Új Szó, 2007. február (60. évfolyam, 26-49. szám)
2007-02-24 / 46. szám, szombat
18 Szalon ÚJ SZÓ 2007. FEBRUÁR 24. www.ujszo.com KÖNYVAJÁNLÓ Prága Kafkában BENYOVSZKY KRISZTIÁN KÖNYVAJÁNLÓ Találkozások Franz Kafkával Kafka városa Prága? Természetesen az övé, hisz ott született, ott is halt meg, s élete nagy részét ott töltötte. Aki járt már Prágában, tapasztalhatta, hogy Kafka „szelleme” lépten-nyomon felbukkan, a könyvtől, képeslaptól és pólótól kezdve a bögréken át egészen a kulcstartókig. Emléktáblák jelzik, hol, melyik házban született, dolgozott és élt hosszabb-rövidebb ideig. Szikár, kisfiús arca ugyanolyan tartozéka a városnak, műit Joyce Dublinnak. Ha ismeijük Kafka életének fontosabb állomásait, végigjárhatjuk azokat az útvonalakat, amelyeket annak idején maga is számtalanszor végigjárt, beléphetünk azokba a házakba, amelyekhez valamilyen köze volt, s borsos áron megtekinthetjük a sírját is a jozefovi zsidó temetőben. Aki viszont nem ismeri Kafka prágai életének nyomait, annak melegen ajánlható Klaus Wagenbach Kafka Prágája. A könyv nemcsak gyönyörű kivitelezésű (olyan, amit nem kölcsönkérünk, hanem megvesszük magunknak), hanem egyben felettébb hasznos olvasmány is. Amellett, hogy a családról, magáról az íróról és a városról készült korabeli fotók segítségével megismertet bennünket Kafka életének legfontosabb helyeivel (épületek, utcák, parkok), a tájékozódást elősegítendő részletes térképet is közöl, mely egy irodalmi hangulatú prágai kóborlás nélkülözheteden kellékévé válhat. Wa- genbachot elsősorban az írás és a felolvasás helyei érdeklik, hogy hol kezdte írni Kafka mondjuk az Átváltozást, hol fejezte be A császár üzenetét, s hol olvasta fel barátjának éppen megszületett vagy készülő szövegeit. Ezenkívül számos olyan érdekes, akár még meglepőnek is mondható dolgot tudunk meg Kafkáról, amelyek árnyalják a hivataltól szenvedő, depressziós, odúlakó író képét. Megtudhatjuk például, hogy Max Broddal szívesen látogatott el kabarékba, szerette nézni a kávéházi kártyázókat, az akkoriban megnyíló prágai mozikban is többször megfordult jó úszó és kiváló evező volt (saját csónakkal is rendelkezett), gyakran kirándult, és 1918-ban rendszeresen eljárt kertészkedni a Gyümölcsfám Intézetbe (elképzelem, ahogy szalmakalappal a fején szőlőt metsz...). Wagenbach avatott városnézésének köszönhetően Prága térképe lassan megtelik az író életének nyomait jelző pontokkal és számokkal. Felvetődik a kérdés, hogy vajon műveiben (mindenekelőtt elbeszéléseire és regényeire gondolok itt) megjelenik-e, s ha igen, mennyire felismerhetően a száztomyú város valamely részlete? Mivel Prágában élt és alkotott, s kevesen tudják, hogy hosszúnak nem mondható élete folyamán (1883-1924) gyakran utazott, hajlamosak vagyunk a kafkai művek cselekményterét konkrét városi terekkel azonosítani. S ez nem laikus olvasói reakció csupán: Néhány évvel ezelőtt, amikor egy Pécsett rendezett interdiszciplináris városkonferencián az irodalmi Prágáról beszéltem, az előadók egyike hiányolta áttekintésemből Kafka műveit. Számára ugyanis magától értetődőnek tűnt, hogy a német író regényeiben megjelenő városi tér Prága, vagy legalábbis annak némüeg stilizált képe. Tényleg így volna? Akkor és ott kételyeimnek adtam hangot, mondván, hogy erre semmi sem utal a szövegekben, vagyis ez csak némüeg önkényes életrajzi alapú olvasói belemagyarázás. Ezt ma is így gondolom, jóllehet Wagenbach igyekszik meggyőzni az ellenkezőjéről. Egy esetben engedtem csupán: az Egy küzdelem leírásában tényleg felismerhetők és nevesítettek bizonyos utcák, szobrok és épületek. (Az egy más kérdés, hogy ez az irodalmilag megjelenített Prága nem kevésbé fiktív, mint a Nyi- hahák országa. De