Új Szó, 2007. január (60. évfolyam, 1-25. szám)

2007-01-27 / 22. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. JANUÁR 27.

Szalon 13

Leginkább a szavak szintjén érzékelhető ez, de ezek a tájszavak magyar nyelvterületen szerintem több helyen is ilyen formájukban használatosak.

de mindig egyfajta valami a go- molyagból. Viszont ugyanaz a kép egy másik időpontban, másik hangulatban akár teljesen mást hozhat elő.

Látod, ezt nem figyeltem, én beleláttam az Ipoly-vidéket, számomra azért voltak ismerősek.

Igen, de ugyanezt mondja egy nyíregyházi vagy egy pécsi vagy egy győri olvasóm, úgyhogy ilyen szempontból ez jó visszajelzés. Mindenki a sajátjaként olvashatja akár.

írók állítása szerint azt a legnehezebb megcsinálni, hogy egy szöveg élőbeszédként hasson. Most műhelytitkokra kérdeznék rá: amikor mégis ilyennel próbálkozol, hogy méred le, hogy működik-e? Felolvasod hangosan magadnak, vagy felolvasod másoknak? Mert az öregasszony szólama úgy tűnt, működik. Egy korábbi könyvbemutató alkalmával ez valamiképpen bebizonyosodott, hiszen ott felolvastak az öregasszony szövegéből, ráadásul palóc nyelvjárásban. Vagy elég az, ha megvan papíron?

Ezen nem gondolkoztam. Illetve ilyen mérést nem végeztem. A megírás környéki időszakban viszont sokat utaztam mindenféle autóbuszon, különböző vidékeken, nem csak azon, amit az előbb azonosítottál, és közben valahogy be- táplálódtak a fordulatok, a nyelvi elemek. És így jöttek ki. Örülök, ha úgy látod, hogy megszólal a szöveg, és él a beszéd.

Visszatérve a képekhez: a szereplők számára a képnézegetés különböző funkciókat tölt be, főleg az emlékek előhívója, moti- válója. Neked milyen a viszonyod a képnézegetéshez?

Ahogy az előbb mondtam, nekem a fényképkészítés technikája nagyon izgalmas, ahogy a vonalak előrajzolódnak az előhívóban. Voltaképpen az emlékek is így jönnek elő, előbb halványan, majd élesen,

A befogadásban nálam szintén így működött: ha visszatértem a fényképekhez vagy a képek kommentárjához, akkor az változott. Hullámzó volt tehát az olvasás felől is.

Az az érdekes, hogy van egy rögzített kép, amit hajói készítettek el, nem változik. Van ugyanis, ami megsárgul, kifakul, elmosódik, ha rossz minőségű vagy lejárt szavatosságú vegyszerekkel készítették. Az viszont, ami benned az állandó kép jóvoltából előjön, az nagyon változékony, finoman mozdul el.

Többször előfordul, hogy a fényképész fontosnak tart hibás képeket, olyanokat, amelyek több fényt kaptak, nem kaptak eleget, vagy éppen fiatalkori tapasztalatlanságból fakadóan nem sikerültek. Sokszor fontosabbnak tartja, mint a jól sikerült képeket. Tüdsz-e ezzel azonosulni? Ez vonatkoztatható-e az irodalomra is? Tehát a hibás szövegeknek is van-e hírértékük?

Az olvasóban keletkezik valami feszültség azzal kapcsolatban, amit nem ért. A sejtetés, a homály, a kimondadan dolgok mindig izgalmasak. A kép is ilyen. Ami igazán elindította ezt a regényt, az a borítóra került hibás kép volt. Egy fiatal férfit ábrázol, aki vélhetően egy galambot tart a kezében. A technikai hiba miatt a galamb nem látszik, csak az árnyéka a férfi zakójára vetülve. Ez a titok indított ilyen vetületben megnézni ezt az egészet.

A titoknál maradva, ami kedvenc témám: ebben a könyvben is van titok, pontosabban több titok is. Most nem is azt akarom, hogy fedd fel ezeket, mert a Fényszüánkok pont arról szól, hogy nem kell felfedni a titkokat.

„A virágmintás vödör mellett guggolnak. Erősen süt a nap. Tamáska hunyorogva néz a lencsébe, csukott markában szorongat valamit. Alighanem kishalat, Géza bácsi sokszor hoz ajándékba halacskákat, megmaradt csalit Isti mélyen a vödör alján kotorászik. Profilja teljes árnyékban, tarkója, fejtetője teljesen fehér a valószínűtlen fényben. Ősz kisgyerek. Albínó gyerek. Pedig tudva tudom, hogy klasszikusan szép gyerekszőke haja van. Mégis jó eljátszani a ráfogások lehetőségével."

Olyan értelemben titokregény, amint ez a kritikákban is elhangzott, hogy van itt nyomozás, de- tektíves szüzsére való rájátszás, hogy vannak feltáradan dolgok a múltban, amik örökre feltáratlanok maradnak. Homályban hagyni vagy megvilágítani? Fény-árnyék játékok működnek, mintha valami fotó volna, ami nem akar előjönni, kiélesedni. Forduljunk most egy kicsit a lány monológjához: több szempontból is érdekes, mert a mese világába emeli át a dolgokat. Tehát látjuk a történéseket két felnőtt látószögéből és a gyermekéből is. Mit jelent számodra a mese? Mennyire van átjárás a korábbi meséid és e regényszólam között?

