Új Szó, 2007. április (60. évfolyam, 77-99. szám)
2007-04-14 / 86. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2007. ÁPRILIS 14. www.ujszo.com SZALVÉTA - 2. Színház, kritika - az írástudó felelőssége HIZSNYAN GÉZA Vannak helyzetek, amikor az ember legszívesebben hallgatna, lapuba, csendben, magában szo- morkodna a helyzeten, ami számára fontos dolgok körül kialakult. De nem hallgathat, bármennyire nehéz is, muszáj megszólataia. Ilyen helyzet alakult ki Juhász Dósa János írása nyomán (Színházlátogatástól eltanácsolva, Új Szó, Szalon, 2007. április 7.). A színház kultúránknak nem eléggé méltányolt, de nagyon fontos része, a színházi emberek pedig talán a művészek között is a legérzékenyebbek, legsérülékenyebbek, akik mint mbden ember, vágynak munkájuk elismerésére, a visszajelzésekre, a szeretetre. A visszajelzés alapvetően kétféle: a közönség tetszésének vagy nemtetszésének spontán, ösztönös kifejezése minden előadáson, s a szakmai visszajelzés, amikor a színház- és drámaelméleti ismeretekkel felvértezett, ösztönös, spontán reakcióit reflektálni, földolgozni képes néző(l), akit általában kritikusnak neveznek, megkísérli értelmezni, elemezni az általa látottakat, s ezt a „racionalizált reakcióját” a sajtóban publikálja. A kritikust és a szín- házat sokan, sok helyütt próbálják szembeállítani, szembenálló feleknek föltüntetni, pedig normális körülmények, egészséges viszonyok között partnereknek, egymást segítő szövetségeseknek kellene lenniük. Ehhez persze szükség van néhány alapfeltételre. Mmdenekelőtt, hogy a véleményét megfogalmazó (kritikus) szeresse a színházat, működését a segítőkészség, a szeretet, a közös jobbat akarás vágya motiválja. A következő „feltétel”, hogy valóban elemezzen. Számba vegye az előadás gondolati tartalmát és a formai eszközöket, melyeket az alkotók a tartalom kifejtésére használtak, s leírja, véleménye szerint mennyire voltak ezek összhangban, s mennyire voltak számára „olvashatóak”. Ezek után mindezt el kell helyezni a saját értékrendjében. Ezzel kiderül a véleménye az adott színpadi alkotásról, az alkotók pedig visszajelzést kapnak arról, hogyan hatott produkciójuk egy - remélhetőleg fogékony, művelt, színházat szerető - nézőre. Ennek az információnak lehet értelme, értéke az alkotók számára. A fönti bevezetőre azért volt szükség, hogy az olvasó megértse, miért érzem úgy, hogy Juhász Dósa János cikkére muszáj reagábom. Van az írásnak két mondata, amit színházi előadásokra írásban reflektáló nézőként (nem szívesen használom a csúf „kritikus” megnevezést) határozottan el kell utasítanom: „Nem tisztem kollégáim véleményét közreadni, de lassan mindannyiunknak elegünk lett a »nem túl szíves« fogadtatásból. ” Távol áll tőlem, hogy Juhász Dósa kollégájának tartsam magam (nem vagyok újságíró), de kritikusként a Jókai Színházban az 1989-es rendszer- váltás óta soha nem volt részem „nem túl szíves fogadtatásban”. Mindig mbden szükséges segítséget megkaptam ahhoz, hogy az előadásokat megnézhessem, és azokra a tőlem tebető szbvonalon reflektáljak. Színházi embertől (vigyázat, a kritikus egyúttal színházi ember is!) soha nem hallottam panaszt a „fogadtatásra”. Igaz, nem tudom, kiket tart Juhász Dósa János kollégábak, akiknek a véleményét közreadhatná. „...a Szlovákiák magyar színjátszás a béka feneke alatt leledzik”- írja. Ebben az esetben azzal kell kezdenem, hogy ilyet tisztességes, színházat szerető ember nem ír le! Különösen nem csak úgy odavetve, „oldalvágásként”, mbtegy mellékesen, saját sérelmebek felsorolása közben. Folytatnám azzal, hogy ez a hangzatos kijelentés nagyon nehezén értelmezhető. Mi leledzik a béka