Új Szó, 2007. március (60. évfolyam, 50-76. szám)
2007-03-17 / 64. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2007. AAÁRC1US 17. www.ujszo.com SZABAD FÓRUM Az Ifjú Szivek nyílt levele Az Ifjú Szivek csaknem fél éve nem lépett színpadra, noha tucatnyi felkérést kapott. A Papp Sándor megválasztása óta eltelt időszak igazolja azokat az aggályokat és félelmeket, amelyeket a magyar és a szlovák szakma az igazgató megválasztása, személyi és szakmai hozzáértése miatt megfogalmazott. Az együttes mindeddig nem szólalt meg. Az elmúlt időszak tapasztalatai és történései kényszerítették az Ifjú Szivek tánc- együttest e nyüt levél megírására. Az Ifjú Szivek szerepe és elismertsége művészeti, közművelődési, pedagógiai, kutatási tevékenységeiben megkérdőjelezhetetlen. A megbecsülés nemcsak együttesünknek, hanem mind a szlovákiai, mind az egyetemes magyar kultúrának szólt Sydneytől New Yorkig, Nádszegtől Királyhel- mecen keresztül Gyimesközép- lokig. Az új igazgató tevékenysége által azonban a hét éve működő hivatásos együttes megszűnhet. Sokkal távolabb állunk az együttműködéstől, mint valaha. Ennek lehetőségét Papp Sándor felelőtlen hozzáállása hiúsítja meg. Nem valósítja meg a pályázatában leírtakat, a művészeti vezető és a tánckar által benyújtott megoldási lehetőségeket pedig egyenesen igno- rálja. Még a szándék sem mutatkozik. Szóbeli és írásbeli kérdéseinket, észrevételeinket, problémafelvetéseinket, sőt közös megegyezéseinket válasz nélkül hagyja, visszaél az együttes tagjainak jóindulatával. Az igazgató két ivóvíz- automata megvásárlása közben a mi elhivatottságunkkal fényesíti saját karrieijét. A munka mindeközben zajlik. Feladatainkat természetesen végezzük mind a mai napig. Sőt, azokkal a tevékenységekkel sem hagytunk fel, amelyeket munkakörünk nem tartalmaz, de nélkülözhetetlenek az együttes működéséhez. Az Ifjú Szivek hét évvel ezelőtt a hivatásos együttesek kötelezettségeit, igényességét vállalta magára. Az évi csaknem száz előadáshoz idővel egyéb tevékenységek is kapcsolódtak, a többi között a Magyar Táncművészeti Főiskola szlovákiai táncpedagógus-képzése, a középiskolai elméleti és gyakorlati foglalkozások, az archív felvételek dokumentálása és rendszerezése, valamint néhány országos rendezvény megszervezése. A fent említett tevékenységek megvalósítása érdekében önerőből, elhivatottságból, időt, energiát és anyagiakat nem sajnálva együtt teremtettük meg a működés feltételeit. Ez jelenti a felkészülés, a próbák, az előadások és az együttes székházában folyó főiskolai képzés technikai feltételeinek megteremtését és működtetését, az ifjúsági csoport képzését, viseletek, kellékek biztosítását, díszletek készítését, a színpadkép előadásonkénti felállítását, a rakodást stb. Az igazgató nemcsak a tánckar munkájáról, hanem a múlt év szeptemberétől működtetett ifjúsági csoportról sem tud semmit, de nem is érdekli őt. A csoport létezése a szülők, a diákok és a mi elhivatottságunkon múlik. Papp Sándor felelődén hozzáállása az együttest jövőjétől fosztja meg. A hiányosságokról írásban többször is informáltuk Papp Sándort, hasztalanul. Az igazgatónak fogalma sincs arról, hogy az együttes székházában folyó főiskolai képzés milyen formában zajlik, biztosítottak-e a feltételek, vagy sem. Erre panasz is érkezett a diákok és az előadók részéről. Az együttes székházában működő Hagyomány Archívum hét év után felmondta szerződését az együttessel. A közös munka eredményeként létrejött országos felnőtt-, gyermek- és népzenei fesztiválok