Új Szó, 2007. április (60. évfolyam, 77-99. szám)

2007-04-14 / 86. szám, szombat

10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2007. ÁPRILIS 14. www.ujszo.con Danny Trejo: „Egyszer szívesen eljátszanék egy veszedelmes kokainbárót, de még boldogabb lennék, ha megmutathatnám azokat is, akik a gyógyulásért küzdenek..." Tizenegy év a sitten, majd számtalan filmszerep Hatvankettő mínusz tizen­egy. Ezek az ő évei. Ötven­egy szabadon, a többi rács mögött. De nem a filmvász­non. A valóságban! Ilyen színésszel sem beszélget­tem még soha. SZABÓ G. LÁSZLÓ Danny Trejo az amerikai filmek egyik legdurvább arca. Hétpróbás gazembernek kiváló. Gyilkosnak első osztályú. Szökésben levő bű­nözőként ugyancsak hiteles. Sze­mében veszedelmes tüzek. Ajkán vágások nyoma. Mellkasa, karja te­letetoválva. De a fogsora vakítóan fehér. Hangja csupa melegség. Ga- lambleM ember, állítja Debbie, a felesége. Ő már csak tudja. Karlovy Vary tavalyi fesztiválján csak úgy lazán pezsgőzött a Pupp Szálló bárjában. Este hatkor, egy fogadás után. Azt hittem, rosszul látok. Hogy engedhetnek be egy ilyen kétes alakot? - kérdeztem magamban. Öt lépés távolságból zavaromban rámosolyogtam. Ö meg vissza. Akkor jöttem rá, hogy ki is ő valójában. Hogy nem egy helybéli köztörvényes, hanem Robert Rodriguez egyik állandó színésze. Akkor még egy mosoly, gondoltam, erre elém lépett, a ke­zét nyújtotta, köszönt és mély, sző­rös hangján azt kérdezte: „Hogy vagy, fiú?”. És még mielőtt vála­szoltam volna, már a vállamat ta­pogatta. Másnap, amikor egymás­sal szemben ültünk, s ő nyitott ing­ben szürcsölte a mojitót, két nevet olvastam le a mellkasáról. Debbie, Danielle. Az elsőt azonnal beazo­nosítottam, a másikról nem kér­deztem. Az alatta levő női portré azonban fölöttébb érdekelt. Már csak azért is, mert az International Tattoo magazin is „díjazta“ az al­kotást. Ki ez a vonzó, kalapos hölgye- mény? - próbáltam a bizalmába férkőzni. Egy mexikói amazon. San Quentinben, a börtönben varrat­tam fel. Megdolgozott vele rende­sen a fickó. Kérhettem volna tőle mást is, de nőt akartam. Nem tud­tam, meddig tartanak bent, azt sem vettem biztosra, hogy egyszer kikerülök. San Quentin a legszigo­rúbb börtönök egyike Amerikában. Ott tényleg minden reménnyel fel­hagyhat az ember. Charles Mason, minden idők leghírhedtebb tömeggyilkosa nem ott „pihent”? Ő később került oda. Egy másik börtönben, évekkel korábban már találkoztunk. Sokat nem beszél­tünk, mert nem nagyon nyitotta ki a száját. Nem engedte, hogy bárki is a közelébe férkőzzön. Tizenegy év nem kis idő. Miért ült annyit? Nem volt az olyan sok, mert nem egyszerre kellett leülnöm. Bent vol­tam, kiengedtek, megint letartóz­tattak, újra szabadlábra helyeztek. Volt, amikor csak egy vagy két évet töltöttem bent, máskor többet. így lett ez összesen tizenegy esztendő. De miért? Kocsikat loptam, betörtem, pénzt raboltam, düerkedtem. Vitt, sodort az élet. Sosem volt elég pén­zem. Előbb csak kisebb stiklikkel kezdtem, aztán egyre nagyobb bal­hékba keveredtem, a végén már az életemet kockáztattam. Még a he­roint is kipróbáltam. Más színiisko­lában tanulta a szakmát, én meg mentem a sűrűbe, mindenféle rá­zós kalandba, még fegyveres táma­dásokban is részt vettem. Most meg hosszú ezüstláncon jókora kereszt lóg a nyakában. Megjavultam. Rendes ember let­tem. Hollywood egyik legismertebb arca. Egy év alatt tizenegy filmben szerepeltem. Lekörözi a legnagyobb sztáro­kat. Persze ez nem mind nagy szerep. De akkor is! A Desperadóban is csak pár epizódja van, de az tényleg felejt­hetetlen. Már az is, ahogy a kés hegyével nyomkodja be a tele­fonszámokat. A legtöbben mégis azzal jönnek, hogy tudok-e még kést dobálni? És tud? Ne kívánja, hogy megmutassam! Én ezt egy életre megtanultam. Úgy, hogy Laurie azt mondta: „Nekem más kell belőled.” És addig? Volt valami életcél­ja? Vagy egyik balhé hozta a má­sikat? Én akartam a világ legnagyobb düere