Új Szó, 2007. január (60. évfolyam, 1-25. szám)
2007-01-13 / 10. szám, szombat
18 Szalon ÚJ SZÓ 2007. JANUÁR 13. www.ujszo.com SZÖVEG AZ ASZTALON Dano Eszembe jutott Dano: talán egy éve annak, hogy az éjszakai vonatban Danóval egyszer csak látjuk, ahogy egy részeg férfi, gyűrött arc, gyűlölettel telt szemek, fogja a nyakát egy ijedt részeg nőnek, aki folyadék benyomását kelti, már csak át kéne csordogálnia a férfi vastag ujjai közt, olyan ez a nő, mint egy reszkető hányadék, és nem kelt bennem semmi szánalmat, még ha tudom is, mi a szánalom, és minek kellene kiváltania, és Dano, a szegény fiatal Dano, a jó és igazságos, felugrik az ülésről, hogy közbelépjen, hogy segítsen a nőcskének, de megáhítottám, igen, emlékszem, hogy megáhítottám, és azt mondtam, fiam, hagyd őt, örül, hogy verve van, ez ugyanis kapcsolatuk és együttélésük lényege, együtt vannak, mert az iszákos férfinak más nő nem jutott, nem beszélve a nőről, a részeges nő boldog, hogy legalább ez jutott neki, ő boldog, de a férfi nem, az dühöng, hogy ezzel keh lennie, rögtön elhagyná, ha egy jó nőci leereszkedne hozzá, valami dögös csaj, ezért csépeli, mert dühíti saját sikertelensége, így hát szükségük van egymásra, ezt suttogtam Dano fülébe, hogy azok ketten ne halljanak semmit, de suttogásomat annyira elnyomta a kerekek zakatolása és a szél süvöltése a nyitott ablakok mögött, hogy Dano sem hallotta meg, így csak egy pillanatra tudtam visszatartani, lerázta válláról kezemet, és a férfihez lépett, ez kezdetnek balból lekent neki egyet, és Dano, akiben annyi erő lakozik, mint amennyi mondjuk egy vizes rongyban, odacsapódott a kocsi falához, csakhogy akkor ismeretien erő szállta meg, és ez az isten katonája mintha felfiíjódott volna, edzetlen izmai összerándultak és megfeszültek, elkapta a meglepett zsarnokot, és verni kezdte a fejét a padlóhoz, ekkor a felszabadított asszony rátámadt a megmentőjére, és majdnem kikaparta a szemét, de ő továbbra is csapkodta ama fejet a padlóhoz, nem törődve a meghökkenéssel és a sokkal, amely ugyan néhány másodpercre lebénította, módszeresen csapkodta, a többi utas csendesen nézte, senki sem lépett közbe, mondjuk, ilyesmit nem is szoktatok tenni, ha nem személyesen benneteket vernek, a férfi végül csurom véresen kicsúszott Dano kezei közül, és szó nélkül elszökött a vonat más részébe, és később, a következő állomáson - mindent láttam - leszállt, feje tessék-lássék be volt kötözve, eltűnt néhány új cimborájával a sötétben - a sötétet is láttam miközben Dano már jó ideje ült az elkeseredett megmentett nő mellett, racionálisan indoklova, miért kellett közbelépnie. Néhány nap múlva találkoztam Danóval és azzal a nővel az utcán, a szőnyegesbolt előtt, kéz a kézben, néhány hét múlva aztán láttam őket az állomás restijében kissé ittasan, és néhány hónap múlva láttam őket ugyanabban a vendéglőben tökrészegen: Dano éppen fojtogatta azt a kocsonyát, azt a pépet, feldühödve azon, hogy neki jobb nem jutott, hogy nem tud szerezni magának egy jó csajt, ezért fojtogatta, mert pusztította őt saját sikertelensége, fojtogatta, mert azt hiszi, hogy még mindig fiatal és igazságos. VladimírBa.Ua (1967, író) (Hruška Nórafordítása) SZALONspi« Jó reggelt, Európa! BARAK LÁSZLÓ Nem kell ahhoz hímsovinisztá- nak