Új Szó, 2007. február (60. évfolyam, 26-49. szám)

2007-02-17 / 40. szám, szombat

Kultúra 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. FEBRUÁR 17. Jánossy Lajos, Karádi Éva, Renata Deáková, Bán Zsófia, Adam Bžoch, Németh Gábor, Görözdi Judit, Pavol Rankov, a háttérben Bobošék (Somogyi Tibor felvétele) Az eszmecsere arra irányult, mekkora súllyal jelenlevő a szlovák irodalom a magyar köztudatban, és fordítva Szlovák szólisták magyar térben Van-e párbeszéd, valamiféle gyakorlata a kölcsönösség­nek, pártolandó módozatai a kultúrák közötti átjárás­nak - kínálta a kérdések so­rát Adam Bžoch irodalom- történész azon a rendezvé­nyen, melynek főszereplője a szlovák és a magyar iro­dalom volt. CSANDA GÁBOR Nos, az átjárás a Magyar Köztár­saság Kulturális Intézete Műhely cí­mű rendezvénysorozatának első állomásának színhelyén, a fővárosi A4-es Nulladik terében többfelől is biztosított volt. A sorozat vendége ugyanis a Magyar Lettre Interna­tionale és legutóbbi, 63. száma (2006/2007 Tél) volt, természete­sen nemcsak maga a negyedéves európai kulturális folyóirat, hanem főszerkesztője, Karádi Éva, s a téli lapszám meghívott vendégei: ma­gyar részről három kiváló stiliszta­író: Bán Zsófia, Németh Gábor és Jánossy Lajos, szlovák részről Pavol Rankov novellista-kritikus, Renata Deáková műfordító (vagyis Deák Renáta, a Jadviga párnája című Závada-regény Hollý-díjas szlovák változatának szerzője) s mindkét részről Görözdi Judit irodalomtör­ténész. Hogy miért épp ők osztot­ták meg a szép számban összejött közönséggel a szlovák-magyar iro­dalmi kapcsolatok jelenére és egy­általán a kortárs irodalomra vonat­kozó gondolataikat, az már a kez­det kezdetén kiderült. A szóban forgó Lettre-szám ugyanis Szlovák szólisták összefoglaló cím alatt nem csekély terjedelmet szentel a jelenkori szlovák irodalomnak, megerősítve a Bartusz György Ve­zette kassai akadémia kiváló festő­növendékének, Pál Ildikónak a ké­peivel. A festőművész munkáinak világába Hushegyi Gábor rövid dol­gozata kínál a lapban művészettör­téneti fogódzót. A Lettre tehát az est folytonosan vissza-visszatérő kiindulópontja volt; Karádi Éva elmondta, hogy a szám budapesti tavaly decemberi és idei januári ősbemutatója több helyszínen s más társrendezvé­nyekkel egybekötve zajlott (Mű­csarnok, Petőfi Irodalmi Múzeum, Örökmozgó - itt történetesen a szlovák filmhét keretében; de meg­említendő a budapesti Szlovák In­tézet is, ahol Németh Zoltán mű­sorvezetése alatt Esterházy Péter és Pavel Vilikovský egymás műveiből olvastak fel). S volt természetesen a Nulladik térben is felolvasás: Pavol Rankov egy Bán Zsófia-próza szlovák változatát adta elő (Esti is­kola - olvasókönyv felnőtteknek), ebből is a páratlanul mulatságos Tenkes kapitánya (egy tanárnő) előadását. A hangos felröhögések közepette (itt például Koloman Kertész Bagala képzelendő el teljes kiadóvezetői nagyságában, amint e sorok írója mellett ülve egyensú­lyoz a székén) is megütötte a füle­met, hogy a cunami a szlovákban nőneműnek képzelhető; ez jobban meglepett, mint amikor Adam Bžoch utánozhatatlan eleganciájú franciasággal említette az est fősze­replőjét, valahogy így: latch an- tachnaszionál. Visszaadhatatlan, elismerem. Kisebb cunamit idézett elő Németh Gábor felolvasása is: ő a magát csak Baliának nevező szlo­vák kisprózaíró (Vladimír Balia) egy magyarra fordított novellájá­nak töredékét adta elő; ebben meg az okozta a váratlan meglepetést, hogy a Balla-szöveg, minden ko­rábbi felmenőjével ellentétben nem keltett frusztrációval vegyes depressziót, sőt, kifejezetten derűt keltett, kivált az a része, mely a falu összes lakójával - a plébánost sem kivéve - intim kapcsolatba lépő nő­személy templomi házasságkötését ecsetelte, tán mondanom se kell, nem ezekkel a szavakkal (Koloman Kertész Bagala ennél a résznél ki­kezdte a székemet). A rendezvényt egyébként is lát­ványos és még inkább jól hallható dinamikusság jellemezte, hol Adam Bžoch osztogatta gyakorlott karmesterként a kérdéseket, hol meg a színpad félhomályába vesző Erich Boboš Procházka és zenekara (Boboš és Lengyel Pisti nagymeste­rek) szólalt meg, a közönséget megmozgatón. Sok szó esett arról, hogyan értjük egymást, és értjük-e kellő és kívánatos mértékben, már­mint a szlovák és a magyar iroda­lom olvasói, s bizony, ott és akkor, a Nulladikban az járt a legjobban, aki nem szorult szinkrontolmácsra, nemcsak azért, mert minden fordí­tás természetszerűen elvesz is vala­mit az eredetiből, hanem mert a mindkét nyelven megszólalni ké­pesek (Deák Renáta és Görözdi Ju­dit) kapásból és a legváradanabb pillanatokban váltottak hol emez, hol meg amaz nyelvre. A dallamo­san változatos felvetések és közbe­szólások egy része azt igyekezett megragadhatóan körvonalazni, mekkora súllyal jelenlevő a szlovák irodalom a magyar köztudatban. Nem igazán a neki megfelelő súly- lyal, ez, mint sejthető is volt, ismét kiderült. Fordítva, a másik irány­ból: a magyar irodalom szlovákiai (szlovák) fogadtatása terén már sú­lyos érvek (és a Kalligram-műhely gyakori, igen jó értelemben vett megidézése) hangzottak el: napja­inkban a kortárs magyar irodalom legjelentősebb alkotásai sorra hoz­záférhetővé válnak szlovákul is. Itt - műit az Görözdi Judit tárgyüagos helyzetjelentéséből kiderült, s ez ta­nulmányként a Lettre-számban is olvasható - talán a kiadott fordítás­kötetek kellő mélységű és mértékű értékelése terén mutatkozik pótol­nivaló (de ez nyilván a szlovák iro­dalomkritika kondíciójával is össze­függ; erről nem esett szó). Teljességgel visszaadhatadan anríak az érdekfeszítő vitának még a szempontrendszere is, mely arról folyt, hogy a magyar író miért épp a regényben látja a föltorlódott és szinte elbeszélheteden világtapasz- talat-történeteket, s ugyanez a szlovák író számára miért épp no­vellákban és elbeszélésekben lát­szik inkább kézenfekvőnek. S volt egy harmadik nagyobb téma is: a szlovák és a magyar identitás érint­kezési pontjai, átfedései. Végül, hosszas eszmecsere után úgy esett, hogy nem a közösen, de másként vagy részben párhuzamosan meg­élt történelem és nem a nagy törté­neti tapasztalatok legkisebb közös nevezője találtatott meg, hanem az irodalom, a mindkét irodalom ta­pasztalata jutott szóhoz. Eszerint a gyávaság lehet a legjellemzőbb azonosságjegyünk, kudarcaink, frusztrációnk s