Új Szó, 2007. március (60. évfolyam, 50-76. szám)
2007-03-31 / 76. szám, szombat
Egyszer egy lyukas kanna, tele vízzel, átment a szalonon, s összecsepegtette a kifényesített parkettát. Ezt a haszontalan kannát alighanem elfenekelték. ANATOLE FRANCE: RIQUET GONDOLATAI SZALON A háló ajtaja nyitva volt, s kék mázzal csillogtak a szalonban a fehér bútorok. És nem volt ablak, amely mögött a fenyők koronáit lebegni láthattam volna... NÁDAS PÉTER: EMLÉKIRATOK KÖNYVE 2007. március 31., szombat 1. évfolyam 12. szám A Kassók-kód - belülről H. Nagy Péter szimpóziumzárója 12. oldal Halotti magány Das Leben der Anderen (színes feliratos német dráma) 13. oldal Pókháló a koszovói Acarevában (Fénykép: REUTERS/Hazir Réka) Az egészséges állapotot nyílt és őszinte üzenetváltások jellemzik. A torzulás tipikus esetei során rejtett és hamis tartalmú kommunikáció zajlik a felek között... Emberi játszmák - Szlovákiában Figyelem a politikai színtér játékosait Szlovákiában, és minduntalan az az érzésem támad, hogy ami most történik, azt én már egyszer átéltem valahol. HUNČÍK PÉTER Hallgatom a szlovák-magyar vagdalózásokat („ezek nem szeretnek minket’ versus „ezekben úgysem lehet megbízni”), a magyarság jövőjéről folyó vitát, melyben tizennyolc éve mindenki ismétélgeti a saját jól kimunkált érvrendszerét, melynek leglényegesebb elemei az „együttműködni vagy szeparálód- ni” ellentétpárosban fogalmazhatók meg, és újabban (ismét) az autonómiáról szóló vég nélküli és termékeden monologizálást, és ahogy figyelem az egyes szereplők megnyilvánulásait, újra azt érzem, hogy én ezeket az alakításokat már láttam valahol. Aztán hirtelen eszembe jut egy könyv, melyet jó huszonöt évvel ezelőtt olvastam először. Igen, ebben a könyvben olvastam valami hasonlót. Eric Berne 1954-ben megjelent könyvéről, az Emberi játszmákról van szó, mely egyebek mellett arról szól, hogy a személyiség üzenetváltó személyközi kapcsolatokban (interperszonális kommunikációban) működik és fejlődik. Az egészséges állapotot nyűt és őszinte üzenetváltások (tranzakciók) jellemzik. A tranzakciók torzulásának tipikus esetei az ún. játszmák (games), melyek során rejtett és hamis tartalmú interperszonális kommunikáció zajlik a felek között. Beme megjegyzi, hogy az emberek gyakran olyannyira azonosulnak a játszmák során felvett szerepeikkel, hogy még akkor is ragaszkodnak hozzájuk, ha egyébként reális lehetőség nyílna az őszinte és nyílt kommunikációra. Addig ügyeskednek és spekulálnak, amíg vissza nem állítják a kóros interperszonális viszonyokat. Ebben a könyvében leírja egy házaspár esetét, amelyikben a félj hosszú évek óta alkoholista, és az ital hatására brutálisan viselkedik feleségével. Az asszony gyakran kényszerül a közös lakás elhagyására, sokszor éjszaka menekül valamelyik barátnőjéhez a gyerekeivel. Barátnői és kollégái már részletesen ismerik a mártír nő történetét, hiszen az évek során már mindenkinek elzokogta kínjait és gyötrelmeit. És ilyenkor a barátnők együtt hüppögnek vele. Megsimogatják a fejét, apró ajándékokkal kedveskednek neki. Aztán hirtelen történik valami a basáskodó férjjel: orvoshoz megy, s elfogadva tanácsát, bevonul az egyik kórházba elvonókúrára. Eltelik három hónap, és egy új férfi lép be a lakásba. Virágot hoz a feleségének, kezet csókol neki, bocsánatot kér az elmúlt évek gyalázatos eseményei miatt, és megígéri neki, hogy soha többé az életben nem nyúl a pohárhoz. A házaspár ezután közösen végzi a bevásárlást, esténként moziba járnak, a hétvégeken kirándulnak a gyerekekkel. Első látásra tehát mindenki boldog és elégedett. Azaz mégsem. Mert az asszonyt nap mint nap kikérdezik aggódó barátnői a félje fogadalmáról és viselkedéséről. A feleség üyenkor boldog arccal meséli nekik a legutóbbi kirándulás eseményeit. A barátnők tovább faggatják őt. Minden apróságra rákérdeznek, árulkodó jelek után kutatnak, és többször megemlítik, hogy ők akkor is mellette fognak állni, ha netalán változás állna be a félje állapotában. így telik el néhány hónap, és a feleség egyre kényelmedenebbül érzi magát megváltozott helyzetében. Immár semmi érdekeset nem tud mondani kíváncsiskodó barátnőinek, és úgy érzi, lassan elveszíti a szeretetüket is. Már nem ujjong, ha félje bejelenti, hogy a hétvégén a hegyekbe mennek kirándulni, és attól sem boldogabb, hogy