lenni. Nagyobb, mint Pablo Escobar, a kolumbiai drogbáró. Kellemesebb célt nem is vá­laszthatott volna. A rács mögött aztán fordult a vi­lág velem. Azt mondtam, ha kijö­vök, átállok a másik oldalra. Egy­szer s mindenkorra. Segíteni akar­tam azokon, akiket már csak olyan valaki tud lerángatni a gödörből, aki maga is megjárta ezt a poklot. Tizenhét évig különböző drogelvo- nók munkatársa voltam, tehát tel­jesen megjavultam. Filmbe illő történet. Annyira, hogy szinte hihetetlen. Pedig valóban így volt. A követ­A börtönben? Ott mást tanul meg az ember! Vagy vezéregyéniség lesz, vagy ál­dozat. Középút nincs. És ha talpon akar maradni, akkor a lehető leg­gyorsabban kést szerez, mert ha csak az öklét használja egy bunyó­ban, akkor is ugyanolyan bünte­tést kap, mint egy késszúrásért. Pedig van némi különbség a kettő között. Legalább annyi, mint a rácsok mögött verekedni, vagy a kame­ra előtt. Kapok azért másféle szerepeket is. Tüdőm. Laurie Collyer Karlovy Varyban Kristály Glóbuszt nyert alkotásában, a Sherrybabyben már becsületes, szeretette méltó ember. Hogy jutott el idáig? kező fordulat pedig akkor jött az életembe, amikor felhívott egy fic­kó, hogy a drog miatt komoly baj­ba került, és szeretne segítséget kérni tőlem. Gondoltam, jobb, ha felkeresem, telefonon mégsem fo­gok tanácsokat adni. S mivel a Szökevényvonat stábjában dolgo­zott, kimentem a forgatás színhe­lyére. Andrej Koncsalovszkij ren­dezte a filmet, a színészek közül pedig ott volt Jón Voight, akit ad­dig csak a moziból ismertem. Én csak mosolyogtam... mindenki úgy akart kinézni, mint valami bű­nöző, de csak én tudtam, mi az, hogy börtön. Ott járkáltak körü­löttem hamis tetkókkal a testükön, próbáltak ádáz képet vágni, félel­met kelteni, én meg csak moso­lyogtam rajtuk. Egyszer csak oda­lépett hozzám valaki, és azt kér­dezte: „Nem akarsz beszállni?” Van még egy szabad hely a statisz­ták között. Egy „elítélttel” több vagy ke­vesebb... .. .de én voltam köztük az egyet­len, aki valóban úgy nézett ki, mint aki frissen szabadult. Ott volt az ar­comon San Quentin, Folsom, Vaca­ville, Susanville, Soledad nyoma, talán nincs is olyan börtön Kalifor­nia államban, ahol nem ültem vol­na. „Rendben - mondtam. - Szíve­sen beállók.” Alighogy ledobtam a trikómat, odajött hozzám Eddie Bunker, aki hosszú évekig bankot rabolt, majd népszerű író és felka­pott forgatókönyvíró lett. Koncsa- lovszkijnak is sokat segített. A nagy­bátyám is ült vele, mi pedig San Quentinben lettünk haverok. „Hát te? - kérdezte. - Hogy kerültél ide?” Mondom, jöttem egy sráchoz, hogy leszedjem őt a drogról. „Azt hittem, munkát keresel.” Már nem, felel­tem, épp most álltam be statisztáim 50 dollárért. Mire ő: „Nekem van egy jobb ötletem. Taníts meg gyor­san egy színészt bokszolni.” Men­nyiért? - kérdeztem. „Napi három­százhúsz dollárért.” Tüdtam, hogy könnyűsúlyban minden börtönben én voltam a legjobb. És mennyire kell összevernem? - kérdeztem. „Légy óvatos - mondta. - Erős fic­vagy drogot árulni. Ez utóbbi köny- nyebb, csak éppen veszélyesebb. S mivel több pénz van benne, én is ezt választottam. Büntetés nélkül azonban nem lehet kikerülni belő­le. Előbb-utóbb ugyanis lebukik az ember. Főleg, ha nagyban csinálja. A düereket is vagy kinyitják, vagy börtönbe dugják. Most téijünk vissza Koncsa- lovszkijhoz 1985-be, hiszen be­vált az orosz rendező jóslata. A Szökevényvonat után újabb fil­mekbe hívták. Amerikában ugyanis 1985 és 1993 között rengeteg börtöntémá­jú filmet forgattak, s esküszöm, tnajdnem mindegyikben szerepet ajánlottak. Nem volt rendező New Yorkban és Hollywoodban, aki ne akart volna velem dolgozni, „azzal a tetkós mexikóival”. Legalább öt­ven filmben tűntem fel. Nem voltak ezek nagy szerepek, mert a leg­többször csak annyit mondtam, hogy „Megöllek!”