Új Szó, 2007. március (60. évfolyam, 50-76. szám)
2007-03-10 / 58. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. MÁRCIUS 10. Szalon 17 Értékelés, összegzés, tanulságkeresés Noha a Kultúra (1989-2006) című kötet aprólékosabb ismertetésre tarthatna számot, e helyütt csak arra vállalkozhatok, hogy megjegyzéseket, kiegészítéseket tegyek a kötet egy rövid fejezetéhez. Nem szerencsés és nem egzakt dolog a zenét a komoly- és könnyűzene oppozíció- jában vizsgálni, mégis dicséretes az a szerkesztői szándék, amely az (úgynevezett, mert meghatározhatatlan) könnyűzenét is bevonta a helyzetjelentés/értékelés tárgykörébe. A könnyűzene állapotát Puha _ József járja körül alig három könyvoldalon. A szlovákiai magyar könnyűzenéről mint evidenciáról nyilatkozik. További megállapításaival ellentmond önmagának. Értelmezheteüen, mit rejtenek a fogalomzavarokat sem nélkülöző szövegrészek: „Szlovákia magyarlakta vidékeit a kilencvenes évek elején szinte elfoglalta a magyarországi zenészszakma...” (123.), „Magyarországon általában elhallgatják..., hogy a Ghymes szlovákiai” (uo.), „felróhatjuk a magyarországi szakmának azt is, hogy arról sem készült kimutatás: a magyar lemezpiac hány százaléka bonyolódik le nálunk... igaz, objektív kimutatás nem készülhetne” (uo.). Hiányolom az adatokra való támaszkodást. Nem készülnek kimutatások, de információ akadna bőven. Elsősorban illene meghatározni vizsgálódásai tárgyát: mit ért szlovákiai magyar könnyűzene alatt, és milyen szempontok alapján. Alkalmas hivatkozási anyag lehetne az Ifi, a Heti Ifi és az Új Szó több évfolyama, a Szlovák Rádió Magyar Adásának (ma Pátria, ennek szerkesztője a szerző évek óta) interjúi, amelyek tudósítottak a szlovákiai magyar vonatkozású igényesebb könnyűzenei események zöméről. Ilyen lehetne bizonyos fenntartásokkal a Heti Ifi 1993-as évfolyamában folytatásokban közölt Jutott nekünk rocklexikon című sorozat. Léteznek dokumentumok a Rockmíszszió nevű szakmai rendezvény több évfolyamáról: a magyar(országi) könnyűzenei élet olyan személyei bábáskodtak fölöttük, mint Schuszter Lóránt, Balázs Fecó, Berky Tamás, Romhányi András, Lehel László és mások, hanganyaguk a MISZ kiadásában megjelent. Puha emlékezete nem terjed ezen anyagokig, helyzetjelentése nélkülözi a lényeges viszonyítási pontokat. A Rockmiszszión tűnt fel a Sexit zenekar - máig a szlovákiai „zeneipar” minőséget produkáló élvonalába tartozik -, amely Balázs Fecóval a ’90-es évek első felében Gyertyák a téren címmel az „év lemezét” produkálta. Nem találtam a tanulmányban az országos fesztiválokat nyerő, tévéfellépésekkel büszkélkedhető többlemezes Mephisto zenekart, de az angolul és szlovákul éneklő Money Faktor vagy a már feloszlott igényes Klinika nevét sem. Puha figyelmét elkerülte, hogy a néhai Gravis zenészei (Dusík Gábor, Hegedűs István) a szlovákiai „könnyűzenei szakma” elismert tagjai lettek. Zeneszerzőként, hangszerelőként, színpadi és tévéműsorok szereplőiként, stúdiózenészekként és producerekként alkottak arany- és platinalemezeket. Több magyar zenész játszott/játszik élvonalbeli szlovák zenekarokban állandó vagy vendégelőadóként (pl. Fam- bauer Péter, Petrus Gyula). Számos folkzenész munkássága is szlovákiai vonatkozású, említhető a Zsapka Duó (később Trió és a Kor-Zár), a Magyarországon ma már meghatározó Misztrál stb. Valamint sok Eu- rópa-szerte ismert dzsessz-zenész neve (pl. Szabados Györgyé). A dzsesszt a kötet mostohán kezeli, sem a könnyű-, sem a komolyzenéhez nem meri senki egyértelműen besorolni... Mindehhez persze