Új Szó, 2007. február (60. évfolyam, 26-49. szám)
2007-02-24 / 46. szám, szombat
Szalon 19 www.ujszo.cotn ÚJ SZÓ 2007. FEBRUÁR 24. SZALONspi« . i •• r r % FITNESZ A könyv nem csupán áru! BARAK LÁSZLÓ Arról értekezett a minap egy szlovák kolléga az egyik frekventált napilapban, hogy miként és miért halnak majd el ebben az országban előbb-utóbb a többségi, azaz a kortárs szlovák irodalmi műveket gondozó „kis könyvkiadók”. Kis kiadó alatt, ugye, általában azt kell érteni, hogy fogja magát egy-egy megszállott ember - jó esetben avatott és jó szándékú értelmiségi és minőségi irodalom gondozására adja a fejét. (Akad egyébként a könyvkiadói szakma környékén is számos - finoman szólva teljességgel avatatlan, szigorúbb ítélet szerint pedig tök dilettáns - alak, őket azonban most hagyjuk inkább.) Szóval, az eszmefuttatás szerint, egy a lektűrrel, azaz a könnyed, szórakoztató műfajokkal, sőt, a kifejezetten alantas és ízlésromboló irományokkal szembehelyezkedő, úgymond magas kultúrát képviselő könyvkiadó eleve hátrányos helyzetbe kerül a piacon. Akkor is, ha birtokában van a minőségi könyvkiadáshoz óhatatlanul szükséges infrastruktúrának. Értsd, ha felkészült szerkesztőkre, lektorokra, korrektorokra és a korszerű nyomdai előkészítést szavatoló szerkesztőségi rendszert üzemeltető műszaki gárdára, nem utolsósorban a legigényesebb szakmai elvárásoknak is megfelelő szerzőkre támaszkodhat. Ami természetesen nem kevés pénzbe kerül. Hát még, ha a kiadói teendők minden egyes fázisát és költségeit egy személyben kell abszolválnia és törlesztenie az efféle kalandra vállalkozó embernek. .. És ezek még csupán a gyártás viszontagságai! A kiadói teendőknek és a járulékos költekezésnek ugyanis ezzel még koránt sincs vége. Hiszen a nyomdából kikerülő végterméket ülő piacra dobni, vagyis eljuttatni a célközönséghez. Ami ugyancsak feltételez legalább némi marketingkiadást, no és ebben a szakaszban már joggal számít a szerző is némi honoráriumra. Az áru tehát felkínáltatik a könyvpiaci „atyaúristeneknek”, vagyis a könyvteijesztőknek. Akik, tetszik, nem tetszik, kizárólag bizománybán, azaz csakis az áru eladása utáni törlesztés kötelezettségével hajlandók azt egyáltalán átvenni. Nem kevesebb, mint ötven százalékos árrés fejében! Hogy aztán jó esetben két-három hónapon belül, de általában akár egy év elteltével méltóztassák átutalni a szerencsétlen kiadó számlájára néhány általuk eladott példány árát... Az így inkasszált kiadói bevétel természetesen csak töredéke annak az ösz- szegnek, amelyet egy-egy kiadványba óhatadanul be kell fektetni. Hangsúlyozandó, a Szlovákiában piacra kerülő, szlovák nyelvű minőségi irodalmat reprezentáló könyvekről volt szó eddig. Amelyek piaca törvényszerűen nagyságrenddel nagyobb, mint a magyar vagy egyéb kisebbségi nyelven megjelenő könyvkiadói produktumoké. Talán vüágosabb most már, hogy müyen helyzettel kell szembenézniük a jobbára „kisebbségi irodalmi műveket” gondozó kiadóknak. Ugye, az is egyértelmű eztán, hogy kellő szintű támogatási források híján bele sem lenne érdemes szagolni ebbe a szakmába? Még szerencse, hogy a világ műiden táján létezik valamilyen támogatási forma, amely a minőségi, következésképpen a csak rétegoivasmánynak(!) számító irodalmi művek megjelentetését szolgálja. Tekintettel