Új Szó, 2007. április (60. évfolyam, 77-99. szám)
2007-04-21 / 92. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. ÁPRILIS 21. Szalon 17 __________NOVELLKA Woolf asszonyról annyit kell tudni V£6 BM.SORS SZÁZ PÁL Történetünk valamikor Matyi király urunk uralkodásának végén kezdődik, mikor hősünk még ifjú és ambiciózus deák volt - ama intézményben (nevezzük mondjuk egyetemnek), amelyet akkor trendi latinsággal Academia Istropolita- nánakhívtak-, és sokszor egyértelműbb vonzalmat érzett az nemes philosophiai tudományok, mint a néhány sarokkal lejjebb megbúvó bordélyház fülledt szaga iránt. Bár - persze titokban - Agrippát bújta a Biblia helyett. De ne hatoljunk oly mélyen a gyökerek alá. Ami rég volt, elmúlt, ami elmúlt, rég volt. A lényeg, hogy néhány élettel később rendszeresen - főleg reggel - sétálgatott azon az utcán. Akkoriban kezdte a zeneszerzők utcájának nevezni, merthogy azokban az épületekben, amelyek mellett elhaladt, azóta már játszott Mozart úr, amott Liszt úr, az Egyetemi Könyvtár pedig abban az épületben leledzett, ahol egykoron egy Bartók nevű fiatalember tanult, valami konzervatóriumfélében. Aki persze aztán itthagyta ezt a kultúrfészket, és lelépett Amerikába, merthogy Mátyás ideje óta nemhogy csak a királyság olümposzi intézménye tűnt le, de volt úgynevezett szocialista rendszer is, meg miegymás. De hát az is eltűnt Mátyás király úrral együtt, és a galambok burukkolá- sába már nem keverednek német és magyar szavak, és a várost Bratislavának kezdték nevezni. Ekkoriban már bárki szeretkezhetett akár saját neme képviselőjével is, mivel a máglyák kimentek a divatból. Tehát épp a bizonyos Bartók-em- léktábla mellett mendegélt, mert a Zochován szállt le, és folytatta útját. Az Egyetemi Könyvtár következő épületéhez ért, melyen e felirat tündöklött: Itt ülésezett a magyar Országgyűlés 1802-től 1848-ig. Odabenn még pattogtak a falakról a nemes és fennkölt ifjak ideabeszédei, a folyosón pedig Kossuth végre kezet fogott egy fényeselméjű szlovák jogásszal, bizonyos Štúrral. Még a szakálluk is ugyanolyan volt. Befordult a sarkon, még egy épülte következett az Egyetemi Könyvtárnak, melynek emléktábláján Liszt dús hajú reliefje büszkén húzta ki magát. Ez volt a főépület. Tegnap járt itt, végre lehozták a könyvet, amit úgy egy hónapja rendelt meg - Woolf asszony esszéit. Woolf asszonyról annyit kell tudni, hogy azután született - jóval -, hogy hősünk utoljára járt e csodás világban és látta Mátyás cseh fekete vitézeit menetelni, és még mielőtt újra megjelent ezen a környéken, az említett asszonyság megírta az esszéit is, bizonyos Shakespeare nevű úriember honfitársaként. Hősünk egy mosollyal üdvözölte Mozart átható tekintetét szemben (előtte ácsorogtak az örök kulisz- szák, a japán turisták), és megállt az academia széles kapuja előtt. Úgynevezett Színművészeti Egyetem működik most itt, és a nemes philosophia helyett színészetet tanul, merthogy az ócska kocsin ülők bohóckodásából azóta művészet lett. De most nem ezért jött ide. Mindjárt kezdődik az angol, és még a leckéje sincs meg. Mindegy, van még ideje beülni a Depresso nevű kocsmába a kapuval szemben. Tehát a már említett Shakespeare úr csillogó nyelvét tanulja, pontosabban annak barbár - illetőleg, bocsánat, mai - változatát. Pedig annak idején, amikor ő még e falakat lehelte, Shakespeare úr még csak tervben sem volt - talán csak az isteni gondviselésnél -, sőt még az öreganyja is csecsszopó volt csak egy angol tanyán. És ahelyett, hogy e nemes elme által írt monológot tanulmányozná, Woolf esszéit szedi elő, mert hát mégiscsak meg kell tudnia, hogy mennyit változott a világ azóta. Mert változik minden bizonnyal - talán, de lehet, hogy nem is; az ember sose tudhatja igazán. SZALVÉTA - 4. Színház és kritika zetése és közöttem egy hatalmas