sorsa a nemzetközi hírnév ellenére hidegen hagyja az igazgatót. Leállt az az elmúlt évben megkezdett építkezés, amelynek eredményeképpen színházterem létesült volna az Ifjú Szivek pozsonyi székházában. Ez a terem lehetőséget biztosított volna a belvárosban - egyebek közt - különféle kamara jellegű színházi előadások bemutatására. Bízunk abban, hogy a székház továbbra is az együttesé marad. A leírtak összegzéseképpen: Papp Sándor alkalmatlan erre a tisztségre, mivel a vezetői pozícióhoz elengedhetetlen a jó kommunikációs készség, a helyzetfelmérés és problémakezelés, a szakmai felkészültség, a nyelvtudás, a reprezentációs készség és nem utolsó sorban a jó modor. Mindenki, aki felelősséget érez a minőségi szlovákiai magyar kultúra jelene és jövője iránt, és bízik szakmai tudásunkban, tegyen azért, hogy ez a több mint 50 éves intézmény ne váljon önös érdekek áldozatává. Aki ezzel nem ért egyet, vállalja, hogy erre a tevékenységre nincs szükség. A következményeket közösen viseljük. Az Ifjú Szivek táncegyüttes Bízunk abban, hogy a székház továbbra is az együttesé marad (Képarchívum) Kedves Igazgató Urak! Megítélésem szerint ha a „Demokrácia nehogymábajlegyenis- tái” című írásomra nem válaszolnak, sokkal jobban járnak. Inkriminált állításomat ugyanis, amely szerint Kolár „kolléga” a Tóték bemutatóját követően aktuálpo- litikai meggondolásokból rendez- tette át a darab zárójelenetét, fájdalom, egyikük sem cáfolta meg! Tehát a legsötétebb pártállami csi- novnyikokat jellemző, vegytiszta cenzúra szerepe bizony valóban el lett játszva - általa... E tekintetben természetesen mindegy, hogy én magam láttam-e a szóban forgó előadást, avagy sem. Annál is inkább, mivel nem színkritikát jegyeztem, hanem egy általam borzasztóan dekadensnek, károsnak ítélt magatartást vettem célba, mégpedig egy tökéletesen legitim, személyes véleményműfajban. Tóth Tibornak is kár volt felvennie a kesztyűt, hiszen amit a szemére vetettem, azt válaszában is megismétli. Vele egyébként többször is volt szerencsém találkozni színházának premierjei alkalmával, amint valamivel ritkábban Ko- lárral is össze-összefutottunk hasonló alkalmakkor. Gondolom, azért feledkezhettek meg e tényről, mert nyilván mindannyiszor stresszeltek - szegény igazgató urak - előadásaik esetleges fogadtatása miatt... Elvégre nehogy- mábajlegyen... Barak László VISSZHAHG - ÚJ SZÓ, SZALON, 2007. március 10. NYÍLT LEVÉL BARAK LÁSZLÓHOZ Dobozolás, nem csak a Tótékban A „csináljunkmárbotránytísták” Nem szokásom felvenni az arra érdemtelenektől a kesztyűt, de Barak Lászlónak az Új Szó múlt heti szombati számában megjelent, a becsületsértés fogalmát bőven kimerítő írása mégis erre késztet. Nem szeretném, sőt nem is tudom überelni azt az ocsmányságot, amit a szerző műfajtalan kategóriába tartozó írása jelent, azonban úgy gondolom, nem árt, ha a tisztelt olvasó Örkény nagy port felvert Tóték-jának előadása kapcsán hiteles információkhoz is hozzájut. Tisztázni szeretnék egy fontos tényt. A színház akármüyen sajnálatos, nem demokratikus intézmény. Van pontos hierarchiája, amelynek csúcsán - mint minden egyes ilyen intézményben - az igazgató áll. Természetesen színészek, rendezők, dramaturgok, díszlet- és jelmeztervezők stb. nélkül nem működnék a dolog, a bőrét azonban elsősorban a vezető viszi vásárra, hiszen ő a felelős mindenért, művészeti, gazdasági, etikai vagy bármiféle egyéb kérdésben; minden abszurditása ellenére még azért az apróságért is, hogy legyen villany a színházban, hiszen enélkül