feneke alatt? Az előadások szbvonala? A szbészek képességei? Egyáltalán: milyen időszakra gondol Juhász Dósa? Mi jelenti a „béka fenekét”? Hogyan definiálható ez a - hajói értem az újságíró szándékát - mbőségi kritérium? Az előadások szbvonaláról lehet vitatkozni. Vannak közöttük kevésbé sikerültek, sőt az én véleményem szerint is kifejezetten gyengék. De Kassán pl. a sajnálatosan csak az igazgatói beavatkozás miatt emlegetett Tóték véleményem szerint számos értéket hordozó fontos produkció, a SZEVASZ Szín- ház Sóska, sültkrumplija rendezőiA kritikust és a színházat sokan, sok helyütt próbálják szembeállítani, szembenálló feleknek föltüntetni... leg pontosan értelmezett szöveg kiváló szbészi alakításokkal, a Jókai Színház új stúdiójában bemutatott Őszi álom pedig az idei évadban az általam látott összes szlovákiai (beleértve a szlovák színházakat is) előadás közül talán a legizgalmasabb, legfontosabb. Az odavetett nyegle megjegyzés mmdenekelőtt a színházainkban dolgozó művészekre nézve sértő, de súlyosan rontja a kritika (újságírás) hitelét is. Mbden művész, ha megvan benne az elemi szakmai tisztesség, és komolyan veszi hivatását, a lelkét, legjobb tudását, tehetségét kísérli meg belevinni az előadásba. Mit érezhet, ha Jutalmul” a béka fenek alá nivellálják. Köztük olyan színészeket is, akik meggyőződésem szerint tehetségük, szakmai tudásuk és tisztességük alapján is az egyetemes magyar és szlovákiai színjátszás első vonalába tartoznak. De csupán az idei évadot véve alapul a színházművészet szbte minden területéről (szbészi alakítások, díszlet- és jelmeztervezés, rendezés stb.) láthattunk legalábbis szakmailag tisztességes, magas szbvonalú munkát. El nem tudom képzelni, milyen előadásokat láthat Juhász Dósa a vüágszínház produkcióiból, amikhez képest mindez a béka feneke alatt leledzik?! A művészi alkotás az alkotó leikéből, legbelsőbb énjéből fakad. Ennek következtében az alkotó törvényszerűen érzékeny, sérülékeny. Erre az érzékenységre, sérülékenységre tekbtettel lenni hozzátartozik az alapvető emberi érintkezési normákhoz, a jóbeveltséghez. Ez nem jelenti azt, hogy bárki, legyen az „egyszerű” befogadó, kritikus, újságíró vagy akárki más, ne illethetne bármilyen műalkotást akár a legszigorúbb kritikával, ne fejthetné ki véleményét, legyen az bármennyire eh'télő. Mbden jól nevelt embernek el kellene azonban kerülnie az alkotók megbántását, a megalapozatlan sértegetést. Az újságírónál pedig mbdez nem csupán jóbeveltség, hanem szakmai erkölcs kérdése is. SZALVÉTA - 3. Szép, szelíd és igaz... JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Tényleg vannak helyzetek, amikor az ember legszívesebben hallgatna. Ilyen helyzet az, ha egy újságírót valahonnan kitiltanak, csak azért, mert megírja a véleményét, s akad íróember, aki ezzel még hallgatólagosan egyet is ért. Örömmel olvasom, hogy Hizs- nyan Gézát szeretik színházainkban (lehet, hogy ő az üde kivétel ebben a szakmában), de ez bennem már önmagában is gyanút ébreszt. Meghatározza a színházkritika fogalmát is (ez mindenesetre derék tett, jó lesz nem feledni), s kiemel egy mondatot az írásomból (amelyet nem volt módom részletesen kifejteni, s nbcs módom most se), s hosszasan cáfolja úgy, hogy mégsem cáfolja meg. Nem vitattam el, hogy akadtak az elmúlt években remek előadások (ha olvasta voba írásaimat, akkor ezt nem is vonná kétségbe), de a színházi alkotómunka hosszú távú folyamat, s maga Hizsnyan Géza is elismeri egy tanulmányában, hogy az elmúlt két évadban Komáromban sajnos egyelőre nem születtek igazán jelentős előadások, s nem láthatók az egységes, értékközpontú és a társulat adottságait