Mindenképpen van átjárás, azok a gyakorlatok itt megtérülnek, némi metamorfózison keresztül átmennek a regényszólamba. A mesét nagyon fontos műfajnak tartom, gyerekkori dolog nálam természetesen, és ez is az apukámhoz kötődik, hiszen rengeteget mesélt, mindennapos szöveg, nyelvi működés volt nálunk ez is. Az ok: a gyerek mindent a mesén keresztül szűr át, ha nem is mindig történeten, de valami mesefordulaton keresztül próbálja a vüágot megértem, ezért is volt ez a választásom.

Varinak közösségi mesélések, a nagyapa alakja például ehhez köthető, aki reggeltől estéiig mesél, az unokák pedig hallgatják. Volt-e neked részed ilyen közösségi mesélésben? Van-e ennek tapasztalad háttere?

Gyerekkori élmény nem, az inkább személyes és intim viszony volt az apukámmal, viszont ő mesélt a nagyapjáról, aki állandóan mondta a maga meséit. Persze még abban a vüágban, amikor rokonok, szomszédok jártak egymáshoz segíteni, kukoricát morzsolni, tollat fosztani. Tehát az ő emlékei rámosódtak valahogy az én emlékeimre. Én iskolában meséltem sokat gyerekeknek. Nehezen kezelhető, fegyelmezhetetlennek tűnő osztályokban sokszor nem hatott semmi más, csak a mesélés. Fogalmazásórán például vadóc gyerekeket meg lehetett szelídítem, fegyelmezni, lelki folyamatokat beindítani, visszajelzéseket szerezni mesék mentén. A másik mesélős élmény a gyerekszínjátszózással kapcsolatos. Ha többnapos fesztiválra mentünk, és esténként elanyátlanodtak a gyerekek, akkor én voltam az esti mese. Úgy tűnt, sok gyereknek nemigen ültek oda a szüleik az ágyuk szélére esténként, éppen ezért nagyon örültek nekem. Ez volt tehát a kollektív mesélés, amit nagyon élveztem.

Van egy fontos rész a regény vége felé. A kislány a padláson talált könyvet elkezdi illusztrálni. Itt fordítva van, mint a regényben: rátalál egy titkos könyvre, amit nem tud megfejteni, ezért képeket rajzol bele.

Igen, mert nem tud még olvasni. A gyerek amúgy szereti az illusztrált könyvet, mert a rajzok megindítják valami felé. Meg hát a gyerek azt is szereti, ha a dolgok a maguk teljességében tárulnak fel, és könyv, pláne mesekönyv illusztráció nélkül mit sem ér.

Van egy másik nagy történetmesélő is a regényben, egy epizódfigura, aki a koncentrációs táborokról megdöbbentő dolgokat mond. Egy piacon meséli el a borzalmakat, hallgatói szinte csüggnek az ajkán, sírnak, teljesen átélik, mert úgy beszél, úgy mesél, hogy megjelenik a szemük előtt, tehát képszerűen látják, ahogy az árammal töltött kerítésnek nekimennek a gyerekek, és sorra hullanak le. A mesélés ereje képszerűvé teszi a történetet. A képzelet tehát működik. És hogy ne feledkezzünk meg egy másik könyvedről se: frissen jelent meg Szövegvándor címmel, közelítéseket ígér Mészöly Miklós prózájához. Mészöly sokat foglalkoztat már jó ideje. Si„Apám hordót mos. Sáros csizma, öreg nadrág biztostűvel rögzítve, kötény gyanánt egy rossz zsák, madzaggal a derekára kötve, anyám alighanem éppen kimosta a munkás kötényeket. Apám mindig haragszik, ha nem találja a ruháit a helyükön, és ez általában mosáskor szokott előfordulni. Kockás flaneling, mellény, zöld mellény, nagyon szerette, ősszel hordta mindig, meg egy darabig tavasszal, amíg be nem jöttek a nagyobb munkák."

(Az idézetek és a fényképek a regényből származnak)

került-e íróként valamit átsajátítani, ellestél-e valamit, amiről biztosan tudod, hogy Mészölytől való?

Azt gondolom, a Fényszilánkokban ezt leginkább a képleírásokban lehet tetten érni. Annyira tárgyilagosan, pontosan és fekete-fehéren, ahogyan Mészöly láttatja a dolgokat, persze nem lehet másolni vagy utánozni. Nagyon erős hatást tett rám, ami alól nehezen tudok kibújni. Nem tudom, jó-e ez vagy rossz, lehet, hogy egyelőre fogság egy picit.

Min dolgozol most?

Nem szívesen beszélek alakulásban levő dolgaimról. De ha már megkérdeztél, maradjunk annyiban, hogy meseregényen.

A mese és a regény összekapcsolásán tehát. Ez jó végszó.

„Laci nyakában sál. Bő nadrág. Géza bácsin csizma, nadrágja beletűrve, jobb lábával kicsit kilép. Válluk csaknem összeér, egymás felől eső kezük a vasoszlop kiszögellésén azonos tartásban, méretre egyforma, csak Géza bácsién másfél generációnyit érő bütykök. Laciéban kesztyű. A cigarettát a másik kezükben tartják. Géza bácsi mintha a szája felé emelné. Megdöbbentő elegancia. Egyszerre dobják el a csikket, egyszerre lépnek el a vasoszloptól. Megmozdulnak a képen, jönnek felém."