt alakító Anthony Hopkinst.” Kiváló irodalomtörténész barátom ezzel valószínűleg nincs egyedül; köny- nyen lehet viszont, hogy mégis többségben vannak azok, akik Van Helsinget teljesen másképpen képzelik el. Miért is? Feltehetően azért, mert a filmfeldolgozások során - érdekes módon - nem Drakula, hanem Van Heising alakja módosult a leginkább. Stoker regényében a kitűnő orvosdoktor a következőképpen panaszkodik Jonathan Harkernek: „Öreg vagyok, a lábam már nem olyan gyors a szaladásra, mint régen; nem szoktam meg kellően a hosszú lovaglást vagy üldözést vagy a harcot halálos fegyverekkel.” Ehhez képest Stephen Sommers Van Heising című filmjében a főszereplő (Hugh Jackman alakítja) fiatal, gyors, ügyesen megüli a lovat, egyfolytában üldözik, miközben elképesztően bánik a halálos fegyverekkel. A filmtörténet tehát Van Heising karakterét pontosan az ellenkezőjére fordítja a regényhez képest. Ebből máris látszik, hogy a Coppola-féle változat a Draku/a-feldolgozások egy olyan állomása, amely még az irodalmi szöveg adaptációjának tekinthető, míg az imént említett alkotás (és az ezt megelőző képregény) pedig inkább az inspiráció fogalmával írható le. A kettő közti különbség világos: a regény inspirálta mozi sokkal szabadabban kezeli a tárgyát, mint az adaptált forgatókönyv. Van Heising átváltozása részben ennek köszönhető. Ha kicsit visszább megyünk az időben, egy másik érdekességre is felfigyelhetünk. A regényben Van Heising rendkívüli felkészültségről tesz tanúbizonyságot, amikor felveszi a harcot Drakulával és teremtményeivel. Ehhez képest Werner Herzog Nosferatu című szerzői filmjében a professzor pancserként viselkedik, nincs tudatában a várost fenyegető veszélynek, olyan, mint egy amatőr sarlatán, akinek gőze nincs a tudományról. (Herzog egyébként nemcsak az orvos figuráját rajzolja át, hanem szerepeket is összevon, cserélget, átnevez stb., ahogyan az a filmiparban teljesen megszokott.) Ez tehát a másik véglet, Van Heising „karrierje” bizony nem tekinthető egyirányúnak. A kétbalkezes és az akcióhős Van Heising között természetesen számos változat él még, hiszen - Krisztiánnak jók az értesülései - a Drakula a legtöbbször megfilmesített történet (számuk meghaladja a 160-at). Ugyanakkor - mint látható - ez a szövevény nem tart semmilyen irányba, Sommers verziója valószínűleg nem az utolsó a sorban, a megfiatalodás tehát nem tekinthető végső állomásnak. Vagyis itt nem arról van szó, mint Mild egér esetében, aki 50 év alatt kerekebb fejűvé, nagyobb szeművé stb. vált, személyisége lágyabb lett, egyre tisztességesebben kezdett viselkedni, egyszóval a fiatalság vonásaival gazdagodott. (Itt picit meg kell állnom, hogy Stephen Jay Gouldnak, minden idők egyik legnagyobb tudományos szakírójának lerójam tiszteletemet; nem csak a Miki egérről írt tanulmányáért.) Szóval a rajzfilmfigurával ellentétben Van Heising olyan alakváltó hős, akit folyamatosan lerombol és újraalkot a filmtörténet. Nem volna meglepő persze, ha ez a figura még összetettebbé válna, ha Van Heising egyfajta álomszereppé nőné ki magát. Éppen a Sommers-féle változat kapcsán nyilatkozták a Drakula menyasz- szonyait alakító szépségek, hogy míg régebben a színésznők álma feltehetően Júlia alakítása volt, az ezredfordulóra már a vámpírnő lett ilyen. Utóbbit ugyanis csak igen tetszetős hölgyre érdemes rábízni. Hugh Jackmanről nem nyilatkoznék, viszont arra felhívnám a figyelmet, hogy a Van Heising című szuperprodukcióban a címszereplő alakja egy elgondolkodtató játéktérrel is kiegészül. Megtudjuk ugyanis, hogy Van Heising nem feltétlenül emberi lény. Bár emlékezete törlődött, Drakula amikor Gábrielnek szólítja, megemlíti, hogy ellenfele igen régóta űzi mesterségét. Az utalásokból nem nehéz összerakni, hogy Van Heising nem más, mint Gábriel arkangyal megtestesülése. Ha a néző pedig még azt is tudja, hogy Stoker regényében egy ponton a professzor angyalokhoz hasonlítja a férfiakat, akkor bizonyosan nem tekinti véletlennek a névváltoztatást (a film kritikusainak 99 százaléka annak gondolta sajnos, mintha a filmbeli figura a regény szereplőjének öccse volna). Zárásképpen még csak kísérletet sem tennék arra, hogy Van Heising további sorsát megjósoljam. Mint ahogy arra sem, hogy megtippeljem, a regény újraolva- sásakor kinek melyik alakváltozat jár a fejében. Nekem éppen ez a képlékenység teszi szimpatikussá a mellékszereplőből főszereplővé, orvosból gyilkossá, tudósból szentté váló hipergótikus hőst.