maximálisan figyelembe vevő és kihasználni igyekvő dramaturgia körvonalai sem. Lassan húsz éve járok a két színház előadásaira, s nincs nagyobb vágyam, mint hogy szépeket és jókat írjak a bemutatott előadásokról. Hosszú évek óta járok Kisvárdára is, ahol szintén voltak felvidéki sikerek, de nem az utóbbi években. Tavaly a komáromi vezetés úgy döntött, hogy nem megy el a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljára, a kassaiak pedig egy botrányos és egy igen felejthető előadással vettek részt. De hol van a szlovákiai magyar színészképzés, drámaírás, színikritika, alkotói műhelyek, díjak, miért nincs gyakorlatilag semmilyen kapcsolat a szlovák színjátszással, szlovák szakemberekkel, miért csak mondvacsinált botrányokkal hallatunk magunkról? Hol van a szlovákiai magyar sztnészképzés, színi- kritika, díjak, miért nincs kapcsolat a szlovák színjátszással... Akik ismernek, tudják, hogy nem a színház ellen beszélek, hanem érte. Hogy a jelen helyzetben ki kit sértett meg, az bizonyára nézőpont kérdése. Több levelet, telefonhívást is kaptam, miután a cikkem megjelent, s többnyire arról biztosítottak, hogy volt értelme közzétenni a komáromi színházigazgató levelét. Egyik kollégám, akivel jókat szoktunk beszélgetni egyes előadásokról, csak annyit jegyzett fel a Szalvéta sarkára: Szép, szelíd és igaz. Hizsnyan Gézának kívánom, hogy továbbra is szigorúan tartsa magát az általa (?) kidolgozott játékszabályokhoz. Ha a játszma a további keretek között folytatódik, lassan ő marad az egyetlen szlovákiai magyar színházi recenzens, akit beengednek Thália kapuján. Bár ahogy látom, egyre kisebb a tolongás a kapuk előtt. A többi stimmel... Ahogy műidig, ezúttal is nagy élvezettel olvastam Barak László Arzénra éhezne a kényes ízlésű köznép is? című glosszá- ját a Szalon április hetedikéi számában. A frappáns gondolatmenetnek csak egy szépséghibája van: az ominózus sorokat, amelyre a szokásához hasonló vehemenciával reagál, nem én írtam, s azokkal nem is tudok azonosulni. A többit majd megbeszéljük a Pozsonyi Casinóban. Juhász Dósa János Megfejtés A találós kérdés (hogyan felelt meg Oidipusz a Szfinxnek) válasza: az ember. A könyvnyereményt Dobó- cára küldjük Bodon Sándornak! Fordulóeredmény Irodalmi versenyünk hatodik fordulójának kisorsolt nyertese: Gödény Katalin (Királyfiakarcsa). Vigaszdíjak: Ábel Ildikó (Zselíz), M. Király Berta (Verebély), Szilva István (Sáró). A fordulót a vártnál nehezebben vett megfejtőink figyelmébe ajánljuk a jövő hetit, mely előzetes felmérések szerint könnyű kérdésekből állt össze (a tippadó Vida Gergely jóvoltából). HTMESZ Az állam én vagyok! ARDAM1CA ZORÁN Az állam felelősséget vállal, az állam törődik valamivel, az állam magára vállalja, az állam segít... stb. - nyomatják mostanság populista módon műid hangosabban, szorgalmasabban és remélem, kétségbeesettebben a centralista kormányok az állampolgárok fejébe az egyáltalán nem fékezett habzású agymosóport. Ad 1 - frázis, de ha az állam így folytatja, akkor ugyebár felkopik. Ad 2 - az állam én vagyok, felejtik el gyakran maguk a polgárok. Már ha vannak, ha az állam nem csupán jobbágyokat tart. Az állam ugyanis nem azért van, mert nélküle a szerencsétlen polgárok, na, finomítsuk: az államot lakók képtelenek lennének a túlélésre. Az állam műit alakulat megalapítása és fenntartása az önrendelkezés legfelsőbb foka. Magyarán, azért van, mert mi, a lakói közösségként létrehoztuk, és még nem szüntettük meg. Az állam a miénk. Az állam mi vagyunk. Az állam nem cél, hanem eszköz. Persze, csak ha tudatosítjuk ezt, s az állam helyett az államapparátus emberei meg nem győznek minket, mindez