ezt most hagyjuk.) A többi, a szerző által is említett műben viszont nem találkozunk hasonlóval. Sem Az ítélet, sem A Kínai Fal építése, sem pedig A per esetében a szöveg alapján nem bizonyítható a történet „prágaisága”. Felettébb vitatható azt állítani vagy sejtetni, hogy Georg Bendemann a Čech-híd korlátjába kapaszkodik, mielőtt öngyilkos lesz (101.), hogy az 1360-ban emelt Éhségfal látványa ihleti Kafkát a Kínai Falról szól novella megírására (97.), hogy Josef K. a Szent Vitus székesegyházban hallgatja meg a paptól a ka- puőr-parabolát (106.), s utána nem sokkal a strahovi kőbányában végeznek vele (99.). Az előbbi gondolatmenet szempontjából különös figyelmet érdemel A per 9. fejezetének (A dómban) egyik epizódja. Ebben Josef K. azt az utasítást kapja felettesétől, hogy a cég egy olasz üzlettársának mutassa meg a város nevezetességeit. Ő úgy dönt, hogy a dómban kalauzolja őt körbe. A külföldi vendég azonban nem érkezik meg a délutáni találkára. Josef K. egy ideig még várakozik rá a sötét és hideg templomban, s amikor már épp menni készül, akkor szólítja őt meg (mégpedig a nevén) egy pap, akivel beszédbe elegyedik. K. egy könyvet szorongat a kezében, amit amaz imakönyvnek néz: „Mi van a kezedben? Imakönyv? - Nem - felelte K. -, album a város látnivalóiról. - Tedd le - mondta a pap. K. oly hevesen hajította el az albumot, hogy kinyílt, és gyűrött lapokkal csúszott egy darabig a kövön.” (Szabó Ede fordítása) Nem látjuk a könyv címlapját, nem tudjuk, mely város fotóit tartalmazza, s Josef K. mozdulata mintha azt sugallná, hogy talán nem is olyan fontos ez. Biztos vagyok azonban benne, hogy ha Wagenbach könyve lett volna a kezében, nem hajította volna el olyan nemtörődöm módon. Klaus Wagenbach: Kafka Prágája. Irodalmi útikalauz. Fordította: Czeglédi András. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2006,146 oldal GAZDAG JÓZSEF „Sokszor töprengtem már azon, müyen életmód lenne a legjobb nekem: írószerszámmal és lámpával fölszerelve megbújnék egy szerteágazó, jól elzárt pincesor legbelsőbb helyiségében” - írta Franz Kafka menyasszonyának, Felice Bauemek 1913 januárjában. A menyasszonyból nem lett feleség: az eljegyzést, amely kétszer is megköttetett, Kafka mindkétszer felbontotta. „A valakivel való együttélés lehetedensége” - jegyezte fel ennek kapcsán naplójába, az íráshoz ugyanis magányra volt szüksége, s nem a remete, hanem a halott magányára. A Setkánís Franzem Kajkou (Találkozások Franz Kafkával) című könyv a prágai író kortársait szólaltatja meg. Valószínűleg egészen más kötetet olvashatnánk, ha a barátokat és ismerősöket még Kafka halála előtt kérdezik meg. Az összkép kevésbé lett volna üyen bájosan szeretetteljes, hiszen az írót csak halála után fedezték fel, miután Max Brod, a hagyaték gondozója - Kafka óhajával ellentétben - nem égette el a kéziratokat, hanem sorra megjelentette őket. A korábbi kiadások jóformán visszhangtalanok maradtak, s még az egyébként megbízható irodalmi ízlésű Robert Musü is azt írta a Szemlélődésről, hogy üres és értéktelen, s a Szappanbuborékok címet javasolta neki. Megjegyzendő viszont, hogy a Szabadság című, rövid életű kassai lap 1922-ben folytatásokban közölte Kafka két elbeszélését (Az ítélet, Az átváltozás), mindkettőt Márai Sándor fordításában (a Kafka-hí- vők számára csemegét jelenthetnek a szövegek, Gregor Samsa például Samsa Gergelyként szerepel). A harmincküenc visszaemlékezés között akad persze olyan is, amelyik az eredetiség vágyától hajtva igyekszik megcáfolni az „aszkéta művész” mítoszát. Leopold B. Kreimer berlini újságíró szerint Kafka rendszeresen látogatta Prágában Madame Goldschmidt hírhedt bordélyát, baloldali anarchista gyűléseken vett részt, s gyakran