lenni, de még talán különösebben szalonspiccesnek sem, hogy alkalomadtán elgondolkodjék a férfiember azon is, vajon egy-egy nőnek a lába között van-e az esze, vagy pedig az általában szokásos helyen. Annál is kevésbé, mivel legalább annyi férfival kapcsolatban felmerülhet az efféle gyanú, mint amennyi nőt érint. Persze egy bizonyos életkorig nincs is az ilyesmivel különösebb gond, hiszen régi közhely, hogy egyáltalán nem a gólya hozza a kisbabát. Azért viszont néha minimum rácsodálkozhatunk, hogy egy-egy konkrét hölgy bizonyosan a lába között hordja az eszét. Pláne ha olyan illetőkre vonatkoztatható eme dilemmánk, aki már legalább négy évtizede nyugodtan nézhet korhatáros filmeket is, mégpedig az erkölcsi romlás legkisebb kockázata nélkül. Magyarán, bőven nyugdíjas korú az illető. A köztudottan sokat próbált Zalatnay Sarolta, alias Cini, bárminő fájdalom, eme kategóriába sorolandó „nagyasszony”. Akinek már bizony igen-igen régen járt azon az esze, hogy mikor csengetnek majd ki - teszem azt, a fizikaóráról. Nyüvánvaló hát, hogy a rendszeresen tévéző magyar népesség túlnyomó részének a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy hoz-e neki, mármint Cininek, a 2007-es év szerelmet. Némi vulgáris felhanggal szólva, érdemben az égvilágon senki, csak egy kicsit is normális embert nem érdekelhet, hogy lesz-e most már neki rendszeresen betevő falata, avagy sem... Joggal vetődik hát fel a kérdés, mi indokolhatja mégis, hogy egy mégoly lazára, gagyira hangolt reggeli tévéműsorban is ilyesmin kell agyalnia az embernek. Minimum kettő darab szakavatott riporternek álcázott esetlen médiabábu meglehetősen izzadságszagú asz- szisztálásával. Már ha az ember némi undorral nem kapcsol át egy másik csatornára. Ahol viszont egy Kiszel Tünde nevű, ugyancsak Cini korabeli vén szatyor danolász oly rém hamisan, nem kevésbé pedig önfeledten, hogy produkciója hallatán nyilván menten reszlovakizálhatott volna akár Kodály apánk is... Semmi baj, ott a távkapcsoló, húzzunk el e meglehetősen fingos, meleg vidékről is, hiszen van csatorna dögivei. Csakhogy másutt meg Anettka irtja az értelmiségi patkányt, vagyis a kereskedelmi tévések által efféle féreggé minősített jobb sorsra érdemes nézőt. Pedig a végtelen kozmoszban volna Anettka számára is hely... Ám emitt meg a vérbunkóságból megtollasodott Győzike nyüstöli a felhőt, az óvatlan kon- zumens agyával egyetemben, vagy épp a szar- és fényevésre szakosodott Norbiék javaiknak hatlövetű fogyókúrákat... Nincs mit tenni, irány a fürdőszoba. Hogy aztán ott meg, amikor megnyitod a vízcsapot, azon csodálkozz, ugyanaz a fe- kália folyik belőle, amelytől színül- tig töltődtél a rohadt doboz előtt... Jó reggelt, Európa! NOSZA, LAPOZZON . Szabad idő „A Pozsonyi Magyar Intézet és a Szépírók Társasága szervezésében 23-án délelőtt Komáromban, a Selye János Egyetemen jártam, délután Pozsonyban, a Comenius Egyetemen. A révkomáromi egyetem labirintusában nagy nehezen megtaláltuk a helyszínt. A kérdezőm Keserű József volt, nagyon örültem, hogy a dialógust választottam, és nem vállalkoztam előadásra. Okosan kérdezett, fölmérve azt is, mit tudnak a tanulói, és mit nem. Utána jött Pozsony, este 7-kor Grendel Mester szemináriuma előtt már éreztem, hogy valami nincs