Új Szó, 2007. április (60. évfolyam, 77-99. szám)

2007-04-14 / 86. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. ÁPRILIS 14. Szalon 15 FILMAJÁNLÓ I DVD-AJANLO (Fénykép: OutNow.CH) Mások élete MOLNÁR MIRIAM Kívülről nézve mások élete érde­kesebbnek, izgalmasabbnak, eset­leg kényelmesebbnek, nyugod- tabbnak vagy boldogabbnak lát­szik, mint sajátunk. Ismerve őket, ugyanezek az életek unalmasabbak és riasztóak lennének számunkra. Gondoljunk csak a sok drogfüggő és depressziós sztárra - cserélnénk velük, ha tehetnénk? Mások élete felett könnyű ítélkezni is, ha nem ismeijük a pontos körülményeket és nem kötődünk érzelmileg a szeplőkhöz. A mások élete című német film­ben, amely okkal kapta meg az idei legjobb idegen nyelvű fűmnek járó Oscar-díjat, egy keletnémet Stasi- ügynök ítélkezik és rendelkezik mások élete felett. Egy egyetemen diákokkal osztja meg tapasztalatait a gyanúsak hatásos vallatásáról, hogy azok megfelelő beismerő val­lomást tegyenek (a több napos éb­rentartás az egyik bevált módszer), miközben maga sikeresen leplezi le a Német Demokratikus Köztársa­ság belső ellenségeit. Wiesler, akit soha senki sem szó­lít a keresztnevén (Gerd), egyedül él egy ádagos panelház ádagos la­kásában. A lépcsőházban, ahol la­kik, mindenki tudja, hogy a Sta- sinak dolgozik. A Stasi főnökével együtt járt egyetemre, és barátsá­guk, bármilyen kétes alapú, a mai napig tart. Másfajta emberi kapcso­lata, a munkatársain kívül, nincs. 1984-ben járunk (nem tudni, hogy ez orwelli utalás-e), Gorbacsov még sehol, és a berlini fal még né­hány évig büszkén választja ketté a várost. Egy sikeres szocialista dráma­író, Georg Dreyman és színésznő barátnője, Christa-Maria Sieland Kirúzsozta a száját, megigazítot­ta a frizuráját, aztán csak annyit mondott: mehetünk, uraim! A le­genda szerint így vezették a vesz­tőhelyre minden idők leghíresebb sztriptíztáncosnőjét, Margareta az elit kényelmes életét élik, amíg egy nap Wiesler rájuk nem irányít­ja messzelátóját. Dreyman túl tö­kéletes, biztos van takargatnivaló- ja, jobb lesz utánanézni, mondja Wiesler, aki igazából Sielandba szeret bele egy kicsit, és így közel kerülhet hozzá anélkül, hogy a nő tudna róla. És nem mellesleg ily módon nem kell az esetieges el­utasítástól, érzelmektől és kudarc­tól tartania. Perverz dolog mások életébe lehallgatókészülékek és rejtett ka­merák által behatolni. Wiesler, a tökéletes titkosügynök, ádagos em­bernek néz ki, mégis félelmet kelt, kegyedenséget áraszt maga körül. Rajta kívül a kultuszminiszter­nek is tetszik Sieland, ami kompli­kálja az esetet. A miniszter elvtárs fenyegetések, zsarolás és jutalma­zás útján meg is kapja Sieland tes­tét; a színésznő lelke jellemzően nem érdekli, mit is kezdene vele, hi­szen lelke vagy szíve neki magának nincs. Az egyik legvisszataszítóbh jelentben a miniszter szánalmas fe­hér alsóneműje villan bele a kame­rába, némi elégtételt kínálva a né­zőnek, aki szívesen látná megalázó Gertrude Zellét, ismertebb nevén Mata Harit, aki állítólag még a ki­végzést irányító tisztekkel is kikez­dett. Mata Hari kettősügynök volt, a francia és a német titkosszolgá­latnak egyaránt dolgozott, akár­csak szerelme, Pierre de Mon- tessac márki (aki persze sem Mon­helyzetben éppen ezt a figurát. A miniszter nagyon szeretné eltávolí­tani riválisát, és egyértelmű utalást tesz arra vonatkozóan, hogy Wiesler és főnöke karrierje is függ­het attól, találnak-e valami szocia- lizmuselleneset Dreymannál. A film igazából a gonosz banali­tásáról szól, és arról, milyen köny- nyű banálisnak látni