fal húzódna, amit a jó ég tudja, miféle sértődöttség határoz meg. Nincs egészséges kommunikáció, és meggyőződésem, hogy ez nem csak rajtam múlik. Szerintem hatalmas hiba (és ezt többször jeleztem a vezetőség felé), hogy a kritikusokat a bemutató előtt hívják megnézni az előadást. Ez azért rossz, mert a bemutató utáni fogadáson volna arra lehetőség, hogy köteden beszélgetést folytassunk a színészekkel, a rendezővel, az igazgatóval és persze egymással; hogy barátságok alakuljanak ki. Itt adódnék lehetőség az eszmecserére, arra, hogy a kritikus egyenes visszajelzéseket kapjon; hogy a művészek és ^ I az újságíró személyesen meg tudják beszélni az elő- ' ző kritika kényes kérdéseit. Az igazgató úrnak ekkor volna alkalma szépen kézen fognia az újságírót, és bemutatnia neki a rendezőt vagy a vendégművészt. Elmondania, milyen problémái vannak, hogy most éppen ki mit csinál, melyik színész hol vendégszerepei, hol forgat. De ha a bemutató utáni beszélgetésről ki vagyunk is zárva, ha mint kritikussal nem állnak is velem szóba, legalább mint szerkesztővel lehetnének velem egy kicsit közveüenebbek. Elvárnám, hogy rendszeresen tájékoztassanak. Ellenkező esetben ugyanis elég nehéz reklámoznom őket. Színház nem élhet újság, újságíró nem élhet színház nélkül. Ilyen értelemben egymásra vagyunk utalva - csak jó lenne ezt mindkét félnek megértenie. Hasonló kellemetíenség, mint Juhász Dósa Jánossal, velem is megtörtént. Kissé hátbatámadásnak éreztem. A színésznek, ha kimegy a színpadra, és testét-lelkét szemlére teszi, vállalnia kell, hogy megkritizálják. A negatív reakciót, ha fájdalmas is, emelt fővel el kell tudni fogadni. A kritikusnak pedig tudnia kell, hogy a színházat rendkívül érzékeny emberek csinálják, akik esetenként nem fogják őt szeretni. De a konfliktusokat szemtől szemben kell elrendezni. Nevetségesnek tartom Tóth Tibor igazgató úr levelét Juhász Dósa Jánoshoz, akárcsak az én írásaimra való (nem egyenes) reakcióit. így semmilyen konfliktust nem lehet elrendezni, legfeljebb csak jól megsértem a másik embert. A sértődöttség pedig csak olaj lehet a tűzre. Hogy mit lehetne tenni? A Jókai Színház részéről sürgősen nyitni kellene az újságírók felé. Mivel teljesen elidegenedtünk egymástól (én személyesen a többi kritikust, HÜBSCHNÉ DRÁF1 ANIKÓ Sokáig gondolkodtam, van-e értelme nekem is megszólalnom, vagy, ahogy újságíró kollégáim írják (Juhász Dósa János április 7-én és 14-én, valamint Hizsnyan Géza április 14-én, az Új Szó Szalon című mellékletében), nem lenne-e jobb inkább hallgatni. Hizsnyan Géza cikke azonban arra késztetett, hogy én se rejtsem véka alá véleményemet. Néhány kérdésben Juhász Dósa Jánossal, néhányban pedig Hizsnyan Gézával értek egyet. Amiben Hizsnyan Géza mellett állok: Juhász Dósa János néhány kritikájában valóban nagyon durván, bántón fogalmaz, olyannyira, hogy az emberben felmerül a kérdés, az író valóban szereti-e a színházat és azokat az embereket, akik a színházat csinálják. Ugyanakkor nem hiszem, hogy feladatunk a másik kritikust kritizálni. Ha az illető lap szerkesztősége elfogadja Juhász Dósa János írásait, netalán elégedett velük, munkáját nincs okunk felülbírálni. A kritika szubjektív műfaj. Meggyőződésem, hogy minél több kritikus dolgozik, annál színesebbé válik a paletta, és annál jobban működhet a színházi világ. Nem kell, hogy mindig mindenben egyetértsünk. Nem kell, hogy egyforma legyen a stílusunk. Viszont jó lenne vitatkozni. És innentől kezdve értek egyet Juhász Dósa Jánossal. Nincsenek fórumok, nincsenek beszélgetések. A színházi élet mint olyan, valóban a béka feneke alatt van. El kell mondanom, hogy nemcsak Juhász Dósa János érzi úgy, hogy ferde szemmel néznek rá, hanem én is. (Pedig megjelenő kritikáimmal szép számban reklámozom a Jókai Színházat.) Mintha a Jókai