arra, hogy minálunk ez idő tájt tulajdonképpen fehér hollónak számít a magánmecenatúra, ezt a feladatot szinte teljes egészében az államnak kell magára vállalnia. Visszaforgatva a mindenkori adófizetők pénzének töredékét a kulturális szférába. Amelynek nyüvánvalóan igencsak vékonyka szegmense a könyvkiadás... Azon túl, hogy e sorok írója gyakorló kiadóként érintett a felvázolt problematikában, vajon miért is terheli gondjaival az olvasót? Csak azért, hogy rávezesse őt arra, a legkevésbé sem szabad irigyelnie a könyvkiadóktól az állami dotációt. Mert jó, ha tudja, az aktuális kultuSZALONna Össze- és szétszerelhető műanyag hátgerinc A politika és a metrikus menet H1ZSNYA1 ZOLTÁN Na-na! Nem úgy van az, hogy a befőtt teszi el a nagymamát! Nem szó szerint értendő. Sajnos, csalódást kell okoznom azoknak, akik azt hiszik, gyermekkorom birsalmaillatú őszeinek emlékét kívánom megidézni a befőzés felemlegetésével. Pedig, higgyék el, magam is szívesebben őgyelegnék párás szemmel a tovarebbent aranykor holt avarában, mint azt minden bizonnyal olvasóim többsége is kívánná elvben, csakhogy a könyörtelen gyakorlatban egy üyen emlékpárából szőtt, elégikus révede- zést a kutya se olvasna végig. Hiába hát, hogy selymes ökörnyál úszkál hajdanvolt zamatokban tobzódó képzeletem sejtelmesen gőzölgő kondéijai körül, valamiképp újfent a politika felé kelletik terelnem a szót, mert különben a kegyes olvasó könnyen el talál bólintani. A figyelem ébrentartása végett olykor még a kaján odamon- dogatás kétes gyönyöréről sem ajánlatos lemondani, sőt időnként holmi adomák beépítésével is szükségessé válik az érdeklődést tüzelni. Mint például most is. A viccnek, amely a hidegháború legmelegebb éveiben, Brezsnyev és Nixon idejében keletkezett, ma már akkora szakálla van, hogy talán már azok sem ismernék fel, akik amolyan susmusellenzékiként egykor maguk is mondogatták. Nixon futópárbajra hívja ki Brezsnyevet. Összeül a Politbüro, hogy mérlegelje az esélyeket. Ez már az a korszak, amikor Leonyi- dot futószalagon jártatják a Lenin- mauzóleum mellvédjén. Az elvtársak elég sötéten látják tehát a sanszokat, a propagandaminiszter azonban nyugodt, azt mondja, műiden megoldható, ne futamod- junk meg a kihívások elől, ha futni hívnak, hát futni fogunk. A két vezető futásnak is ered, és persze (Képarchívum) Nixon győz, Brezsnyev alig bír betántorogni a célba, pedig egy pótkocsis Zü teherautó viszi utána az akkumulátorokat. A nemzetközi tőke már röhög a markába, és még ezt a számára kedvező eredményt is szeretné megfejelni valamivel. Összeülnek a kommunista vüág- rendszer legádázabb ellenségei, hogy kifundálják, miként tálalják az eseményt, és másnap a New York Times első oldalon közli is a hírt, hogy „Nixon az első, Brezsnyev csak az utolsó!” A burzsujok elégedetten vakargatják a tokájukat, csakhogy a déli postával megérkezik a Pravda díszkiadása. Az aranyfestékkel nyomtatott, öles szalagcím így hangzik: „Brezsnyev a második, Nixon csak az utolsó előtti!” Nehogy már a befőtt tegye el a nagymamát! Na de hogy túl ne feszítsem a húrt, elmondom, hogyan kell értelmezni a fenti szólást e helyütt. Először is a behelyettesítést kell elvégezni, ekképp: a nagymama a politika, a befőtt meg az erkölcs. A levezetés már pofonegyszerű. Persze