mások életét a hatalmasok perspektívájából. Vá­laszt arra vonatkozóan viszont nem kapunk, hogy miért kapcsoló­dott önként bele a rendszer gonosz oldalába ilyen sok ember. Vajon mi vezérli az embereket, mint Wies- lert, a Stasi-főnököt és Dreymant is arra, hogy részt vegyenek egy olyan hatalmi játékban, amin ádát- nak? Wiesler egy érzékeken robot­ból érző emberré alakul a film két és fél órája alatt. A többi szereplő is átalakul némileg, mégis tragédia az, amit látunk, mint ahogy tragé­dia volt az is, amit a nyolcvanas években átéltünk. Talán nem véleden, hogy a film főhősei mind férfiak, hiszen a szo­cialista társadalom, a kommuniz­mus felé vezető út, amely ideáljait az elytársak diktatúrává ferdítet­tessac, sem márki nem volt valójá­ban). Az Aetas történettudományi folyóirat legutóbbi száma (Állam­rendőrség és informátorai, 2006/4) érdekes olvasmányt kínál mind­azoknak, akiket felcsigáznak a kémtörténtetek. Bebesi György és Polgár Tamás tanulmánya (A „Vir­tuóz provokátor”) Jevno Azefről, a legendás kettősügynökről nem csupán Azef kettős életének állo­másait járja körül, hanem közli azokat a megrendítő leveleket is, amelyeket Azef a leleplezése után írt feleségének, aki éveken át mit sem sejtett Azef skizofréniával ha­táros kettős énjéről. Jevno Azef (1869-1918) a cári Oroszország politikai rendőrsé­gének egyik legfontosabb ügynöke volt, és azokról a szociálforradal- márokról jelentett, akiket ő irányí­tott. Azef tervelte ki a merénylete­ket különböző tartományi kor­mányzók, a cári hadsereg táborno­kai, belügyminiszterek és nagyher­cegek ellen, s egyúttal ő volt az, aki a szociálforradalmár terroristák lé­péseiről rendszeresen tájékoztatta a rendőrséget. így aztán a kettős játszmát folytató Azef döntött arról, a cári politikai elitből ki a feláldoz­ható s ki nem. Tizenhat éven át mindkét fél azt hitte, Azef az ő oldalukon áll. Lebu­kását egy sértődött rendőrkapitány­nak köszönhette. De hiába kerültek napvilágra cáfolhatatian bizonyíté­kok Azef működéséről, a kormány­zat sokáig nem akarta elhinni, hogy az ő emberük lenne az egyik legve­szélyesebb forradalmár, a forradal­ték, a férfiak játéka volt. Nők nem igazán vehettek részt benne. Sieland, a gyönyörű és tehetsé­ges színésznő, akit a rendszer arra kényszerít, hogy egyeden igazi sze­relme és a művészete között válasz- szón, tragikus szereplő. Ő az áldo­zat, mint ahogy a nők a történelem során sokszor estek áldozatul az őket körülvevő férfiak politikájá­nak. A film iróniája, hogy Sieland munkájával, a színészettel rajta kí­vül csak a kis titkosügynök törődik, a többi férfi leginkább kihasználja, még akkor is, ha mint Dreyman, őszintén szeretik őt. A művésznő, aki csak játszani akar és nyugalomban élni szerel­mével, mindkét párhuzamos világ­ban kudarcot vall. Dreymant, a művészetét, saját magát és a Stasit is elárulja. A végén nem marad semmije. A fal leomlása után Dreyman és az egykori hatalmas elvtársak rendben adaptálódnak, megtalál­ják helyüket az új társadalmi rend­szerben. Nemcsak ebben a remek, majdhogynem hibádan filmben, nemcsak Németországban, mife­lénk is... márok pedig azt nem akarták elhin­ni, hogy vezetőjük a rendőrség ügy­nöke. „A helyzet súlyos, keresni fog­nak... Kéréseim Önhöz a követke­zők: küldjön nekem 2 vagy inkább 3 útievelet, csak a szükséges pecsé­tekkel, kitöltetienül, mert eleinte gyakran váltogatom a nevemet” - írta Azef felettesének, A.V. Gera- szimov rendőrtábornoknak, nem sokkal lebukása után. Gyakran váltogatta a nevét az osztrák Polizeihofstelle egyik leg­főbb magyarországi