tisztázni kellene, müyen szempontok szerint foglalkozzunk vagy ne foglalkozzunk valamivel egy ilyen kiadványban. Nem irreleváns, hogy a tárgyalt időszakban az Elókoncert rendezőiroda az ország egyik legjelentősebbjévé nőtt, s hogy nem csupán a hazai és a magyarországi zenei élet nagyjainak fellépéseit szervezte Európa országaiban, hanem műfajokra való tekintet nélkül külföldi világsztárokét is. Az alapvető kérdéseket: létezik-e szlovákiai magyar könnyűzene, van-e önálló vagy más intézményrendszere, vizsgálható-e a magyar és a szlovák zenei élettől elválaszthatóan, s milyen szempontok szerint (alkotói pozíciók [komponista, szövegíró, hangszerelő, előadó, szólista stb.], műfajok, minőség, ismertség, megjelent hordozók, rendezvények stb.), milyen történeti és regionális kontextusban tagolható, tipologizálható, értékelhető egyáltalán, Puha József nemhogy nem válaszolta meg, hanem meg sem fogalmazta. Annak ellenére, hogy az arti- ficiális zene szlovákiai vonatkozásainak sincs könyvtárnyi irodalma, s szintén alapkérdéseket kell felvessen (lásd: 105.), Duka-Zólyomi Emese mégis korrektebb, adatokra támaszkodó, logikusan tagolt tanulmányban tátja fel a - nem a komolyzene, hanem a megragadha- tóbbnak tűnő - „zenei élet”, vagyis a lezajló folyamatok és körülményeik mibenlétét, helyzetét, intézményi hátterét, lehetőségeit, s mindezek történetét. Puha írása tehát arra jó, hogy felvetődhessenek azok a fundamentális kérdések, amelyek felvetése nélkül a könnyűzeneként értelmezett konstrukció teljesen kikerülne a figyelem horizontjából. A kötet mint olyan hiánypótló, meghatározó vállalkozás. Bemutatja, az utóbbi bő másfél évtizedben és ma müyen módon és mennyire differenciált a magyarok kultúrája Szlovákiában, s hogy milyen kölcsönös vagy egyoldalú viszonyban áll a szlovák, a magyarországi vagy éppen európai kultúrával, hűen tükrözi, müyen metódusokkal, müyen mélységig képes az önértékelésre, a helyzetfelmérésre, jövője megfogalmazására. Ardamica Zorán A zeneélethez Csak röviden szólnék hozzá a megjegyzésekhez. Hosszasan is ecsetelhetném ugyan, de feleslegesnek tartom: dűlőre bizonyára nem jutnánk. A kiadvány szerkesztői úgy döntöttek, hogy a könnyűzene csak kis teret kap a sok - s taPuha József szerkesztő Ián fontosabb - téma között. Az én emlékezetem valójában kiteljed a „bizonyos múltbéli anyagokig”, munkám során eddig is sokat foglalkoztam a szlovákiai magyar zenemúlt kiaknázásával, csak épp fontosabbnak tartottam, hogy a jelent dolgozzam fel, és előrejelzést adjak a még rosszabbnak ígérkező jövőről. A zeneéletet kétféleképpen lehet vizsgálni: a minőség és a siker alapján. Az Ardamica Zorán által említett zenekarok és még további számtalan szlovákiai magyar együttes kiváló repertoárral rendelkezik ugyan, ha azonban sikereik alapján vizsgáljuk akár össz- szlovákiai, akár összmagyarországi megközelítésben, akkor mindössze pici porszemek, örülhetünk, hogyha a lexikonok egy-egy mondatban említést tesznek róluk. A sikertelenség oka, hogy képtelenek eljutni a célközönségig, nálunk nincsenek fórumok, vagy csak minimális van, ahol megmutathatnák magukat. A Sexit szóban forgó, Balázs Fecóval készült nagylemeze kitűnő munka (egyébként 1992-ben jelent meg), de számottevő eladási példányszámot Magyarországon sem ért el, és hiába vártuk, sajnos nem indította el a zenekar magyarországi karrierjét. Lehet, ez csak hiú ábránd volt részünkről. Fecó legenda odaát, de a régi slágerei kapcsán az, és új lemezei (és zenekara, a Korái lemezei) már a küencvenes évek elején sem voltak