Új Szó, 2007. február (60. évfolyam, 26-49. szám)
2007-02-17 / 40. szám, szombat
Szalon 13 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. FEBRUÁR 17. Van abban valami báj, mikor „csak egy ninnya képes legyőzni egy ninnyát" Videofilm-nosztalgia Valószínűleg nem ezen sorok írója az egyetlen, akiben rendszeresen felmerül a gyanú, miszerint jó huszonöt-harminc évvel ezelőtt a keleti és a nyugati blokk között igenis kitört egy, a felsőbb vezetők által szigorú titokban tartott atomháború. 4 STAGIONI A divathullám és életérzés pedig, melyet manapság csak 80’s néven emlegetünk, nem volt más, mint az összecsapás katasztrofális utóhatása. Bárhogy történt is, a kor egyik legmarkánsabb produktuma kétségkívül a hangalámondásos trash* videofilm. A következő négy bekezdésben a szerző az általa legemlékezetesebbnek tartott alkotásoknak állít emléket. A mocsárember Valószínűsíthető, hogy a nyolcvanas évek elején a plasztikai sebészeti beavatkozások még a fejlett nyugaton is igen magas veszélyfaktorral zajlottak. Legalábbis erre enged következtetni az a tény, hogy Wes Craven (Rémálom az Elm utcában, Sikoly trilógia) a szóban forgó mű elkészítése után sem érzett késztetést arra, hogy friss személyazonossággal kecskepásztorként kezdjen új életet valahol a Kamcsatka-félszigeten. A Mocsárember megtekintése után két lehetséges gondolat fogalmazódhat meg a nézőben: 1, - Szabadidős elfoglaltságaim köréből egy életre töröltem a mozizást. 2. - Azonnal találkozni akarok az alkotók dealerével! Szó se róla, a stáb kissé extrém módon értelmezte az alkotói szabadság fogalmát, a mű mondanivalója azonban így is megkérdőjelezheteden igazsággal szolgál: csúnyán megfizet minden terrorista, akinek jóvoltából egy tehetséges tudós szte- roidozott páfránnyá változik. (The Swamp Thing -1982) A nindzsa bosszúja Szinte biztosak lehetünk benne, hogy a Videoton** képmagnók egykori tulajdonosai ismerik Sho Kosugi nevét. Csak találgathatunk afelől, hogy szegény ember Bruce Lee-ja manapság mivel tengetheti napjait (tán egy Walker - A texasi kopó kvalitású sorozat alkotói még felkérik, hogy drámai hitelességgel játssza el a sarki trafikos szerepét), de kétségtelen, hogy a nindzsafiímek eszményi héroszainak prototípusát tisztelhetjük személyében. Ugyancsak említésre méltó Sam Firstenberg rendező nívós munkássága (Amerikai Nindzsa 1-2, Cyborg Zsaru 1-2, Delta Force 3) is, akinek 1984 és 1989 között nem kis szerepe volt abban, hogy drámaian megugrott a kisiskolások által elkövetett garázda bűncselekmények száma. A film igazi aduásza azonban az anonim forgatókönyvíró, aki iskolát teremtett azzal, hogy a cselekményben megbúvó esetleges logikai elemeket se szó, se beszéd egy szomszédos galaxisba száműzte. Ennek köszönhetően mindvégig ódon homály lengi be azt az - amúgy teljességgel elhanyagolható - információt is, hogy a mű első öt percében miért teszik pajkos bérgyilkosok temetésben érintetté a főhős majdnem összes hozzátartozóját. És ha már itt tartunk: a harci jelenetek olyannyira kidolgozottak, hogy az ember lányos zavarában nem is tudná eldönteni, hogy vajon Woody Allen vagy Paudits Béla koreografálta-e őket. Óriási vétek lenne továbbá, ha nem méltatnám a magyar változat munkatársait. Pontosabban munkatársát. Mert hát valljuk be őszintén, van abban valami báj, mikor a film konzekvenciáját a középkorú narrátor hölgy imigyen tolmácsolja fokozhatatlanul fásult hangján: „Csak egy ninnya képes legyőzni egy ninnyát.” (Revenge Of The Ninja-1983) Nindzsák uralma Újabb klasszikus darab Sho Kosugi főszereplésével, melyben a „kire haragszik a negatív hős és miért?” kérdéskör ismét megválaszolatlan marad. Bár az első kiadós vérfürdőre a film negyvenötödik másodpercéig kell várni, kárpótlást jelenthet a néző számára, hogy a szürke uniformisban