informátora is: az Adolph von Ossetzky, Alexius Osseczki, Adolphus d’Ossezki, Jo­seph Osseczky nevek ugyanazt a személyt jelölték. S hogy a kevés le­véltári anyag alapján mi tudható meg erről a hírhedt ügynökről, an­nak Pajkossy Gábor járt utána az Egy besúgó Pesten a reformkor köze­pén című tanulmányában. A kalan­dornak is beülő Ossetzky, aki több vüágnyelven beszélt, s aki művelt­sége és tájékozottsága révén bejára­tos volt a magyar értelmiség szalon­jaiba, még Madách Imréről, a „túl­fűtött jogászhallgatóról” is jelenté­seket küldött bécsi feletteseinek. S hogy mennyire voltak megbízhatók a 19. század végén közkézen forgó ügynöklisták? Hányfajta verziója volt a „titkos Poliziához tartozó Bu­da és Pest városában működő úgy­nevezett Spitzlik névsorának”, s hogy a bécsi államrendőrség hány forintot utalt át szolgálataiért Kari Štúmak, Ľudovít Štúr fiának? A vá­laszokat megtalálják Deák Ágnes írásában (Besúgólisták a neoabszo­lutizmus korából), (gj) Dézsá vü H. NAGY PÉTER Sokszor, sok helyütt elhangzott már, hogy a klónozás által fenyege­tett világban élünk. Ezzel párhuza­mosan számos olyan vélemény volt hallható, amely ennek az ellenke­zőjét vallja: az emberi faj fennma­radását a klónozás biztosíthatja. Az Aeon Flux című film szembenéz mindkét „megoldással”; kifutásá­ban azonban látszólag az első ver­zió mellett teszi le a voksot: „Egy­szer éljünk; de legalább remény­kedve” - hangzik a végszó az elsö­tétülő képkockák alatt. Az immár DVD-n is hozzáférhető ötietgazdag (pl. fegyverré „nemesí­tett” növények, folyadékok mint üzenetközvetítő rendszerek) film tehát arra ösztönöz, hogy ismét (sokadszor) gondoljuk át a kló­nozáshoz és a géntechnológiához fűződő viszonyunkat. Ennek érde­kében a produkció felhasznál egy olyan jelenséget, melynek távlatait érdemes körbejárnunk. Ez a testen túh emlékezet kérdése. Az Aeon Flux koncépciója szerint a klónozott egyed emlékezhet „elő­ző életének” egyes epizódjaira. Ez a dézsá vü érzés a történet egyik mozgatórugója: a címszereplő (Charlize Theron mint akcióhős...) nem teljesíti küldetését, mert a ki­szemelt célponttal való szembesü­léskor „beugrik” neki, hogy az ille­tővel (Marton Csókás alakítja) már „találkozott valamikor”. Ezután kettejük kapcsolatának tisztázása párhuzamosan halad az emberiség történelmének módosításával. Il­letve nem is olyan távolról azt a di­lemmát veti fel, hogy „mi a való­ság?” az individuum számára. Itt most tekintsünk el attól, hogy az Aeon Flux mennyiben tekinthető Matrix-típusú, posztapokaliptikus, azaz valamüyen globális katasztró­fa utánjátszódó, virtuális dimenzi­ókat is mozgósító filmek „kión­jának”, és hogy ez a kulturális me­tafora miért félrevezető olykor. Összpontosítsunk inkább a fent jel­zett düemmára: hogyan is állunk az emlékezet szubjektivitásával a klónozás összefüggésében. Ez, hogy úgy mondjam, nem egyszerű terep. Az emlékezet megkülönböztet­hető fajtái közül csak a legérdeke­sebbekre utalnék. Hiszen minden­napi tapasztalat, hogy az utánzás felfogható egyfajta emlékezetként, a tárgyak szemlélete serkentheti a visszaemlékezési folyamatot, a ge­nerációs emlékezet csak rövid ideig képes ébren tartani a múlt vala­mely szeletét, az egyénen túlható - intézményi feltételektől függő - kulturális emlékezet, melyet a min­denkori jelen határoz meg, viszont évezredeket foghat át. Vagy hogy a törzsfejlődés során kialakult ösztö­nök ugyanúgy emlékezetként mű­ködnek, mint az agy bizonyos régi­ói által generált álmok, vagy mint az immunrendszer alkotóelemei, melyek felismerik és azonosítják