a vicc is ezt a tételt volt hivatott illusztrálni. Megjegyzem, meglehetősen visszafogottan. Ki rális támogatások nyomán mostanában föl-fölpárázsló vitákat a legkevésbé sem holmi - a kaparj kurta, neked is jut alapon történő - könyöklés motiválja. Hanem a kisebbségi könyvkiadók puszta létének veszélyeztetettsége generálja azokat. Mivel a kisebbségi kultúra egyéb szegmensei, nevezetesen a lapkiadók, a képzőművészeti csoportosulások, a hivatalosan „élő kultúra” művelőiként nyüvántar- tott társadalmi rendezvények ötletgazdái, szervezői stb. is efféle gondokkal küszködnek, jó lenne, ha a közvélemény a lehető legobjektí- vebben tájékozódhatna a kisebbségi kultúrák költségvetési finanszírozásának témájában. Ez egyrészt a sajtó felelőssége. Másrészt bizonyos „konkurens szekértáborok” vérmes lobbistáitól, de főként a kulturális dotációkért felelős fórumok jelölt tagjaitól várható el, hogy az általában úgy is megfoghatatlan ideológiai és esetleg nagyon is konkrét személyi antipátiáktól mentesen képviseljenek egy olyan kulturális értékrendet, amely szinte egyedüli renoménként szavatolja a vonatkozó patetikus prédikációk során is oly előszeretettel ragozott „egészséges” nemzeti önazonosság-tudatot. Műiden, ami főként politikai meggondolásokból ezen felül elhangzik témánkban, legalább olyan fölösleges és haszontalan, műit a zabhegyezés... gondolhatná ugyanis komolyan, hogy az uralkodó eszmerendszerek közötti nagy, szimbolikus küzdelemben a tények puszta kiszínezé- se, a hangsúlyok ide-oda tologatása jelenti a követett stratégiák leg- durvábbikát? Jól is néznénk ki! A nagymami sokkal vérmesebb, különösen, ha a spájzolásról van szó. Nem a befőtt fogja megmondani neki, miként rakja el. Ezt már csak azért se teheti, mert amikor elkezdődik a berakás, még nincs is befőtt. A befőtt csak azt követően lesz, hogy elteszik. Vagyis a politikai morál nem egy eleve adott, minden felelős cselekvést megelőző és befolyásoló valami. Épp ellenkezőleg: a spájz feltöltése, az elemi életösztön hatékony szolgálata az elsőrendű természeti törvény, a morál csupán azon recept helyességének az igazolásra hivatott, amely szerint mellesleg ő is kikotyvasztódik. A befőtt olyan lesz, amüyennek befőzik. És ugye, jól tudjuk, a befőzésben általában a nagyi szokott élenjárni. Más kérdés, hogy amikor egy- egy háztartásban (értsd: politikai rendszerben) arra eszmélnek, hogy a legbizarrabb befőzési technikák hosszú távú alkalmazása ellenére is üres a spájz, a nagymamiknak is menniük kell, és a család számára rögvest vüágossá válik, hogy a jobblétre szenderült nagyanyák befőttjeivel, illetve azok elkészítési módjaival volt a baj. Ezekben az eksztatikus történelmi pillanatokban az éhkoppon maradt család számára akár még úgy is tűnhet, hogy valahol a hagyományokban létezik egy egyetemes befőtt, egy egyedül üdvözítő befőzési mód, amelyet a felelőtlen nagymama - eléggé el nem ítélhető módon - meghaladhatónak, a maga önös érdekei szerint formálhatónak vélt. Emlékszem, nem sokkal a rendszerváltás után nálunk is volt egy nagyszabású nemzetközi konferencia, amelyet Havel elnök kezdeményezett. Politika és etika, vagy valami Uyesmi volt a címe. Hatalmas értelmiségi szájtépés volt. Magam is számos előadás szövegét olvastam nagy áhítattal. Ma már tudom, üyen