. Azt viszont min­dig a legdrámaibb pillanatban. Az­tán felvettem a zsozsót, és már húz­tam is el a francba. A legviccesebb azonban az volt, hogy minden ren­dező ugyanazt kérdezte. Hogy hol tanultam színészetet? Nem akar­tam kiábrándítani őket. Mondtam volna meg a frankót, hogy a sitten? xikó, Desperado, Alkonyaitól pir kadarig... Volt egyszer egy Mexikó? Ott is egy gyilkost játszottam. A Született feleségekben pedij egy frissen szabadult rabot. Én imádok bűnözőket játszani bár a való életben már rég megsze lídültem. A gonosz külső mögött nekem elhiheti, egy olyan embe lakozik, aki már senkinek sem tud na ártani. Van erre a magyarban egy re mek kifejezés: galamblélek. Müyen lélek? Galamblélek. Ja, mert hogy az is olyan szelíd Értem. Érdekes megállapítás. Megkérdezhetem, ki az a Da nielle? Talán a régi szerelme, éi hogy soha el ne felejtse, ráteto váltatta a nevét a mellkasára? Danielle a lányom. Tizenké éves. Két fiam is van. Danny hu szonöt, Gilbert tizennyolc éves. Ők melyik filmben szeretik i legjobban? A Sherrybabyben, hiszen ott lát tak először pozitív szerepben kó, elég ideges alkat.” Súgjátok meg neki, hogy háromszázhúszért én is bevállalok néhány ütést - mondtam nevetve. És így lettem Eric Roberts személyi edzője. Kezdetnek tényleg nem rossz. De Koncsalovszkij is remek fazon volt. Látta, hogyan dolgozom Ériekéi, odajött, és csak annyit mondott: „Te nagyon sok filmben fogsz még játszani”. Kezet fogtunk, adott két puszit, és elment. Még mielőtt folytatnánk a tör­ténetet - mi lett a fiúval, aki a se­gítségét kérte? Sikerült kirángat­nia a bajból? Időbe telt, de igen. Később saj­nos az én két gyerekem is belekeve­redett mindenféle drogügyekbe, így velük is volt dolgom elég. Ma már tiszták, leszálltak a szerről. Egyszer valóban szívesen eljátsza­nék egy veszedelmes kokainbárót, de még boldogabb lennék, ha meg­mutathatnám a másik oldalt is, ahol a gyógyulásért küzdenek. Én olyan helyen nőttem fel, ahol a gye­rekeknek nem volt sok lehetősé­gük, hogy merre induljanak el az életben. Vagy beálltak gödröt ásni, San Quentinbe vissza is tért egy alkalommal. Ott forgatták a Blood In, Blood Outot. Hogy fo­gadták az akkori elítéltek? Nincsenek jó emlékeim San Quentinről. A saját szememmel láttam, ahogy végeztek pár bará­tommal. A Blood In, Blood Out nem okozott sok fejtörést. Elbúj­hattam a szerep mögé. De amikor dokumentumfílmet forgattak ró­lam, úgy kellett visszamennem, hogy magamat adjam. Az volt éle­tem legkeményebb pillanata. Be­lépni a börtön kapuján mint egy­kori elítélt. Ma Amerika minden börtönében ezt a fűmet vetítik azoknak, akik szabadulnak, csak hogy lássák, a legmélyebb pontról is fel lehet kapaszkodni, ha akarat és kitartás van az emberben. Na­gyon szeretik a fiúk ezt a filmet. Büszkék rám. Szerintem a leglel­kesebb rajongóim ma is a börtön­ben ülnek. Igaz, hogy Robert Rodriguez- hez családi szálak kötik? Ez az, amit senki nem akar elhin­ni. Robert az unokatestvérem. Szá­mol is velem minden filmjében. Kémkölykök, Volt egyszer egy Me­Nem kellett végre szégyenkezniül miattam. Ez nekem is fontos volt Kijön a nő a sittről, és én segítel neki talpra állni. Én vagyok a: egyetlen barátja, aki végig vigyá: rá, és igazán szereti. Féltem is hogy ez így unalmas lesz a néző nek, és ha beleszakadok az igyeke zetbe, akkor sem fogja elhinni ne kém, hogy üyen külsővel is lehe becsületes az ember. Nyaggattan is párszor a rendezőt emiatt, kö nyörögve kértem őt, hogy leg alább késem legyen, ha már fegy vérről hallani sem akar. Vagy had( csapjak az asztalra néha, kémén; az öklöm. Laurie azonban haltan sem akart üyesmiről. Újra és újr; azt mondta: „Ez nem egy gazfic kó! Belőle kedvesség és gyengéd ség árad”. Nő ezt megelőzően még sósén rendezte. Furcsa volt? Nem. Laurie kitűnő rendező. H; férfi kérte volna, hogy gyengédebl legyek egy kicsit, nehezebb dolgon lett volna. Az üyesmire jobb, ha ni kéri az embert. Negatív figurát ját szárú mindenesetre sokkal izgalma sabb. A pozitív hős nem beszélhe csúnyán, és inni is csak tejet ihat.

Next

/
Thumbnails
Contents