pompázó maszkos harcos - akit a jól kivehető német szinkron adatvédelmi okokból kifolyólag Schwarze Nin- ja-ként emleget - egyetlen kard és fúvócső segítségévei teszi el láb alól a Los Angeles-i rendőrség háromnegyedét. Emberünk csak a százötvenezredik géppuskasorozatot követően gondolja úgy, hogy immár igazán illene jobb létre szenderülnie, ám még ekkor is elég elszánt ahhoz, hogy szellemét beleköltöztesse egy végtelen kontár fodrásszal megáldott aerobik- tanárnő szervezetébe. És milyen jól teszi, érmék a kulcsmozzanatnak köszönhetően ugyanis további nyolcvan percen keresztül vihoghatjuk betegre magunkat. (Ninja III. - The Domination -1984) A massza Ellentétben hűtőszekrényekben, mikrohullámú sütőkben becsempészett társaival - ez a dadaista horrorfilm immár őzgida módjára szökellt át a megroggyant vasfüggönyön. Habár a mű mindvégig gyilkos nyomást gyakorol a gyanútlan nézőre (legfőképpen rekeszizmai igénybevételével), mégsem 100%-os alkotás. A karakterek morális ábrázolása ugyanis hagy némi kívánnivalót maga után. Biztosak lehetünk abban, hogy egy űrből érkezett lila turhagombóc*** mindenáron ártó szándékú? Nem lehet, hogy csupán nevelési célzattal szeretné orrba vágni a késői XX. század rideg, érzéketlen embertípusát? Mivel ilyen irányú kérdéseinkre nem kapunk választ, marad a rettegés, és az előítéletek mindenféle folyékony halmazállapotú élőlénnyel szemben, mit sem törődve azok eseüeges belső értékeivel. No de hogy a pozitívumokról is ejtsünk néhány szót: A mű vadonatúj hőstípusával valóságos forradalmat robbantott ki az amerikai B-filmek világában. Itt tűnik fel ugyanis elsőként a kiközösített Bundesliga- fíizurás**** gimnazista lúzer karaktere, aki - amellett, hogy gátat vet a rémségeknek - olyasmit is véghez visz, amire senki sem számít: gerincre vágja a kisváros kalácsképű szépségkirálynőjét. (The Blob -1988) (-nausea-) Jegyzetek * Angol-magyar szótár: trash = alja nép, giccs, hulladék, limlom, ostoba beszéd, ponyva, ponyva- irodalom, szemét, söpredék, vacak. ** Más megfelelői: Orava, Tesla *** Microsoft Word helyesírás-ellenőrző: Ilyen szót nem illik papírra (képernyőre) vetni. ****Aszerző szíves válasza a szerkesztő kérdésére: Nos, ami a Bundesliga- frizurát illeti... Nem kifejezetten Soltész Rezső, inkább az a felül rövid tüsi haj, hátul hosszú, kábé vállig érő. Tengernyi sört ittak meg. Megvallom, Hrabalt el tudom képzelni tíz sör után is, de Esterházyt öt sör után sem, Szigetit három után sem... A Duna jobb partjáról - szlovák szempontok a magyar irodalomhoz PETER M1CHALOV1Č S még egyvalami jut eszembe Esterházy kapcsán: az intertextuali- tás. Igen, Esterházy Péter az inter- textualitás mestere, szövegeit sokféle, különböző típusú szövegekből származó nyelvi szálból fonja. így például a Kis Magyar Pornográfiában egy laza erkölcsű leányzó száját váradanul egy Wittgenstein Tractatus logico-philosophicusából származó idézet hagyja el. Vagyis Esterházy nemcsak kiváló író, hanem egyben figyelmes olvasó is, aki ráadásul idegen nyelveket is jól ért. Ez pedig nyilvánvalóan annak a szigorú nemesi nevelésnek az eredménye, mely őt kiskorától fogva az idegen nyelvekkel való foglalkozásra késztette. Amikor a kilencvenes évek elején ellátogattam Budapestre, nagyon meglepett, hogy Bohumü Hrabal- nak szinte a teljes életműve olvasható magyarul. Nem tudtam ugyanis, miért éppen Hrabal az az író, aki ennyire érdekli a magyarokat. A magyarázattal az Esterházy- mű, a Hrabal könyve szolgált, ebben egyebek közt szó esik Hrabal- elfogultságának okairól is. Esterházy valamikor a nyolcvanas évek elején Szigeti Laci kíséretében Prágába járt Hrabalt látogatni. A vele való beszélgetések elengedhetetlen részeként tengernyi sört ittak meg. Megvallom, Hrabalt el tudom képzelni tíz sör után is, de