erővel akár azt a címet is adhatták volna a szimpóziumnak, hogy A politika és a metrikus menet vagy Az ethosz szerepe a rózsahimlő kialakulásában. Egyébként még nem késő, és talán nem is lenne egészen haszontalan. Ami engem illet, a metrikus menet népgazdasági jelentőségéről már az érettségi vizsgán máig meg nem cáfolt tételeket fogalmaztam meg, és ha megszorítanak, ezeket a téziseimet a rózsahimlővel is bármikor kapcsolatba hozom. Legszívesebben azonban ábrándos gyermekkorom pasztellszínekben kavargó, meghitt őszeit ecsetelném, azokat a felhőtlen, mámoros esztendőket, amikor selymes ökömyál úszkált üde zamatokban tobzódó képzeletem sejtelmesen gőzölgő kondéijai körül... Várom tehát a felkérést! (Tüdőm, hiába. Nem úgy van az, hogy a befőtt teszi el a nagymamát!) Szellemi rezervátumok Az előttem szólók után {Új Szó, Szalon, 2007. február 10., 18. - a szerk. megj.) a magyarság megosztottságáról, a nemzettudat állapotairól írni nem köny- nyű, folyamatosan alakuló nemzetfogalmaink, és (félre) értelmezéseink okán hálátlan és kényes feladat. Számomra azért is, mert a témá(k)ba vágó gondolataim egy részét már közöltem legutóbbi könyvemben, s nem szeretném ismételni magam. Nem állhatom meg azonban szó nélkül (ez is egy olyan magyar nemzeti karakterjegy?), hogy néhány észrevételem meg ne fogalmazzam. Ami a találóan felemlegetett rezervátumot, skanzent illeti, a magyarországi hivatalos politika meglehetősen skizofrén helyzetben van. Tekintettel arra, hogy ez az intézmény a múltidézés, valamint a történelmi hitelesítés legkézzelfoghatóbb eszköze lehet, a mindenkori magyar hatalomnak „valahol” érdeke fenntartani az „ősit”, hogy legitimálhasson bizonyos történelmi és politikai alapállásokat. Másrészt viszont tudja, a rezervátumok megértek a felszámolásra, s el is indultak annak gazdasági útján, hiszen társadalmi és szociális státusuk tarthatatlan. Mert amikor a társadalom mesterségesen őrzi meg a rezervátumot - így az ott élés már nem lehet a társadalomból való kivonulás -, akkor ugye, ki akar ott nyomorogni? Gettóra szükség van, mert ahhoz képest lehet látványos fejlődést felmutatni, miközben illene megszüntetni, hiszen egyben a fejlődés alacsony fokát jelzi. A magyarság egységes. Mégpedig megosztottságában. Én köztudottan a pluralitás híve vagyok, nem hiszek a nagyon erős egységekben, egyértelműen azonosítható ellenségeimmel sem szoktam álszent módon barátkozni, nem rejtem véka alá meggyőződésemet, „magyarán” eléggé konfliktogén tudok lenni bizonyos helyzetekben, de a megosztottság jelenlegi foka engem is idegesít. Szlovákiában is koppintjuk az „anyaországot”: Anyád! Anyánk! Az itteni magyarok egy része is vehemensen zsidózik, cigányozik, tótozik... Közben el sem pirulnak, nehogy valaki rézbőrűnek nézze árja-szittya pofázmányukat. A politikai (e rezervátumban könnyen visszavetítve a már lecsengett és újraélesztett népi-urbánus viszonypárra) bal kontra jobb, rekontra liberális tagoltság is látványos. Pikáns, hogy a szlovákiai gyurcsányisták és orbánisták ugyanarra a pártra szavaznak, mert a néhai logikus politikai differenciálódást egy választási törvénysuhintással „megoldotta” a parlamenti küszöb bevezetése. A párton belüli érdekérvényesítési megmozdulások résztvevőit így aztán néha könnyű árulónak