igen bajosan lehetne működtetni a reflektorokat és a hang- technikát. Megkérdőjelezni egy vezető beleszólási lehetőségét és jogát az általa vezetett intézmény ügyeibe enyhén szólva is anarchisztikus nézet. Cenzúráról beszélni pedig annak kapcsán, amikor a színház igazgatója a rendező szándékát erősítendő hozzányúl egy darabhoz: dőreség. Egy színházi produkció kialakulása lassú és sok munkát igénylő folyamat. A rendezői elképzelések nem minden esetben érvényesülnek a színpadon. Ennek a veszélye állt fenn a Tóték esetében is. A leendő előadás teljes egészében és folyamatában csak az első főpróbán volt megtekinthető, addig nem derült fény a lehetséges félrehallások- ra, a rendezői szándékkal szemben dolgozó színpadi megoldásokra. A bemutató előtt négy nappal megkértem a rendezőt, beszéljük meg a Az Örkényi szöveget megtoldva azonban egy olyan jelenetre került sor a darab végén, amely félreértést okozhatott... problematikus részeket. Csaknem minden észrevételem megértésre talált, és a hátralevő napok alatt ezek az eredeti rendezői elképzelést is erősítve korrigálásra kerültek. Az Örkényi szöveget megtoldva azonban egy olyan jelenetre került sor a darab végén, amely véleményem szerint nem támasztotta alá a rendező által megálmodott mondanivaló megértését, ellenkezőleg: félreértést okozhatott. Pl. az egyik értelmezésben az ordas eszmék visszatérésének veszélye helyett a 2. magyar hadseregnek a Don-ka- nyarban elesett katonáit degradálta nyilas honvédekké. Az ilyen fél- rehallásoknak még a lehetőségét is el kell kerülni. Hiszen ha csak a saját családomat tekintem: nyilas lett volna mind a négy nagybátyám, akiket kihajtottak a Don-kanyarba, s egyikük sem jött többé haza? Ezt és a nyilas jelképpé asszociálható árpádsávos zászló kassai vonatkozásaival kapcsolatos észrevételeimet részben respektálta a rendező, és a zászlót ferde csíkozásává változtatta. Az első előadás közönségének egy része azonban a bemutatót követően telefonon és személyesen fejezte ki nemtetszését, és ez azt bizonyította számomra, hogy a színház művészeti vezetője, leendő művészeti vezetője és egy vendégrendező által már a bemutatót megelőzően szintén megkérdőjelezett színházi eszköz- és jelrendszer félreérthető. Ezek után döntöttem úgy, hogy a rendező kassai visszaérkezéséig és a kérdéses rész újraformálásáig a zavart okozó lobogót el kell hagyni az előadás végéről. A különféle hírforrások által felkapott állítólagos külső, hazai és külföldi politikai nyomásból semmi sem igaz, ez a különféle összefüggéseknek az újságírói fantázia által feltupúozott agyszüleménye. A színház feladata nem csak a szórakoztatás, hanem a gondolkozásra, elgondolkoztatásra késztetés, a mindennapjaink problémáira való reagálás, sőt akár a megbot- ránkoztatás és polgárpukkasztás is. Az esztétikai kategóriákon kívül ugyanakkor nem kerülhetőek meg az etikai kérdések sem, ezekkel szabad élni, de visszaélni nem. Kolár Péter Tisztelt Barak László! Meglepődve olvastam írását, s nem kívánok vitatkozni Önnel a hatalom „nehogymábajlegyenistái- ról”, hiszen nyilván ez az Ön tapasztalata társadalmunkról, csak szeretném néhány gondolatomat megosztani Önnel. A jó újságíró, publicista a jól informáltságáról ismerszik meg, ugye. Azt, hogy egy ötperces telefoninterjúban mit mondtam a kassai indulatok kapcsán, én tudom, és Rácz Vince, aki az interjút készítette, s válaszomat leegyszerűsítette. Nem biztos, hogy fontos, ezért csak tömören összefoglalom, mit válaszoltam az alábbi kérdésekre: „Ön szerint is