Esterházyt öt sör után sem, Szigetit három után sem. E mértéktelen sörivás eredménye azonban nem másnaposság lett, hanem szövegek hosz- szú sora. így Esterházy könyvén kívül Szigetinek a mesterrel készült kitűnő beszélgetőkönyve, a Zsebcselek. De hogy ne csak a prózaírók szekerét toljam, engedtessék meg említenem Kukorelly Endre barátomat, a kitűnő költőt. Az ő Tündér- Völgye az a szöveg, melynek a szlovák irodalomban nincs párja. Ilyen szélességében s ennyire következetes költői nyelvvel senki nem nézett szembe a traumákkal, melyek a múltban azoknak a magyaroknak a többségét kínozták, kiket szüleik az 1956-os események alatt nem tömtek tele altatóval, hogy aztán reggel Ausztriában vagy valamely más nyugati országban ébredjenek. A magyar irodalom születésének, olvasásának és értelmezésének jobb megértéséhez jelentősen hozzájárultak Rudolf Chmel könyvei. Rudolf Chmel rögtön a rendszerváltás után nagykövet lett Budapesten; ebbe a posztba kétségkívül a szlovák-magyar irodalmi és kulturális kapcsolatok terén szerzett lenyűgöző tapasztalatai emelték. Szeretem az esszéit és a glosz- száit, mert nem hagyja magát egyik oldal által sem befolyásolni. Tudja, mikor kell a történelmet bevonni a munkába, s mikor kényszerszabadságra küldeni. Tűd kritikusan viszonyulni a magyarokhoz, de a szlovákokat is képes kritikával illetni. Soha nem sérteget, nem támad, nem kioktató, ellenkezőleg: érvel, s ha az érvek nem elegendőek, szívesen segít magán legendásan finom iróniájával. Kár, hogy nincs több hozzá hasonló összekötőnk mindkét részről - kapcsolataink sokkal jobbak lehetnének. A kortárs magyar üodalmat rendkívül értékesnek, magabiztosnak, kidolgozottnak tartom, olyan irodalomnak, mely nemcsak mondanivalója súlyával tarthat számot az érdeklődésre, hanem önfeledt nyelvi leleményességével is. Mivel nem vagyok sem irodalomtörténész vagy irodalomtudós, sem műfordító, a legjavából csemegézge- tek. Egyszerű ínyenc olvasó vagyok, akit csak - urambocsá! - saját ízlése vezérel. Véleményem mögött tehát nem valamiféle rejtett indítékok keresendők, hanem csakis a magam privát ízlése. Azt nem tudom, jó-e vagy rossz ez az ízlés, csak azt, hogy az enyém. Vagyis ha belefogok egy könyv olvasásába, s néhány oldal után úgy találom, hogy unalmas, mi több: felháborít, nem adok neki még egy esélyt, s kíméletlenül félreteszem. A rossz könyvekről való ítélkezést mazo- chizmusnak és perverziónak tartom, hiszen az efféle álművek számára a bírálat is jó reklámként szolgálhat. Ha valaki annak alapján olvas el egy könyvet, hogy írtam róla, s megtetszik neki, az jólesik és lelkesít. Ha másvalakinek éppenséggel nem tetszik meg a könyv, hát ne essen kétségbe, a magyar irodalomnak sok olyan alkotása van, melyek egészen biztosan tetszeni fognak neki. De legfőképp ne feledje, hogy a véleményem nem objektív, de nem is akar az lenni, mert a tárgyilagosság iránti vágy megsemmisítené az ízlésemet, s ezt semmiképp nem szeretném. Mit szeretnék mégis? Képletesen szólva, igyekszem bizonyos szempontokat nyújtani, melyek alapján a jelenkori magyar irodalom néhány szövegére nyílnék látószög, egy olyan pontból, mely a szlovák kultúra területén nyugszik. Nem tudhatom, vajon ez a pont kellő távolságban van-e bizonyos konkrét irodalmi szövegektől, de egészen biztos, hogy a Duna jobb partjáról az látszik, ami a bal oldaláról egyszerűen nem látható. így aztán sem az, aki a jobb oldalon áll, sem az, aki a balon, nem láthatja olyannak a szöveget, amilyen, s ennek a lehetetlenségnek a belátásában játszhat szerepet, ha kölcsönösen felkínáljuk egymásnak a magunk látószögének leírását. Ez nemcsak a többet tudásban lehet segítségünkre, hanem annak megértésében is, hogy mind a magyarok, mind a szlovákok közép-európaiak. Peter Michalovič (1960, filozófus, esztéta)
