Új Szó, 2007. március (60. évfolyam, 50-76. szám)
2007-03-10 / 58. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2006. AAÁRCIUS 10. www.ujszo.com Megítélésem szerint hiba nem kitérni erre a problematikára: nem hiszem, hogy el lehet képzelni egy környezetétől leválasztott kultúrát... Magyarok Szlovákiában. Kultúra (1989-2006) MAGYAROK SZLOVÁKIÁBAN KULTÚRA (1989-2006) Fórum Kisebbségkurató Intézet Terítéken: a Magyarok Szlovákiában. Kultúra (Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somoija, 2006) című kötet. Véleményalkotásra felkért két ítészünk a maga szakterülete felől olvasta a kötetet. KERÉKASZTAL Ilyenek vagyunk? Magas labda. De a röpte kissé rövidre sikerült. A Magyarok Szlovákiában. Kultúra (1989-2006) című kötetet lapozgatva úgy tűnik, egy kicsit még nőni kell. Ugyanis nem minden területen áll rendelkezésre az a potenciál, amely segítségével eredményesen, a tudományosság igényét kielégítve lehet megbirkózni egy ilyen feladattal. Letagadhatadanul impozáns vállalkozás egy olyan összetett, óriási és nehezen körülhatárol- hatató területet egy kötetbe foglalni, mint a „szlováldai magyar kultúra”. S az ilyen szándék mindenképpen felvet egy sor problémát. Rögtön azt például, hogy mi minden tartozik a kultúra körébe. A szerkesztők, Csanda Gábor és Tóth Károly megpróbálták a lehető legszélesebben értelmezni ezt a fogalmat, így került a kötetbe a többi között az irodalom, a tudományos, a színházi és a zenei élet, a képzőművészet, az egyházak szerepvállalása, a kulturális intézményrendszer stb. Ugyanakkor nem kapunk magyarázatot arra, hogy miért nem vizsgáltak olyan (perem)te- rületeket, mint az ismeretterjesztő irodalom, a film, a dzsessz, a szintén ide sorolható környezetvédelem, a zsidó közösségek vagy más, újonnan teret hódító vallások-fele- kezetek élete. A másik általános probléma, hogy vajon a kultúra minden területe megfelelően leírható-e a „szlovákiai magyar” jelzőt használva? Míg az intézményrendszerek vagy az egyházak esetében ez jogilag vagy intézményileg is viszonylag pontosan meghatározható korpuszt jelent, például az irodalom vagy a többi művészet ilyen jellegű határai (ha vannak egyáltalán) erősen kérdőjelesek. És nem csak kérdőjelesek. Nem vagyok biztos abban, hogy a határkérdésre nem reflektáló beszámolók bizony nem a bezártságot, a széles körben támogatott, de korántsem hasznos belterjességet erősítik-e. Mindenesetre az irodalom és a képzőművészet elemzésére felkért szerzők többsége megkísérelt valamiféle kiutat találni abból a kényszerhelyzetből, amelybe a téma helyezte őket. Másrészt a kultúra „összes” területét egy kötetbe foglalni óhatatlanul is metodikai sokféleséggel jár. Érthető, hogy nem lehet a néptáncmozgalmat ugyanazzal a módszerrel elemezni, mint a civil szférát, bár lehetnek átfedések. A két szerkesztő erre fel is hívja a figyelmet előszavában, s nincs is ezzel semmi baj, az viszont már kifogásolható, hogy egyes területeket nem a megfelelő színvonalon elemeztek. Némely esetben sajnos tudománytalan és befelé forduló írások születtek. Hiányzik belőlük egyrészt az alaposság, a kutatómunka, valamint a kutatás módszertanának ismerete. És itt most nem azokra a területekre gondolok, melyek kutatásához elengedheteden a korábban elvégzett terepmunka, s annak hiányában a kutató tehetetlen (ilyen például a kulturális fogyasztás szociológiai vizsgálata), hanem azokra, amelyek egyébként megfelelő szakirodalommal rendelkeznek (például: színház, zene...). Ezekről a napi publicisztika szintjét megütő szövegek születtek Duka-Zólyomi Emese, Hizsnyan Géza és Puha József tollából - helyzetjelentések tudományos reflexiók, széles körű adatgyűjtés nélkül. Hizsnyan Géza írásában a színházzal kapcsolatos igényes tanulmányok hiányára utal, miközben éppen egy üyen tanulmány lehetőségét hagyja ki, melyben esztétikai, színháztörténeti