és még könnyebb nemzetárulónak bélyegezni, és/vagy megszabadulni tőlük. Hovatovább Szlovákiában is érezhető a Magyarországon egészségtelen méreteket öltött kölcsönös magyar-magyar bizalmatlanság. Az ember ismeretlen társaságba csöppenve a beszélgetés első húsz szorongó percében ki kell derítse, vajon milyen politikai meggyőződésű közegbe érkezett (a többiek is óvatosan tapogatóznak), s csak az első elszólás vagy bátrabb nyulat kiugratás után oldódik vagy éleződik ki a feszültség, s derül ki, maradjunk vagy menjünk, „tökös magyar” gyerekek vagyunk, „mocskos kommunisták”, „idegenbérenc liberálisok”, esetleg „értelmes szociálisan gondolkodók” vagy egyenesen „nácik”. Középút nincs! Csakis végletek, mint egy rossz értelemben romantikus mosószappan-operettben. Fel sem merül, hogy esetleg valaki többféle értékrendszert is képes megérteni, értékeiket anélkül vállalni, hogy demonstratíve, ordibálva beállna bármelyik ra- dikalizálódó sorba. Netán nem él az állásfoglalás jogával. Fölöttébb kellemetlen ez nyilvános eseményeken, mert ott ugyebár illik kerülni a botrányt. E jelenség begyűrűzött az irodalomba. Politikai(nak mutatkozó) tagoltságot mutat a „szakmai” szervezeti tagság, sőt a kiadók és lapok palettája is. Úgy egy éve konzervatívabb folyóiratban jelent meg tanulmányom. A személyes visszhangok zöme nem az írásra reagált, hanem a periodikum megválasztásának tényére. Amikor meg egy liberálisabb lapban közöltem verseim, akkor az volt a baj. Kikérem magamnak, hogy valaki engem eszerint katalogizáljon ilyen-olyan oldalinak! Egyrészt mert sértő. Másrészt, mert manapság igazán független (és egyben jó) lapokból nagy a hiány, s a legnagyobb irodalmi autoritású literátorok is csak ritkán engedhetik meg maguknak, hogy ignorálják ezt a stigmatizáló gyakorlatot. Oda jutottunk, hogy az ember nyilvános helyen már újságot sem mer olvasni, mert az egyenlő az önmegbélyegzéssel. Mintha feltűzném a sárga, vörös vagy más színű, alakú csülagot. Az ilyen megosztás megmérgezi a mindennapi életet, mindent képes megfertőzni. Ahhoz az orvoshoz ne vidd a gyerekedet, mert amazokra szavazott, ebbe az étterembe ne ülj be, mert cigány a szakács, ezt a csatornát ne nézd, mert jobbos vagy balos, abba az iskolába ne add a gyereked, mert zsidó az igazgatója, amannak a szomszédnak ne köszönj, mert a lánya jehovista... Ez jó magyar, az meg nem jó ember. Jelképeinket is leértékeli az üyen megosztottság. És akkor még nem szóltam a részegen himnuszt énekelve kör- bevizelt kopjafákról, a képzőművészek helyett másodosztályú sírköveseknél rendelt minden szempontból, csak anyagüag nem olcsó emléktáblák dömpingjéről, ünnepeink, egyházaink bizonyos fokú átpolitizálásáról. Ha egy zászlót, egy koronát, egy teret, egy írót, egy templomot, sőt egy nemzetet kisajátíthat egy csoport bár- müyen alapon, akkor ott az egész nemzettel van baj, mert a nemzet mint olyan (Uyenkor milyen?) nincs tisztában a problémakezelés módjaival. Sajnos, egyre láthatóbb határokat húzunk. Nem területek, hanem emberek közé. Újkori rezervátumokat hozunk létre. Nem a nemzetek vagy nemzetiségek rezervátumait. Nem is a dicső múlt és nem a gazdasági nyomor rezervátumait, hanem a sokféle szellemei nyomoréit. Ardamica Zorán SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