fordítva van: Hogy mi vagyunk az államért, és nem ő miértünk, hogy nekünk kell megvédenünk vérrel- verítékkel az államot, nem pedig neki minket, hogy az adókból ő tud leginkább gondoskodni rólunk, felelősséget vállalni értünk, helyettünk stb. Sajnos, mára pl. a mi államunk annyira elszemtelenedett, hogy egyértelműen mulyának nézi a tömeget, amely ezt nagyjából hagyja is. A szabadságtól és vele együtt a felelősségtől való félelmükben, valamint lustaságból a született rabszolgák hajlamosak önként alávetni magukat az agymosásnak. Hiszen kényelmesebb valaküe rábíznom magamat, még ha az jó pénzért - az adómért - vállalja is a törődést. Az adót máig sokan úgy értelmezik, hogy az az államtól megrendelt és megvásárolt szolgáltatások ára, miközben elfelejtik, az állam minden esetben a legdrágább szolgáltató! Hiszen nincs más bevétele, sem kompenzációs, sem rezsiforrása, csakis az állami jövedelem, ami ugyebár a mi pénzünk, mi fizetjük be vagy tőlünk konfiskálja el. Sosem kaphatunk hát az államtól semmit sem ajándékba, sem ingyen. Amit kapunk, azt már minimum egyszer kifizettük. Magyarán, az állam mindig a mi zsebünkre tűnik olcsónak vagy éppen drágának. Továbbá a szolgáltatásokat az állam képtelen piaci áruként értékesíteni, mivelhogy a piac a kereslet és a kínálat függvénye, azt pedig már csak a földtől erőteljesen elrugaszkodott ember állíthatja, hogy az állam az üzleti kereslet és a kínálat szerint működne, hiszen az nemcsak éles ellentétben állna az állam „társadalmi hasznosságával”, hanem totális képtelenség. (Lehetetlen például üzleti szempontok szerint meghatározni a személyi és vagyonvédelem - pl. a rendőrség, tűzoltóság - „szolgáltatásainak” árát.) És minek nekem, az állampolgárnak egy haszontalan és drága állam?! Másrészt e szerint az interpretáció szerint problematikus lenne logikusan el- helyezni/definiálni a forgalmi adókat. Harmadrészt, ha így lenne, hogy az állam tulajdonképpen üzletember lenne, jól fenékbe kellene rúgni, amiért így gazdálkodik a befektetett pénzünkkel, hiszen sehogyan sem bírunk meggazdagodni. A jó üzletember profitot termel, nem pedig gondoskodást. A „szociális” állam pedig nem Jánošík, nem tetszeleghet az önjelölt igazságosztó szerepében, aki majd jól megmutatja nekünk, mire van szükségünk. Az állam hatalmi pozícióból az adót úgy értelmezi, mintha az ember bruttó jövedelme eleve az államé lenne, a nettó pedig az, amit nagy kegyesen hajlandó átutalni nekünk, hogy éhen ne dögöljünk (emlékezz az adómentesség alá eső jövedelemsáv csökkentéséről szóló fárasztó őszi vitákra). Ez a felfogás - tessék megkérdezni a közgazdászokat - egyenesen vezet a centralista, kollektív tulajdon fogalmának bevezetéséhez, vagyis az államosított vagyonhoz, amely felett az utóbbi rezsim pár évtizedében mindenki rendelkezhetett, csak nem az állampolgár. Egy esetet kivéve, amikor az állampolgár visszalopta magának az állami vagyon egy részét. (Lásd: Jó vót a szódba, mer akkor még vót mit ellopni a gyárból! Egyébként meg sehonnan máshonnan lopni se volt mit...) Szóval, amikor valaki azt állítja (és sosem mondja, hogy a mi pénzünkből): az állam gondoskodik rólunk, magára vállalja problémáinkat, felelősséget vállal értünk, akkor általában megérett a posztjáról való eltávolításra, mivel egyrészt a mi számlánkra iszik, másrészt már fogalma sincs arról, miért létezik az állam és mi a szerepe (pl. képviselje, hajtsa végre a polgárok akaratát). Egy módosított közmondással élve: Ereszd be az államot a házadba, és kiver belőle! Szerintem ne eresszük be. Az önzetlen gondoskodás is terhes néha, de ez, a megadózott már kifejezetten fojtogató. És egyre drágább!