szempontból is elemezhetné az adott területet. Duka-Zólyomi Emese szövegéből hiányolom az elméleti eszmefuttatásokat, melyek igazán kirajzolhatnák a zenei élet tendenciáit, s értelmezhetnék a felhalmozott adatokat (pl. Schleicher László zenéjéről sem sokat tudunk meg: „latintanár, zenetanár, karnagy [...], zeneszerző, zenei élet szervezője - kivéve zenetanári munkásságát - magyar közegben dolgozott. Röviddel a rendszerváltás után véget ért élete pályája”). Puha József írása több szempontból is vitatható, megállapításai sokszor minden alapot nélkülöző tudománytalan következtetések (pl. „zenészeink kizárólag magukra támaszkodhatnak, világ- megváltó és egyéb terveik csak álmaikban lehetnek” stb.), másrészt pedig az adatgyűjtés módszere hagy kívánnivalót maga után (pl. a „szlovákiai magyar zenekarok” számbavételénél miért 2006 októbere a mérvadó dátum, ha a kötet célja a rendszerváltás utáni időszak elemzése). Egy újabb probléma a kötet tanulmányainak belterjessége. Sok szöveg túlságosan is komolyan veszi a földrajzi kereteket, s ez - mint például Hushegyi Gábor kitűnő tanulmányából megtudhatjuk - nem csupán módszertani probléma, sokkal mélyebb politikai-kulturális gyökere van. Az ilyen írások nem nyitottak, hiányzik belőlük a más kultúrákkal való összemérés igénye, a kapcsolódások keresése, hogy csak a legközelebbit mondjam, a szlovák és a magyarországi kultúrával. Még ha a felkérés erre irányult is, megítélésem szerint hiba nem kitérni erre a problematikára: nem hiszem, hogy el lehet képzelni egy környezetétől leválasztott kultúrát. Az irodalomelmélet már hosz- szabb ideje konkrétan is foglalkozik a „szlovákiai magyar irodalom” létének kérdésével, s ezért meglepő, hogy Kocur László egyébként korrekt, pontos és kellően éles minikritikákból álló szövege miért nem veszi figyelembe a meseirodalom éppen ebben az időben bekövetkező (magyarországi) fellendülését. Dusík Anikó ugyan utal a földrajzi és időbeli korlátokra, végül azonban mégis egy „endogám” prózairodalmat mutat be. Csanda Gábor fontos megállapításokat tartalmazó írása az irodalomtudományról végül is szintén a határokon belül marad. Nem vonatkozik ez a megállapítás viszont Polgár Anikó műfordítást elemző szövegére, és H. Nagy Péter líráról szóló alapos tanulmányára sem, aki a magyar irodalmi mozgások keretében vizsgálja azok műveit, akikhez valamiképpen hozzákapcsolható a „szlovákiai magyar” jelző. (Teije- delmi korlátok miatt részletesebb elemzésre most nem kerülhet sor, ezt majd egy hosszabb írásomban teszem meg.) A kötet pars pro toto értelmezhető a „szlovákiai magyar kultúra” metonímiájaként, s ekként óhatatlanul is egymást jellemzik. Ilyenek vagyunk? (A szerző a szöveg írásakor Schöpflin Aladár kritikai ösztöndíjban részesült) Beke Zsolt Beke Zsolt irodalomkritikus, szerkesztő KÖNYVAJÁNLÓ Irene Némirovsky: Suite Francaise MOLNÁR MIRIAM Hogyan kerül egy híres és nagyra becsült francia író egy német koncentrációs táborba? Hogyan menekül meg két kislánya, és miért gázosítják el férjét? Akárcsak Joan Didion tette a The Year of Magical Thinking (A mágikus elmélkedés éve) dmű memoárjában, Irene Némirovsky sem tud mást tenni (mint amit az írók gyakorta) : megírta tragédiája történetét. Didion túlélte saját tragédiáját, amikor egy éven belül elveszítette férjét egy hirtelen, vacsora közbeni infarktusban, és fogadott lányát egy egzotikus és hosszan tartó betegségben. (Márciusban a Broad- way-n Vanessa Radgrave előadásában indult a könyvből Didion által átdolgozott darab.) Fogadott hazájában, Franciaországban Irene Némirovsky nem élte túl a nácik uralmát. Utolsó regénye, a befejezetlen Suite Francaise viszont túlélt mindent: a kézirat csodával határos módon lányának kofferébe rejtve a második vüághá- ború végéig megjárt sok rejtekhelyei, és csak most, több mint hatvan év múltán került nyomdába. A