eladhatók, tehát nem volt ez akkora ugródeszka a Sexit részére, mint amekkorának látszik. A szlovákiai magyar könnyűzene valóban a halálán van, leginkább azért, mert a magyarországi könnyűzene ránk erőszakolja magát (az emberek többsége a magyarországi előadókat hallgatja, hiszen őket zúdítják rájuk minden mennyiségben), és ezt sokkal fontosabbnak tartottam kidolgozni, mint leragadni a csak árnyalattal szebb múltnál. A lemezeladási kimutatások azért nem lehetnek objektívek, mert nálunk a szakma szerint a hanghordozók körülbelül kétharmada (szerintem még ennél is több) ülegális, másolt kiadvány, így hovatovább egyre lehetetlenebb átfogó képet vázolni a zeneéletünkről, közben tényleg nem készült sosem semmüyen, még kevésbé átfogó kimutatás sem arról, hogy milyenek a szlovákiai magyarság lemezfogyasztási szokásai, és a magyarországi felhozatal hány százalékát adják el nálunk. Ez utóbbiról azért sem készülhet objektív felmérés, mert sokan Magyarországon veszik meg kedvenceik albumait. Puha József Ardamica Zorán irodalomkritikus, költő, zenész SZALOMspicc A demokrácia „nehogymábajlegyenistái” BARAK LÁSZLÓ Lássuk be, általában a legelszáü- tabb elme sem búja überelni azt a közéleti katyvaszt, amelyet naponta, úton-útszélen a napvüágra ürítenek bizonyos individuumok. Igen, azokról van szó, akiknek emésztőrendszere vélhetően az agyuk helyén működik. Elég csak rákattanni a vüághálóra, máris nagy totálban tárul elénk az az undorító trágyadomb, amely például a szólásszabadság frontján termelődik - vüágszerte... Téljünk azonban a „talajra”, vagyis a tárgyra, hiszen sokkal inkább az egyenes beszédből ért az ember, mintsem holmi óvatoskodó, jelképes sóderolásból. Ha már a szólásszabadság és eüenpátja, a mindennapi cenzúra tájaira kényszerültünk. Nem tudni, előfordult-e a rendszerváltás óta errefelé akkora és annyira vegytisztán ordenáré attak a szólásszabadság, sőt, a művészi látásmód szabadsága eüen, mint amit a Kassai Thália Színházban vezényelt le a minap a direktor, Kolár Péter. Egészen konkrétan arról van szó, hogy az igazgató Örkény István Tóték című vüághírű tragikomédiájának egy magyarországi vendégrendező által színpadra álmodott zárójelenetét a hírek szerint aktuálpolitikai meggondolásból módosíttatta, „ren- deztette át”... Mivel az inkriminált jelenet a bemutatón(!) bizonyos nézőknek állítólag szemet szúrt! No és?! - mondhatnék, hisz járt már errefelé a porcelánboltokban anno számtalan elefánt. (E helyütt persze az anno, mármint az annak idején hangsúlyozandó.) Amidőn, bizonyos felelősségteljes helyeken, fű, fa és virág azon volt kénytelen naphosszat agyalni - színházi premierek előtt is vajon mit szól majd a látottakhoz egynémely húgyagyú komisszár? Lejön-e a színpadról, s vajon miként, ha az aktorok beletörlik a képébe neki, hogy müyen észbontóan hülye egy rendszer vazallusa is ő? Eltalálja-e a darab rendezője a néző fején ama bizonyos szeget? Ráébresztvén, hogy mennyire korlátolt, eszétől megfosztott búka, alattvaló vagy éppen agyonmanipulált agresszív hiéna ő is - a diktatórikus áüampárti rendszer mind nagyobb dicsőségére? Bár, ha belegondolunk, színházi berkekben sem nagyon akadt azokban az időkben olyan normális ember - tisztelet a szabályt erősítő kivételeknek -, aki úgymond hétköznapi forradalmárként kizárólag azon ügyködött volna, hogy az ostoba rendszert megdöntse, mégpedig közvetlenül. Vüágos hát, hogy mindenki, aki már abban az időben is tudta az eszét, az üyen, vagyis egy velejéig rothadt közegben volt kénytelen szocializálódni. Kolár Péter