természetesen az ezekből kinyerhető empátia (Né­meth Gábor bölcsességnek mond­ta). Ez a bölcsesség, a bölcs irónia és a figyelem érzékenysége végül nemcsak a két irodalom jó jellem­zőjének látszott-mutatkozott, ha­nem magának a rendezvénynek is. A „német Greta Garbóként" elhíresült svéd filmcsillagot a náci rezsim a maga céljaira sajátította ki Megfilmesítik Zarah Leander életét MH-HÍR Berlin. Edith Piaf után Zarah Leander: a francia sanzonénekes­nőről készült filmmel nyitó berlini filmfesztiválon Ben Verbong ren­dező bejelentette, hogy filmet ké­szít a „német Greta Garbóként” el­híresült svéd filmcsillag életéről. Zarah Leander március 15-én lenne százéves. Verbong a Variety című maga­zin berlini különszámában azt nyilatkozta, hogy Zarah L című filmjében mindenekelőtt arra a kérdésre keresi a választ, vajon miért engedte meg az 1981-ben Stockholmban elhunyt Leander, hogy a náci rezsim a maga céljaira kisajátítsa. A müncheni Blue Eyes Fiction produkciójaként készülő film Re­gine Kühn forgatókönyvén ala­pul. Az európai koprodukciós film főszereplőjének „nemzetkö­zileg ismert filmcsillagnak” kell lennie. Leander századik születésnapja alkalmából Németországban fel­újítják a Bolváry Géza rendezésé­ben 1937-ben készült Premiere cí­mű filmet, amelyben német nyel­ven debütált a svéd díva. Leander mindenki másnál inkább felkel­tette a férfiakban a „titokzatos asszony” iránti vágyakozást, s egyúttal a Hollywoodban eltűnt Marlene Dietrich „pótlékául” is szolgált. Az „elegáns krimit” Bécsben forgatták, még az előtt, hogy Zarah Leander UFA-filmekben szerepelt volna. Leander partne­re volt mások mellett Attila Hör­biger, Theo Lingen és Kari Mar- tell. (Képarchívum) RÖVIDEN Középpontban Kodály Zoltán Budapest. Egy hónap múlva kezdődik a 27. Budapesti Tavaszi Fesztivál, ami idén Kodály Zoltán munkásságát és a magyar kultúra értékeit helyezi a középpontba. A rendezvény több száz ingyenes programot is kínál. Sebestyén Márta és barátai koncertjére hamar elfogytak ajegyek, de komoly az érdeklődés az 50 éves Bartók Vo­nósnégyes Kocsis Zoltánnal közös koncertjére, az Amadinda Ütőe­gyüttes előadására, a Kovalik Balázs által tavaly rendezett és most újra műsorra tűzött Mozart-maratonra, és a Kodály Zoltán tisztele­tére összeállított, világzenei stílusú, Pávaének című produkcióra. A nem hivatásos művészeknek szervezett Fringe Fesztivál, a BTF utolsó három napján zajló non-stop társfesztivál 350 programja in­gyenesen látogatható. (MTI) Arthur Penn életműdíja a Berlinálén Berlin. Arthur Pennt, a Bonnie és Clyde, a Kis nagy ember és szá­mos más kiváló alkotás rendezőjét munkásságáért tiszteletbeli Arany Medve-díjjal tüntették ki a berlini filmfesztiválon. Arthur Penn tévé- társaságoknál kezdte karrierjét, és berlini sajtótájékoztatóján kifejtet­te, hogy ez nagyon jó hatással volt későbbi munkásságára: „Meg kel­lett tanulnom a kamerán keresztül látni a világot” - mondta. Penn nem tartja magát hollywoodi rendezőnek. Nincs is túl jó véleménye az ott készülő szuperprodukciókról. Az életműdíj Perm szerint éppen időben érkezik: „Ha tovább vártak volna, a koporsóból kellett volna előrángatniuk” - ékelődött a kedélyes filmes. (MTI) PENGE Tóbiás Krisztián: Ver/sec Etna, Zenta, 2006 Tóbiás Krisztián első kötetének címe ötletes, többértelmű dm, hiszen többféleképpen olvasha­tó: versek, ver per sec, v/s stb. A kötet versehe is jellemző a sok­színűség, Danyi Zoltán nem vé­letlenül jegyzi meg utószavában, hogy „A Ver/sec kötet darabjai mind formailag (szabadversek, kötött formák, prózaversek), mind tematikailag változato­sak.” Ez a változatosság azonban véleményem szerint sokkal in­kább a pályakezdés hangpróbál- gatásainak szól, mint a Danyi ál­tal későbbiekben említett „maga­biztos formakezelés”-nek és „ki­érlelt versbeszéd”-nek. Hiszen Tóbiás Krisztián kötetében a ver­sek döntő többsége a Tolnai Ot­tóra jellemző versbeszédet imi­tálja - az utánzás értelmében, vagyis nem képes átírni, megújí­tani a költőelőd modorát, inkább annak alacsonyabb színvonalú másolása történik; erre egyéb­ként parodisztikusan maga a köl­tő is utal: „hazajöttem és / el­kezdtem bozsikosan írni / ő meg úgyis tolnaisan ír úgyhogy / öröklődő ez a dolog / és nem fog kihalni (...) ősi szokás szerint én is / csak annyit lopok / amennyit lehet.” A tolnais versek mellett a kötet tartalmaz néhány vizuáli­san a neoavantgárd szövegalakí­tásra jellemző szöveget, egy akár minimalistának is tekinthető ver­set és egy versfordítást, Yon Son­Németh Zoltán kritikai rovata Do versét T. K., azaz vélhetően Tóbiás Krisztián fordításában. Hogy erre a magányos versfordí­tásra miért volt szükség a kötet­ben, azt megint csak a hangját kereső költő bizonytalankodásai­val lehetne magyarázni. A Ver/sec tolnais versehe a vaj­dasági coloure local, illetve a tér­ség utóbbi évtizedeinek Urai fel­dolgozása jellemző: „mindenki ott állt a lakótömb előtt / az eget bámulták meg egy kis tranziszto­ros / rádió köré / kuporodtak hallgatni mi is a / helyzet itt fe­lettünk / a nato csapatai meg­kezdték / jugoszlávia bombázá­sát.” Ezekben a szövegekben a magánéleti események általában történelmi távlatot kapnak. A probléma csak az, hogy ezek az események, sztorik, anekdoták általában megmaradnak a pubU- dsztikai érvényességen belül, va­gyis sztoriként érdekesek, olvas­mányosak ugyan, de meg is ma­radnak a pubhcisztikai szövegek nyelvi és személeti szintjén, nem képesek összetettebb, bonyo­lultabb nyelvi konstrukcióvá ösz- szeállni, költészetként működés­be lépni. Ezért van az, hogy Tóbi­ás versei többször közhelyekbe futnak C,ezért megyek városról városra / hogy otthon legyek végre valahol”, „minden este le­gördül a // függöny.”), s ezt mo- ralizálással sem tudja feloldani. Ezek a problémák a nem tolnais, nem történetszerű versekben is jelentkeznek, viszont ez utóbbi­akban a mégiscsak érdekes anek­doták helyébe általában semmit­mondó passzusok kerülnek: „kö­zel istenhez és egyre távolabb tőlem”, „csak a kockára nyírt bok­rok hisznek a mesékben” stb. Va­gyis összefoglalóan: a követke­zőkben mindenképpen a hagyo­mány merészebb és egyúttal mé­lyebb újraértésére van szükség. Értékelés: ••••OOOOOO A szerző a kritika írása idején a Magyar Oktatási és Kulturális Mi­nisztérium Schöpflin Aladár kritikai ösztöndíjában részesül.

Next

/
Thumbnails
Contents