provokáció-e az árpádsávos zászló?”, és: „Komáromban a közönség körében is botrányt kelte- ne-e ez a színpadi gesztus?” Örkény tragikomédiájában nem szerepel ez a momentum, s mivel nem láttam az említett előadást, s nem tudom, mi volt az alkotói szándék és milyen volt a kivitelezés, olvasható-e pontosan a gondolat, mivel- hogyan társítják az árpádsávos zásďót, ezért nem tudom megítélni, helyes volt-e Kolár Péter döntése. Az biztos, hogy a nézők egy részének Komáromban is provokációként hatna a zászló színpadi használata, hiszen a magyarországi belpolitikai konfliktus határon túlra is átnyúlik és megosztja a magyarságot. Ebből a gondolatmenetből a szerkesztő csak azt ragadta ki: igen, provokációnak gondolom. Ez természetesen az én bajom, és a szerkesztő hibája. De hadd mondjam el, hogy az aktuálpolitikai utalásokon kívül nézőink egy része provokációként éli meg azt is, hogy a színpadon káromkodnak, vagy a színház merészebb darabot választ, netán a rendező a kissé porlepte klasszikust újraértelmezi. Bizonyos körökben minden provokációnak minősül. Csak az nem mindegy, mi a provokáció célja, és pontos-e az a jelzés- rendszer, amelyben az említett színpadi gesztus megjelenik. írásából számomra az derült ki, nemcsak ezzel nincs tisztában, kedves Barak úr, színházunk helyzetét, problémáit, aktuális előadását sem ismeri, nem beszélve arról az időszakról, amikor Kassán művészeti vezetőként közreműködtem. (Jó pár „botránykeltő” előadás fűződik nevemhez, s a botrányt elsősorban intellektuális botrányként értem.) A sajtó nyilván jó tükör lenne, milyen kár, hogy az Új Szó is egyre kevesebbet foglalkozik velünk, s majd fél éve nem jelent meg kritika előadásainkról. Innen valószínűleg nem szerezhetett információt rólunk. Talán ha működne a sajtó-színház viszony, olvashatta volna, hogy épp túl vagyunk egy bemutatón, amely megosztja színházunk közönségét, s nagy sikert aratott a fiatalok körében. Ez az előadás - Martin McDonagh Macskabaj című abszurdja - a megosztottságról is beszél, arról, hogy még a pusztításban, ámokfutásban sem vagyunk egységesek, arról, hogy csak pillanatokig, egy-egy közös ellenség erejéig vagyunk képesek összetartani, de az ellenségkép elhalványulásával az egyik féreg felfalja a másikat. Ilyenek vagyunk: ők írként, mi magyarként... Nagyon sajnálom, hogy nem látta az előadást, mert így nem értem, mi jogosítja fel az általánosításra, az ítélkezésre. Cenzorokat emlegetni nyilván tetszetős dolog, utánajárni, s tudni, miről írok, ez már bizony több munkával jár. És csak mellékesen jegyzem meg, egy próbafolyamat alatt számtalan gesztus, jel, mondat kerül ki és be az előadásba, különböző okokból: érthető-e, következetes-e. Hatást és hatásvadászatot csak egy hajszál választ el egymástól. Nem mindig egyszerű dönteni. Az alkotófolyamat dilemmáit Ön a cenzúrával társítaná? írásában felteszi a kérdést, vajon mi az istennyiláért járnak az ilyenek színházba? És altkor hadd kérdezzek én is: vajon mi az istennyiláért nem járnak az olyanok, mint Ön, tisztelt Barak úr? Nem kívánom, hogy elnézést kérjen tőlem az Új Szó hasábjain, egyáltalán ne kérjen elnézést, hogy olyasmivel vádol, amit nem mondtam, s olyan színben tüntet fel, hogy az a becsületsértés határait súrolja. Elégtétel lenne számomra, ha a következő bemutatónkon (Karamazov testvérek, rendező: Martin Huba, 2007. április 27. Komáromi Jókai Színház) találkoznánk. Üdvözlettel: Tóth Tibor, a Komáromi Jókai Színház igazgatója SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