szerző egy gazdag zsidó bankár családjában született 1903-ben Kijevben, a szovjeturalom elől 1919-ben menekült Francia- országba. Több regénye és egy nagyon sikeres Csehov- életrajza is megjelent 1941- ig, amikor is a nácik elől Párizsból férjével és két kis lányával a Ids Issy-l’Eveque nevű faluba költözött, és viselte a sárga csillagot, hogy reményei szerint kiváija a háború végét. Csakhogy a Vichy- kormány 1942 májusában önként felajánlott tízezer német és közép-európai zsidó menekültet a náciknak. A részben zsidó gyökerekkel rendelkező Irene Némirovsky pedig hiába keresztelkedett meg, s hiába vallotta magát franciának, 1942. július 13- án lakásából elhurcolták. Egy hónapra rá meghalt Auschwitzban, tífusz vitte el, har- mincküenc évesen. Félje, Michel Epstein néhány hónappal később került az auschwitzi haláltáborba, miután minden tőle telhetőt megtett Irene felkutatása és kiszabadítása érdekében. Ó a gázkamrában végezte. Lányuk, Denise az 1970-es évek végéig nem lapozott bele a fekete bőr füzetbe, mert azt hitte, anyja naplója található benne, és nem akarta feltépni a régi sebeket. Végül legnagyobb meglepetésére nem naplót, hanem két regényt talált a füzetben. Az elsőt gépelt változatban, a másodikat, amelyet anyja már akkor írhatott, amikor a papír drága luxuscikké vált, apró betűkkel, kézzel. Denise begépelte a kézzel rótt sorokat, és az ezredforduló táján elküldte egy kiadónak a művet, amely 2004-ben Suite Francaise címen látott napvilágot Franciaországban. Azonnal bestseller lett. Tavaly a regényt kiadták magyarul is (megtartva a mű eredeti címét), Sashegyi Gábor fordításában. A kötet magyarországi piacelőkészítése megfelel a regény értékének, vagyis a kiadó részéről nem reklámfogás annak ténynek a népszerűsítése, hogy a Suite Francaise nemcsak a 2004es frankfurti könyvfesztivál egyik szenzációja volt, hanem ugyanabban az évben elnyerte a rangos Renaudot-díjat is. (É díjat története során először ítélték oda egy már elhunyt szerző művének, „kortársi” rangra emelve ezzel egy klasszikust.) Az angol nyelvű kiadás ugyancsak 2006-ban jelent meg, és szintén szenzáció lett. A regény kiegészítéseként a könyv végén két adalék is található. Az egyik a szerzőnek a szöveghez írt jegyzeteit adja közre, a másik pedig férje levelezését tartalmazza, amelyet Irene elhurcolása után folytatott. (Kiderül belőlük, milyen keservesen próbálta megmenteni feleségét, és gondoskodni két lánya anyagi ellátásáról. Mintha érezte volna, árvák lesznek hamarosan.) A regény 1940. június 4-e és 1941. július 1-je között játszódik. Az első rész a párizsiaknak a náci bevonulás előtti menekülését úja le több család történetén keresztül, a második pedig egy már megszállt kisváros mindennapi életét mutatja be. A város lakói, miután keserves tapasztalatokat szereztek a németek elől menekülő franciák „megszállása” alatt, eleinte rettegnek a németek bevonulásától; mindent, ami értékes, elrejtenek, és elhatározzák, gyűlölettel viszonyulnak majd a németekhez. Amikor azonban megérkezik az első német katona, elcsodálkoznak, müyen fiatal és udvarias. Később pedig, midőn kénytelenek együtt élni az ellenség katonáival, megismervén, sokan olyannyira megkedvelik őket, hogy amikor búcsút vesznek tőlük - mert a németek Moszkva felé indulnak -, a franciák sírva fakadnak bánatukban. Szerelmek és barátságok szövődnek megszálló és megszállott között... Irene Némirovsky tudta, hogy a németek és a franciák is csak emberek, akik szeretnek, gyűlölnek, spekulálnak, megmentik és feljelentik egymást. Ennek fényében sem mellékes, hogy a regény, mely a második világháborúról szól, a háború idején íródott. A szerző nagyon élesen látta, mi történik vele és a francia társadalommal a 1940-es évek elején. Miközben az ellenség, akit ő emberinek hitt, nem hagyott neki időt arra sem, hogy nagyszerű regényét befejezze.