megfordult a Balkán nevű kabaréban is, Jaroslav Hašek, Egon Erwin Kisch vagy a mindig hegedűvel a hóna alatt érkező Albert Einstein társaságában. Haseket valóban ismerte (olyannyira, hogy Hašek kiadója a csehül kiválóan beszélő Kafkával szerette volna németre fordíttatni a Švejket, amire Kafka természetesen nemet mondott), és abban az időben Ernstem is Prágában tanított (1911-ben és 1912-ben). Az azonban alig hihető, hogy a szélsőségesen introvertált Kafka gyakori vendég lett volna a táncos lokálokban. „A lehető leg- aszketikusabban élni, aszketiku- sabban, műit egy agglegény” - írta naplójába, s közeli ismerősei is Uyennek ismerték, depresszióktól gyötört, de máskülönben jóindulatú, csendes különcnek, sejtelmes mosollyal szája szegletében. A vegetáriánus Kafka azzal keltett feltűnést prágai irodalmi körökben, hogy nem dohányzott, nem ivott alkoholt, de még kávét és teát sem (a család szolgálólánya szerint még azt a kényelmet is megtagadta magától, hogy puha ágyban aludjon, ezért lefekvés előtt lövette az ágymatracokat). Anarchista agitprop- gyűlésekre pedig biztosan nem járt, ezt azóta több Kafka-kutató is cáfolta (lásd még Josef Čermák Max Brod Kafka-könyvének cseh kiadásához írt utószavát). Kortársai közül senki nem hallotta Kafkát hangosan nevetni, mint ahogy arra sem emlékszik senki, hogy valaha is felemelte volna a hangját. Ez nem meglepő, hiszen Kafka az emberekkel főleg levél útján érintkezett. Szigorú napűendje nem engedte meg számára, hogy hiábavalóságokra fecsérelje idejét. Reggel nyolctól délután kettőig a prágai Munkás-Baleset Biztosító Intézet hivatalnokaként dolgozott. Munka után megebédelt, este nyolcig aludt, majd egy rövid torna után sétára indult, s végül a családi vacsora után, éjjel tizenegy óra körül végre leülhetett az íróasztalához, ahonnan általában csak hajnali hatkor kelt fel, hogy munkába induljon. De még ezt is kevesellte, és Balzac időbeosztását tartotta a legcélravezetőbbnek, aki állítólag napi tizennyolc órán át írt egyhuzamban (Balzac írásművészetéről már korántsem volt üyen jó véleménynyel). Susan Sontag A betegség mint metafora című könyvében idézi azt az anekdotát, mely szerint Byron a tükör előtt állva arról ábrándozott, bárcsak tüdőbajban halna meg, mert akkor minden hölgy azt mondaná: „Nézzétek, müyen érdekes a szegény Byron, ahogy haldoklik.” Kafka tuberkulózisban halt meg, őt azonban nem érintette meg a tbc romantikája. A madárházi tüdőszanatóriumnak köszönhette viszont magyar kapcsolatait, ott ismerkedett meg Klopstock Róbert budapesti medikussal, aki utolsó éveiben egyik legjobb barátja lett, s akinek a visszaemlékezései szintén olvashatók a Találkozások... -ban. Kafka az ő tolmácsolásában ismerte meg például Ady verseit (különösen a ,(Sem utódja, sem boldog őse...” tetszett neki). Kollégái - ahogy ez a visszaemlékezésekből kiderül - sokáig nem tudták Kafkáról, hogy író. Semmit nem tudtak róla azon kívül, hogy mindig segítőkész, bár nem szívesen szólal meg társaságban. Ahogy naplójába írta: „Nincs semmi közölnivalóm, soha, senkinek.” Ha viszont megszólalt, akkor lényegre- törő, tiszta logikájú kérdéseivel zavarba hozta beszélgetőrársait. „Nem való a faluból, nem való a kastélyból; egyszerűen semmi. De sajnos mégis valami: idegen, aki fölösen és mindenütt útban van” - ezekkel a szavakkal jeüemzi a kocs- márosné a földmérőt A kastély című regényben. Mindez Kafka egyik naplóbejegyzésére rímel: „A családomban, a legjobb, a legdrágább emberek között is idegenebből élek, mint egy idegen.” Setkání s Franzem Kajkou. Vzpo- mínky soucasníkű. Szerkesztette: Hans-Gerd Koch. Nakladatelství Franze Kafky, Prága, 2004, 212 oldal 310 CK. Klaus Wagenbach Kafka Prágája irodalmi útikalauz
