Új Szó, 2007. február (60. évfolyam, 26-49. szám)
2007-02-17 / 40. szám, szombat
2007. február 17., szombat 1. évfolyam 6. szám 27. oldal A showbiznisz ■eggazdagabbjai Oprah Winfrey nyitja, Renee Zellweger zárja a sort 29. oldal Csipkecsodák a kifutóról Csábosak, különlegesek, rugalmasak, tapadósak... 30. oldal Wellness és szépségfarm Töltődjön fel, kényeztesse magát, hiszen megérdemli! (Reuters-felvétel és képarchívum) f. :' Coda Krisztina Csak szex és más semmi című filmje is a szinglitémát feszegeti (a felvételen Schell Judit és Dobó Kata látható) A vénlánynak, agglegénynek régen megvolt a szerepe a családban, ma a szingli úgy él, ahogy akar. De vajon meddig boldogít a függetlenség és az egyedüllét? Korlátlan szabadság vagy határtalan magány? Nem is olyan régen azt, aki még huszonötön tül is pártában maradt, vénlánynak hívták, és a háta mögött sajnálkozva súgtak össze a házasság révébe boldogan beevezett asszonyok. Férfiemberekkel elnézőbben bánt a közvélemény, de azért a 30. életév után náluk is bekövetkezett az az idő, amikor már menthetetlenül kijárt nekik az agglegény titulus, és csupa özvegyasszonnyal, pártában maradt aggszűzzel kívánták összeboronálni őket. VRABEC MÁRIA Azóta sokat változott a világ, az egyedül élők sem a gúnyos megjegyzések céltáblái többé, hanem irigyelt szinglik, akikre külön figyel a reklámpiac, minden buliba hivatalosak, és szabadon válogatnak az alkalmi partnerek között. De vajon önként vállalt, boldog életforma az egyedüllét vagy szükségből kovácsolt erény, amelyet a legtöbben szívesen odaadnának egy karikagyűrűért? Erről beszélgettünk a téma neves kutatójával, Szvetelszky Zsuzsa szociológussal. Ön mit gondol, a szinglik többsége a saját kényelmére gondoló egoista vagy inkább a magányát különböző pótcselekvésekkel enyhíteni próbáló szerencsétlen? A szingliség viszonylag új jelenség, mert bár korábban is voltak vénlányok, nekik nagyon fontos helyük volt a családban. Ők stoppolták a zoknit, vigyáztak a testvérük gyerekeire, végezték a ház körüli munka nagy részét. Általában a legcsúnyább vagy a házasságra va- lamüyen okból alkalmatlan lányok maradtak pártában, mert akit ki lehetett házasítani, azt abban az időben ki is házasították. Hasonló volt a helyzet a férfiakkal is, annyi különbséggel, hogy ők bátrabban mehettek társaságba, hiszen el tudták tartani magukat, és gyakran még a családtagjaikat is támogatták. Az egyedül élők sem voltak igazán magányosak, legfeljebb társtalanok, mert elképzelhetetlen volt, hogy ne a családjukkal éljenek. Viszont a kor erkölcsi felfogásából kifolyólag szexről - legalábbis látszólag - szó sem lehetett az életükben, míg ma ezzel szemben egy szingli jóval kevesebb erkölcsi kötöttség mellett él. Mi még nem igazán tudhatjuk, mit takar ez a jelenség, érdemben majd csak a gyerekeink és az unokáink mondhatnak róla valamit. De ma is készülnek már felmérések, statisztikák erről az életformáról. Ezekből milyen következtetések vonhatók le? Nehéz tanulságokat levonni, mert a megkérdezettek nem feltétlenül mondanak igazat. Sokan nem úgy mesélik el az életüket, ahogy megélik, hiszen ki dicsekszik azzal, hogy magányos, rosszul érzi magát egyedül, és nagyon szívesen változtatna ezen. Mások viszont tudatosan kerülnek minden olyan alkalmat, ahol másneműekkel találkozhatnának. Nekem is van olyan barátnőm, aki csak lányokkal jár szórakozni, és hiába hívom időnként olyan buliba, ahol fiúk is vannak, nem jön. Egy bizonyos kor után a fiúk is szívesebben ülnek tízen egy kocsmaasztal körül, és már a gondolattól is megrettenek, hogy olyan társaságba menjenek, ahol nőkkel ismerkedhetnének. Úgy érzem, hogy ez nem az önzésről vagy a kényelemről szól, hanem arról, hogy ma nagyon sokat kínál nekünk a vüág, és a fiatalok úgy érzik, minden lehetőséggel élniük kell. Több diplomát szerezni, karriert csinálni, lakást, autót venni, beutazni a világot, sok pénzt keresni. Mire ebből a csapdából kijönnek, sokan jócskán elmúltak harmincévesek, és lehet, hogy a felsoroltakból semmit nem értek el, de a családalapítást közben lekésték. Valóban lekésték, vagy csak ezt hiszik? Sokan lekésik, mert a húszas éveiket a média által sugallt hamis ülúzióban élik, hogy minderre van még idő. Később pedig már annyi bevett szokásuk, rigolyájuk van, hogy nagyon nehezen tudnak valakihez alkalmazkodni. Nagyon érdekes, amikor két 30-35 éves ember egymásra talál, és a közös életük kezdetben arról szól, ki hová rakja a papucsot, hogyan szereti a rántott csirkét, és mikor szokott felébredni. Ezek sokszor áthatolhatatlan akadályok, főleg olyanoknál, akiknek az alkalmazkodásban nincs rutinjuk. Ha az ember kamaszként jár valakivel, szerelmes leveleket ír, szakít, zokog a párnájába, közben megtanulja, milyen egy másneművel együtt enni, inni, aludni, kirándulni, és elsajátítja a kapcsolatok rutinjárataival kapcsolatos teendőket is. Aztán amikor eljön az igazi, nem lepődik meg annyira, és nem ott kell gyakorolnia az együttélés szabályait. Az érzelmi érettségről nem is beszélve, mert nincs az a komoly munkahelyi feladat, ami felérne azzal, amikor a párunkkal kell finoman, sértés nélkül megértetni, hogy nem értünk vele egyet. (folytatás a köv. oldalon) Szvetelszky Zsuzsa szociológus (Somogyi Tibor felvétele)