Színház veszínházzal foglalkozó újságírót sem ismerem igazán), nem tudom, jó lenne-e azonnal fórummal indítani, hogy nem lenne-e nagyon hideg, feszengő a légkör. Tudomásul kéne venni azt is, hogy nemcsak a két kőszínház működik, hanem itt a Szevasz és a Theátrum is, s mindegyiknek megvan a maga létjogosultsága. Akkor is, ha az egyes csoportok nem értenek egyet egymás szemléletével. Egyre erőteljesebben itt vannak az amatőrök, akiknek - számomra legalábbis úgy tűnik - szinte semmilyen kapcsolatuk nincs a profikkal, ami szintén hatalmas hiba. Az egyes társaságok között nincsenek átjárások, mindenki önmaga erőlködik, nem kér és nem is kap segítséget a másiktól. Az újságírók pedig nem tudják pontosan, mikor, hol, kivel mi történik, mert nincsenek tájékoztatva. (Legalábbis én biztos, hogy nem vagyok tájékoztatva, hiába kértem már erre jó néhány művészt. Néha az az érzésem, úgy gondolják, nekem kötelességem csak úgy magamtól tudni, mikor mire készülnek - vagy pedig épp ellenkezőleg: nem kell nekik a reklám.) Szóval, ha sürgősen nem történnek bizonyos lépések, a szlovákiai magyar színházi világ (ez alatt tehát nem az egyes színházi produkciókat értem) a béka fenekénél is lejjebb süllyed. Gondolom, ez senkinek sem érdeke. Mindenkinek abba kéne hagynia az ujjal mutogatást, a féltékenykedést, és meg kéne tanulni tisztelni egymás munkáját. Mindenkinek oda kellene figyelnie, hogyan kommunikál, miket ír és mond. Nem kell minden apróságon megsértődni, és nem kell sértően válaszolni. Tudomásul kell vennünk, hogy néha tévedünk, hogy nincs mindig mindenben nekünk igazunk. Mi itt mindnyájan egymástól függünk. Csak akkor tudunk fejlődni - személyesen és közösen is - ha mindezeket megértjük. (Illusztrációk: Kurt Vonnegut) VERSES IRODALOM Erőfeszítések MACSOVSZKY PÉTER A lehetséges következmények engem is aggasztanak s engem is akkor amikor arra gondoltam mennyire igyekszem majd mindenkor minden impulzust ihletet irányadást indulást rejteni majd fojtani fékezni majd lefokozni lehalkítani majd fegyelmezni csökkenteni majd megidomítani jelentéktelenre tökéletesíteni Ne hidd hogy nem ezentúl is ugyanúgy mint eddig Nem veszünk gépkocsit hogy ne szennyezzünk nem dolgozzuk agyon az idegrendszerünket hogy ne kelljen majd falánkabban élni nem nemzünk gyereket hogy egy újabb szerencsétlen s szerencsétlenségokozó a világba ne lépjen ki s újra nem s megint csak nem nem csavarunk ki magunkból utódot mások poklának örömére hogy tanácstalansága senkit ne mérgezzen Ne hidd hogy a lehetséges következmények engem nem aggasztanak ne hidd hogy merek még lépni akár egy közönségeset is Nem mosakszunk túl gyakran hogy fölöslegesen ne gyilkoljuk a vizet órára se nézünk valami sűrűn hogy másnak is jusson az időből valamennyi nem veszünk magunkhoz élelmet mértéktelenül hogy ne szívjuk el a föld összes velőjét s hogy ne szarjunk minden két órában versenyt a levegőt is módjával vesszük hogy mások többet fecseghessenek s nem is hangoskodunk hogy hang se piszkítsa a teret körülöttünk s nagyon óvatosan közlekedtetjük magunkat hogy széles mozdulattal nehogy agyonsértegessük környezetünket Ne hidd hogy nem s ne hidd hogy igen ne hidd hogy a körültekintések engem nem engem nem akasztanak valahol meg Nagyon odafigyelünk nehogy elinduljon valami folyamat tárgyakat viszünk s hozunk fegyelmezetten lépkedünk forgalmas helyeken balra aztán jobbra nézünk nem a mi világunk mégis szeretettel próbálunk végigélni rajta nem a mi világunk tudjuk ezt pontosan s nagy erőfeszítéseket teszünk hogy ne fájjon nagyon Nem terjeszkedünk nem térítünk se madarat sem ördöngöst nem tervezünk forradalmat nem gyűlöljük amit nem értünk mégis belénk ütköznek a zsúfolt utcákon mégis nekünk ütődnek ájulások közben mégis keresztezik láthatatlan pályáinkat s még csak a lábuk elé se néznek