is. Majdnem kézenfekvő tehát, hogy most is annyúa becsinál néhány - a Thália nézőterét rendszeresen, áüítólag segítő szándékkal, „bérletesként” látogató - magyarországi fideszes pártkatonától, mint annak idején a „hivatásos” színházlátogatóktól... Hogy csak azért tiltson le színháza világot jelentő deszkától egy jelenetet most, mert abban a szóban forgó néhány pártkatona által fétisként imádott árpádsávos zászlót lengetnek színészei. Hagyjuk ezúttal azt, hogy az árpádsávos zászló egyébként nyüas, azaz fasiszta jelkép-e vagy sem. Akkor is, ha a magyarországi köztereken mostanában jellemzően a nyálcsorgató, alpári nacionalizmus oltárán áldozó, díszmagyarba vagy éppen szittyás nemezjelmezbe öltözött seggfejek kezében szokott volt lengedezni... Az ún. nemzeti oldal egyik emblematikus eszközeként. Abban a hónapok óta tartó, kívülről szemlélve egyre groteszkebb hatalmi csetepatéban, amelyet Orbán Viktor és társai generáltak és vívnak Gyurcsányék eüenében. De hát, kedves hölgyek és urak, ki nem Egy-egy jó produkciónak miként és milyen mértékig kell megszólítania, sőt bizony provokálnia(!) aktuális közönségét? baltázza le, hogy akár a legfenn- költebb princípiumok jegyében vagy éppen az öncélú hatalmi acsarkodás kedvéért szakmánybán köpködik egymást szembe a magyarországi politikusok? Joggal merül fel hát az emberben az a kérdés is, kicsoda vajon az az íkú- bajnok, akinek lelkében holmi vü- lanyszámlák fejében - Kolámak saját bevallása szerint ugyanis a Fidesz Borsod-Abaúj-Zemplén megyei szervezete bérleteseitől inkasszált bevételnek köszönhetően sikerült a színház villanyszámláit törlesztenief!) - nagy hirtelen föltárnád a pártállami cenzúra góle- me? Ráadásul azzal megideologi- zálva az aktust, hogy beavatkozásával úgymond a felvidéki magyarok magyarországihoz hasonló megosztását is szerette volna elkerülni... No nemá’! A történteket, bárminő hónalj- szagú is a környékük, akár egy abszolúte alkalmatlan, „nehogymá- bajlegyenista” csinovnyik lapszu- saként is el lehetne volna könyvelni. Ha! Ha koüégája, a komáromi Jókai Színház színidúektora, Tóth Tibor nem csatlakozik hozzá oly sietősen. Mivelhogy szerinte is megosztott ám a határon túli „ma- gyarmagyarságségO)” is! Mint üyennek aztán, nyüván pártállás szerint, bizonyos szimból(e)umok így vagy úgy szintén sérthetik az érzékenységét. Meg minden... Ha viszont tényleg így van, kérem szépen, vajon mi az isten nyiláért járnak az üyenek színházba? Miért vesznek a kezükbe újságot, netán könyvet, miért jelennek meg képzőművészeti tárlatokon, koncerteken? Hiszen, ha „inteüektusuk” ennyúe elcsenevészesedett már, bizton sokkal jobb lenne falkában ugatniuk valahol, valamüyen szakadt futbaUarénák lelátóm. Támogatandó inkább a „fijjug” tetves vü- lanyszámláit, meg gépkocsilízingjeit. .. Itt keü most abbahagyni ennek a szégyenletes, ostoba inzultusnak a ragozását, mert még vulgárisabb lesz tőle az ember, mint az elkövetők. Holott néhány művészetfilozófiái litániára is telt volna még. Olyasmikről például, hogy mi lenne a színház lényege, a színielőa- dások küldetése? Egy-egy jó produkciónak miként és müyen mértékig keü megszólítania, sőt bizony provokálnia(!) aktuális közönségét? Már ha nem csak azért hajtják színpadra a színészeket, hogy meglegyen a mindennapi betevőjük, meg ki lehessen fizetni a vülany- számlákat, esetleg a szippantókocsist... Vélhetően azonban tök fölösleges lenne itt holmi evidenciák fölkérődzése. Hiszen, akiknek az emésztőrendszerük az agyuk helyén működűt, úgysem képesek megérteni az emberi beszédet...