újabban egyre több szabad ideje van, többet foglalkozhat önmagával, hiszen félje munka után azonnal hazajön és elvégzi a házimunkájává részét. Megemlíti barátnőinek, hogy az utolsó nagytakarítás után pókhálót talált a hálószoba sarkában, és elmondja azt is, hogy amióta félje tanul a gyerekekkel, a kisebbik srác már kétszer kapott hármast matekból. Ez azelőtt soha nem fordult elő. A férfi is egyre idegesebb, és esténként többször felhánytorgatja feleségének, hogy szőrszálhasogató, szekáns, és az utóbbi időben jócskán el is hízott, nyüvánvalóan azért, mert túl jó megy a sora. A viták hangos veszekedésekbe torkol- lanak, és az egyik este az asszony elrohan otthonról. Elszalad a benzinkúthoz, és hoz egy üveg vodkát a párjának. Nesze, igyál, üvölti neki. Úgy látszik, mi csak akkor tudunk normálisan élni egymással, ha megiszod a napi adagodat. És pár órával később már a gyerekekkel együtt menekül a legközelebb lakó barátnőjéhez. Végre helyreállt a világ rendje. Ez a kis történet jutott az eszembe akkor, amikor a legutóbbi „autonómia-párbaj” eseményeit figyeltem a szlovákiai sajtóban. Az MKP vezetői (elsősorban Bugár Béla) immár kilenc esztendeje, minden „neves” esemény (főleg kormányalakítás) alkalmával leszögezik, hogy eszük ágában sincs az autonómia kérdésével foglalkozni az elkövetkező időszakban. Szlovák körökben (elsősorban Ján Slota és Anna Belousová emberei között) ezt a bejelentést a Bibliából ismert tamáskodás, vagyis hitetlenkedő hümmögés és dünnyö- gés szokta fogadni. Szavakba foglalva a „Minket úgysem vertek át, jól ismerünk titeket!” mondat fejezi ki legpontosabban a szlovák vélekedés lényegét. Az MKP egyes vezetői ezen a hitetlenkedésen általában „nagyon elkeserednek”. Látjátok, mutatnak Zsolna irányába, bármit teszünk is, „ezek” úgysem hisznek nekünk. És elkeseredésükben meglátogatnak néhány régi emigráns központot, mondjuk Bécsben (Csáky Pál), Münchenben, vagy elmennek Budapestre (Duray Miklós), ahol suttogva közlik a csillogó szemű hallgatósággal, hogy az MKP autonómiakoncepciója tulajdonképpen már el is készült, a duplanullás boríték most ott van elzárva az MKP páncél- szekrényében, és a párt a „megfelelő” pillanatban majd előveszi azt, mint Petőfi a „világszabadság” kiáltványát, hogy végigrohanjon vele a Felvidéken, sőt egészen Brüsszelig rohannak majd vele. A hír megszellőztetője természetesen tudja, hogy nem mond igazat, mert semmiféle duplanullás boríték nem létezik, de üyenkor az előadás nyomán felcsattanó taps és a sokatmondó összekacsintások fontosabbak neki, mint az igazság. Azt is tudja, hogy előadásának szövegét előbb-utóbb Szlovákiában is ismerni fogják, és az autonómia szó hatására azonnal görcsbe rán- dul majd néhány derék szlovák politikus gyomra és arca. Mert azt is jól tudja, hogy a derék szlovákok saját történelmi tapasztalatuk alapján egészen mást értenek az autonómia szó alatt, mint ami a lexikonokban és a politikatudományi szakkönyvekben áll. Természetesen ezeket az eltéréseket jól felkészült szakemberek bevonásával meg lehetne vitatni. Sőt, még közös nevezőket is lehetne találni. Persze csak akkor, ha az lenne a lényeg, hogy közös nevezőt találjanak. De nem ez a lényeg. A lényeg épp a görcsbe rándult gyomor és az eltorzult arc. Mind a két oldalon. Mert üyenkor végre „otthon” érzi magát mind a szlovák, mind a magyar politikus. Végre történik valami. Vége az unalmas udvariaskodásnak, a „békés építőmunkának”, a gazdaságról és a szociális rendszerről folytatott bonyolult elemzéseknek, a Szlovákia jövőjét feszegető dögunalmas analíziseknek. Merthogy az üyen témák megértéséhez tanulni keüene. Olvasni, művelődni, szakemberekkel konzultálni. A mai rohanó vüágban ugyan kinek van erre ideje. De az „autonómia” hál’ isten más. Ehhez mindenki ért. Az autonómiáról folyó vitába még az olyan politikus is bele tud kapcsolódni, aki eddig kizárólag az etanolmeg- hajtású harci járművek bevetésével kapcsolatban mondott maradandót. És az üyen vita során végre ki lehet engedni magunkból a dühöt és a gyűlöletet. Ilyenkor lehet panaszkodni és vádaskodni a barátnőknél és koüégáknál. Nincs több alakoskodás és képmutatás. Mert üyenkor lehuü a lepel arról a másikról, és napvüágra kerül a meztelen valóság. Vagyis végre helyreáü a rend a vüágban. Mint Eric Beme példájában. Proszit.