a betolakodó organizmusokat, ha már egyszer dolguk volt velük (ez utóbbira épül az oltás gyakorlata is). És persze szoros összefüggés­ben van az emlékezet jelenségével az örökítő anyag (DNS) viselkedé­se, vagy a tágabb értelemben vett szaporodás jelensége. Ezeknél az alapképleteknél azonban valószí­nűleg tényleg sokatmondóbb a tes­ti és a testen túli emlékezet egy-egy radikális példája, melyek két szél­sőséget képviselhetnek. Kezdjük az előbbivel, és máris látni fogjuk, hogy a két szempont messzemenően összefügg, azaz na­gyon nehéz számolnunk a test ha­táraival, vagy a testek elkülömthe­tőségével. Több neves biológus utalt már arra, hogy az emlékezet­hez nem feltétienül van szükség agyra. Egy megdöbbentő, bár ré­gen végzett kísérlet szerűit a lapos­férgek egyes példányai mindenféle tanulás nélkül képesek eligazodni egy labirintusban, ha megeszik azon fajtársaikat, amelyek végig­mentek az adott kacskaringós útvo­nalon. Ez azt a benyomást kelti, mintha ezeknek a lényeknek az emlékezete valahogy saját anya­gukban lenne megalapozva. (Nem bukkantam még rá ennek cáfolatá­ra a rendkívül szerteágazó szakiro­dalomban, vagyis lehet, hogy a megdöbbenés az én tájékozatlan­ságom számlájára írható... A dolog persze mint hipotézis sem minden­napi.) Másfelől igen furcsa a dézsá vü érzés tapasztalata, aminek per­sze több pszichológiai magyaráza­ta ismert, sőt vallási toposzok is épülnek rá (pl. lélekvándorlás). Nos a szóban forgó film, az Aeon Flux összekapcsolja, tükrözted ezt a két előfeltevést, és azzal szembe­sít, hogy a klónozás megvalósíthat­ja ezt az ideát: a kiónokat összeköti a testi-lelki emlékezet... Rendkívül fontos hangsúlyoz­nunk azonban, hogy erről kevés ta­pasztalatunk van - legalábbis egyé­nenként. Az egypetéjű ikrek azon­ban (mivel egymás klónjainak te­kinthetők: génállományuk 100%­ig azonos) máshogy nyüatkozhat- nak e kérdésről. Ők az élő bizonyí­tékai a természet feloldható para- doxonának: a másolatok nem töké­letesen azonosak egymással. A klónozás eljárása sok-sok kérdést vet fel, de ezek közül is a legnyü- vánvalóbb, hogy kiszámítható-e a gének hatása - ezek ugyanis bekap­csolhatnak előre nem tervezhető funkciókat. Az Aeon Flux igazából ezzel a perspektívával szembesít: egy hir­telen fordulattal hozzájárul a klónozás értékelhetőségének para­dox jellegéhez. Amennyiben a fil­met úgy nézzük, hogy a történet ki­vezet a géntechnológia által létre­hozott jövőképből, de érzékeljük, hogy ezt maga a klónozás tette le­hetővé a fikción belül (a sterilitás ideiglenes leküzdése), akkor való­színűleg kevésbé maradunk rabjai a tudományellenes gondolkodás­nak. (Ne a klónozástól magától fél­jünk, hanem attól, aki felhasz­nálja...) S persze ha vüágossá vált, hogy a fűm alapján megfogalmazható di­lemmák nem mások, mint puszta ismerős előfeltevések, vagyis ha a nézőnek dézsá vü érzése támad, ez korántsem véleden. Az emlékezet jóvoltából ugyanis nincs ezzel egyedül. Aetas ÜÜ5! TÖRTÉN ETTU DOMÁNY1 FOLYÓIRAT — Államrendőrség és informátorai Pajkossy Gábor Egy besúgó Pesten a reformkor közepén (1839) DEÁK ÁGNES Besúgólisták a neoabszolutizmus korából Farkas Katmjn A rendőrség és a magyar fiiggetlenségi szervezkedések (1859-1866) BSBESt GYÖRGY-PoLGÁR TAMÁS A „Virtuózprovokátor”. Jevno Azef, a legendtis kettősügynök Farkas Gyöngyi * Ügynökjelentések, kihallgatási , j. jegyzőkönyvek, kérvények 21. evt. 2006 Bemutatjuk Robert J. HL Evans 4. szám oxfordi történészt LAPAJANL0 Államrendőrség és informátorai FOLYÓIRAT SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents