Új Szó, 2007. január (60. évfolyam, 1-25. szám)
2007-01-27 / 22. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2007. JANUÁR 27. www.ujszo.com Az apukámmal bent voltam a sötétkamrában, láttam a technikát, ahogy előjön a fekete-fehér kép, miközben mondta, hogy mi mindent lehet fénnyel, idővel elérni A mesélés ereje képszerűvé teszi a történetet „A temetőben a kereszten döglött fehér galamb. Józsi lőtte le csúzlival. Nagyapa meg kihozta Laci bácsinak. Laci bácsi feljött a sírból, megsimogatta. A galamb kővé vált. Ha rásüt a nap, meleg kőgalamb. Ha rásüt a hold, hideg kőgalamb. Burukkol is, hogy Laci bácsi ne legyen szomorú, ha nagymama nem ér rá virágot hozni." „Nem akarta. Szutykos a ruhája, szabadkozott. De olyan vidám volt, életteli." „Nagymama sohase fog felébredni jaj." N. Tóth Anikó szépíróként vált ismertté; először novellákkal jelentkezett, később esszék, kritikák, tanulmányok, majd mesék, mesejátékok következtek. Ezek után jelent meg 2005-ben Fényszilánkok című regénye a Kalligram Kiadónál, mely nagyon pozitív kritikai visszhangban részesült nemcsak itt, Szlovákiában, hanem magyarországi folyóiratokban is. Ma este főleg erről a regényről lesz szó. BENYOVSZKY KRISZTIÁN A regényt megelőzően különb műfajokban próbáltad ki magad, és csak jó pár év után fogtál nagyobb lélegzetű epikai műbe. El kellett telnie bizonyos időnek, hogy az alkotóban felgyűljön, megéljen annyi tapasztalat, hogy nagyobb kompozícióba fogjon, vagy valami más oka van annak, hogy regényíráshoz most érkeztél el? Egyrészt nagyon lassan érő és dolgozó típusnak gondolom ma-- gam, másrészt meg hát van egy olyan hagyomány is, hogy az igazán jó író, a prózaíró vagy egészen pontosan a regényíró úgy 40 éves kora körül érik be. A lírikusok általában korábban szoktak. Mondjuk, ezt a hagyományt megtörni látszik az utóbbi években fellépő kitűnő fiatal prózaíró-nemzedék. Nekem ahghanem most jött el az időm. Úgy is értékelhetném a korábbi szövegeimet, mint valamiféle ujjgyakorlatokat. A regény mindig is terv volt, csak nem mertem belefogni; nem volt elég tudásom, tapasztalatom, önbizalmam hozzá. Az, hogy most műfajt váltottál, tehát hogy regényt írtál, mennyiben érintette a nyelvhasználatodat? Tehát kellett-e kidolgoznod vagy bedolgoznod magad valami másik nyelvbe, mint ami a novelláknál működött például? Novellát nagyon régen írtam, úgyhogy erre a kérdésre elég nehéz válaszolnom. Azt gondolom, hogy mindenféle megelőző szöveg előkészületnek számít, ugyanakkor nem árt, ha az új szöveg másnak tűnik a korábbiakhoz képest. Műfaji dolgoknál maradva; a novelláiddal vagy az esszéiddel kapcsolatban is többször leíródott, hogy líraiak, vagy bizonyos értelemben líraiak. Ez nem vonzott-e? írtál-e verset egyáltalán? Nem, verset sose írtam, viszont nagyon sok verset olvastam. Az Iródiában például, amely irodalmi társaságnak én 16 évesen lettem tagja, engem többen meg is vádoltak, hogy túl sok verset olvasok, ennek ellenére prózát írok, ami nem tesz jót a prózámnak. A versolvasásról nem szoktam le a mai napig sem, de soha nem jutott eszembe, hogy verset újak. A Fényszüánkokra térve: a szöveg és a fénykép sajátos kapcsolata alakul ki a regényben, vagyis a könyv tartalmaz fényképeket, és ezek a képek nagyon szoros szálakkal kötődnek a történethez. Fekete-fehér fényképekről van szó. Kérdésem amolyan tyúk meg a tojás kérdése: mi volt előbb: a kép, vagy a történet? Azok a képek indítottak-e el valamit, amelyek bekerültek, vagy előbb írni kezdtél, aztán jött a találkozás a fotókkal? Nagyon nehéz ezt szétválasztani. A képek nézegetése adta az utolsó lökést. A történetek viszont folyamatosan vannak, azóta, hogy az eszemet tudom. Ezek körülveszik az embert gyerekkorától, aztán vagy kijönnek, vagy nem, vagy lenódnak, vagy nem. Nagyon érdekes, hogy a képek hoztak elő olyan dolgokat, amikre nem is számítottam. Tehát a képek nélkül is megíródhatott volna a regény? Akár a képek nélkül is, de a képek hozták a végső elhatározást. Szelíden hátba taszítottak, nem durván, muszájból, hogy ezzel foglalkozni kell. A képekről annyit, hogy édesapám hobbiból fotózott a hatvanas évektől, és nekünk egy nagy szekrénynyi fekete-fehér fényképünk van, családi fotók meg mindenféle életképek, és hát azokat időnként szertartásosan nézegetni szoktuk akár magányban, akár családi összejöveteleken. Mindig beszélgetünk is róluk. Az a különös, hogy mindig más kapcsolódik hozzájuk, éppen ezért nehéz elmondani, hogyan alakulnak az emlékek a szüntelen változásban. Néhány fontos jellemző: a Fényszilánkok három nagyobb egységből áll. A regényben három egymáshoz rokoni szálakkal kötődő elbeszélő van, így három különböző nézőpontot, nyelvet, stílust, vüáglátást jelenít meg egyszerre, tehát többnyelvű. A három nyelv közül melyiket volt a legnehezebb kidolgozni, és melyik az, amelyik a leginkább kézre állt? Elmondom akkor a három elbeszélőt, hogy a hallgatóság is értse. A regény színtere vagy meghatározó közege a falu. Van egy 60-65 év körüli öregasszony, aki egy végtelen történetsort mond el, ahogy a nagymamák vagy mondjuk a falusi emberek általában beszélni szoktak, tehát nincs központozás, a mondatok egymásba csúsznak, gyakorlatilag a lélegzetvétel szabályozza a szüneteket. Sokat gondolkodtam is, hogy ezt technikailag hogyan lehetne érzékeltetni. Központozással-e vagy anélkül. Volt két variáció, majd a könyv szerkesztője, Gazdag József győzött meg arról, hogy maradjon a központozás nélküli változat. Ez lehet, hogy segíti, de lehet, hogy nehezíti az olvasást. A másik generációt egy 40 körüli férfi képviseli, aki egy újságnál fotós, a fotókhoz tehát így is kötődik ez a könyv. A férfi felkérést kap, hogy egy regény illusztrálására állítson össze egy fotósorozatot. A fotók válogatásakor pedig megindul az emlékezésfolyam. A harmadik narrátor egy iskoláskor előtti kislány, aki a maga értelmi képességeinek megfelelően próbálja meg felfogni a világot, amelyben mozog, a körülötte zajló történéseket, a két generáció között, vagy alatt vagy mellett. Kérdésedre válaszolva: az öregasszony szólama volt a legnehezebb. Pedig teijedelmileg az a legbővebb, hűen az öregasszony bőbeszédűségéhez. A legkönnyebb szerep pedig a kislányé. Talán azért is, mert ezt a nyelvet én a meseműfajban kipróbáltam és begyakoroltam. De nagyon szerettem a képleírásokat is működtetni. Tehát néztem a képet, és megpróbáltam arról írni. Rengeteg olvasmányélményem volt, ami ezt segítette. Érdekes, ahogy a képek felbukkannak ebben a könyvben. Egy másik beszélgetésben neked is szegezték a kérdést, hogy mennyire volt ez véletlenszerű, vagy mennyire volt ez egy tendenciának, egy sajátos jelenségnek a megnyilvánulása. A kortárs magyar irodalomban több olyan könyv is megjelent, mely A Nyitrai Konstantin Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara 2006. november 30-án és december 1-jén konferenciát szervezett a Felvidék szerepe a magyar tudományosságban II. címmel. A rendezvény része volt egy könyvbemutatóval egybekötött beszélgetés N. Tóth Anikóval, melyet Benyovszky Krisztián vezetett. A Szalon hasábjain e beszélgetés szerkesztett változata olvasható. játékba hozza a fényképet, a fényképezést, költészetben, prózában egyaránt, vagy metaforaként használja az előhívást vagy éppen a fényképleírást. Valóban tűnhet úgy, mintha valamiféle divatjelenséget lovagoltam volna meg, de nálam ennek teljesen más okai vannak. Ez gyerekkori ügy. Én például az apukámmal bent voltam a sötétkamrában, tehát láttam a technikát, ahogy előjön a fekete-fehér kép, miközben mondta, hogy mi mindent lehet fénnyel, idővel elérni. Sőt egy idő után megengedte nekem, hogy forgassam az előhívóban vagy a rögzítőben a képeket. Ez pedig hihetetlen élmény, kihívás volt, olyan, mint valami alkotás. Ráadásul nagy megtiszteltetés is, hogy bevitt, beavatott a titokba, hogy engedélyt kaptam, ami a bizalom legfőbb jele. Volt egy cinkos összetartozásunk is így családon belül. A nagyítás, a képcsinálás azzal is járt, hogy a mai futószalagon gyártott gépi előhívással ellentétben lehetett játszani a fényekkel, kiemelni részeket. Apukámnak művészi ambíciói is voltak, de mindig mondta, hogy a megélhetés, a család miatt nem adhatja fel polgári pályáját, inkább folyamatosan elfojtotta magában ezeket a dolgokat. Egy kicsit én most ezt beteljesítem látszom: megjelenhetett mint fotós ebben a könyvben. De ez nem szándékos volt, hanem a véletlenek összjátéka. A nagymama monológjához: egy folyamszerűen áradó, nagyon heterogén, mindenféle dolgokról beszélő szereplő, akinek a szövegében nyelvjárási elemek is vannak, nem eltúlzott mértékben, pont annyi, amennyi kell, amennyi elfogadható. Igen, ez nehéz is volt egyébként, mindenképpen érzékeltetni akartam a falusi beszédmódot és nyelvet, de azt is szerettem volna, hogy ne legyen speciálisan egy helyhez, egy tájhoz, tájnyelvhez köthető.