rendben, ezért bedobtam egy Flektor nevű gyógyszert (én Fletónak becézem), ami a háziorvosom, Sütő doktor szerint gyorshatású és gyomorkímélő anyag. Végtagfájdalmaim, ami nálam a kezdődő láz biztos jele, el is múltak. Grendel Mester viszont egyáltalán nem kérdezett, hanem megkért, hogy beszéljek ezekről a Symposionokról, hogy is volt/van ez a Vajdaságban, és kik is vagyunk mi, exsympósok. Azt hiszem, egy kicsit megszeppentem, de magam is meglepődtem, mennyit tudok erről, szóval sziporkáztam, legalábbis önmagamhoz képest. Például kapásból egyetértettem Végei László azon megállapításával, miszerint a vajdasági magyar irodalom első értékelhető teljesítménye Koncz Istvánnal kezdődik, tagadtam magának a vajdasági irodalomnak a létezését, legalábbis olyan értelemben, ahogy azt Bori Imre, néhai tanaram elképzelte ésatöbbi, ésatöbbi. Aztán Lajossal elmentünk meginni egy sört, és a kocsmában elmúlt a gyógyszer hatása, kivert a víz, reszkettem a láztól. Benyomtam gyorsan egy rumos teát, hazavánszorogtam az intézetbe, írtam egy sms-t Krasztev Dirinek, hogy szerezzen valami lázcsillapítót, aztán ágynak dőltem, ahogy a költők mondanák. Éjfél körül kezdtek el ugatni a bácskai kóbor ebek a hasamban, s bár nehezemre esett, fölkeltem és kerestem valami vendéglőt. Szláv tudásomban nem bíztam, angolul társalogtam a pincérrel, angol étlapot is hozott, így aztán valami baconban göngyölt csirkemáj lett a vesztem, meg a sör, amit valami meghatározhatatlan, nosztalgikus megszokásból rendelek a régi Cseszkó emlékére. Szép porció volt pedig, ha két májat meg tudtam enni és a sör harmadát is otthagytam. A pincér szánakozva nézett, I am ill, mondtam neki (lecke 5-ből), annyira megsajnált, hogy becsomagoltatta a kaját, vigyem el. Az Intézetbe vánszorogtam, és még le sem feküdtem rendesen, mint gejzír, tört föl belőlem minden.” Bozsik Péter (1963, író) (Bozsik Péter irodalmi körútja, saját előadásában. Részlet. Forrás: http://www.holnap.sk/ ) SZÜ.0M»« Az első falat H1ZSNYA1 ZOLTÁN Na, hát ezt is megértük! Ez itt az új hétvégi melléklet, a Szalon, és úgy néz ki, sikerült elébe menni a várható eseményeknek, mert eleve benne van a Szalonna. Ez a rovatcím, ugyebár. Nagyon úgy néz ki, én fogom pácolgatni, esetenként abálni, és néha várhatóan füstölgők is majd, mert hát van, aki füstölten szereti. Először talán elmondanám, hogyan került a Szalonna a Szalonba. Nem mintha a felelősséget akarnám magamtól elhessegetni, de igaz, ami igaz: mindenről a szerkesztő tehet. Merthogy nekem címzett villanypostájában azt engedte sejtetni - más kérdés, hogy végül is nem így történt -, hogy a melléklet rovatcímei mind a Szalon szóból lesznek származtatha- tóak. Két lehetőséget már a levélcímben is felvetett, az ugyanis így hangzott: ,,-spicc és -cukor”. No nem! Ilyen könnyen nem adom magam, gondoltam - bár a spiccről, Krúdy nyomán, rögvest a spicchús is eszembe jutott, ami, valljuk be, joggal követeli helyét a rovatcímek ferde univerzumában, meg aztán spiccesnek lenni sem olyan rossz, különösen egy ilyen úri helyen muris, mint a Szalon, ráadásul a spicc mindig a dolgok hegyén helyezkedik el, például a cipő orra is spicc, amivel, ugye, adott esetben a megfelelő helyre lehet billenteni... De ha már ez a kissé affektált Szalon - akkor igenis Szalonna! De... - és csak azért kezdem megint így ezt a mondatot, mert a konvenciók szerint nem lenne szabad „de”-vel mondatot kezdem, és ezt azért emelem ki külön, hogy a jövőbeli Szalonnák várható indulati hátterének pszichés mozgatórugóira is felhívjam a figyelmet -, .. .de mi a fenét jelenthet rovatcímként ez Szalonna?! A döntés érzelmi oldalát talán sikerült már valamelyest érzékeltetnem, a nyájas olvasó viszont azt is joggal elvárhatja, hogy valamilyen logikus indokkal is szolgáljak, annál is inkább, mert a Szalonna betűhíven tartalmazza ugyan a rovatcímet, a Szalon szóból azonban etimológiailag nem eredeztethető, pedig hát úgy lenne igazán elegáns megoldás. En ellenben úgy látom, ennek a darabosságnak is megvan a maga eleganciája, ami pedig a logikát illeti, tessék megfigyelni, milyen szóval kezdődik ez az írás... Na, hát a többi Szalonna is ezzel a szóval kezdődik majd. Punktum. Ennyit a címről. És téljünk még vissza egy kicsit az indulati háttérre. Hogy mi az, ami várható - és joggal elvárható! - tőlem, mi az, ami kikívánkozik belőlem... Nagy vonalakban azt mondhatnám, mostanában leginkább a nemzethalál fúrja az oldalam. Nem, a teljes biológiai megsemmisülés réme, szerény véleményem szerint, korántsem fenyeget. Talán sohasem volt még öntudatosabb a magyar, mint most, a globalizáció előszeretettel ostorozott fertelmei közepette. Igaz, kevésbé tudatos is ritkán volt. A nemzeti trikolór színeiben pompázó öntudatos test szülte kicsattan az egészségtől. Ebbe a felszínesebbnél felszínesebb ideológiákkal doppingolt, erőtől duzzadó testbe azonban csak hálni jár a lélek. Vagy halni. Pedig még a saját testünket is csak a szellem teszi azzá, ami valójában vagyunk, és ez az olyan virtuális szervezetekre, műit a nemzet, fokozottan érvényes. Pontosítva tehát: mostanság a nemzeti agyhalál balsejtelme lengi be jobb sorsra hivatott képzeletemet. Éttől a tehertől akarok e helyütt valamiképpen megszabadulni. Akkor gondoltam először, hogy ez a mi hős vértől pirosuk, balsorstól tépett nációnk nagy bajban van, amikor az egész magyar nyelvterületről megindultak az autóbuszkaravánok Jimmy, a király temetésére. Pedig Jimmy azért értett még valamihez, nevezetesen meglehetősen jól tudott énekeim, és ha nem olyan giccsember lett volna szegény, mint amilyennek, sajnos, számára lenni adatott, vagy ha a popkirály píárosai veszik egy kissé visz- szafogottabbra a figurát, akár egész könnyen emészthető is lehetett volna. így azonban csak igen nehezen birkóztunk meg vele. Pedig akkor még nem is tudtunk Győzikéről! Aztán Győzikét is sikerült valahogy megemészteni, én például jobb híján azzal nyugtatgattam magamat, hogy szörnyen mélyre süllyedtünk ugyan, de innen legalább már nem vezet út lefelé. Hogy végre talajt fogtunk, és el lehet rugaszkodni. Akkor viszont jött a Pákó, és már ebből is sejteni lehetett volna, hogy mindig van lejjebb. De hát az ember nem okul, az egyre nehezebb emésztések után is fölvillan szemében a csalfa remény. Most az anyatévé büféjének viharos ostromával kezdődő, a Kossuth téren megrendezett nagy-ma- gyarországi alkotmányozó kirakodóvásárral kulmináló és a hazafias tankelkötéssel szánalmas végkifejletét elérő szittya forradalomról hiszem azt, hogy ezzel aztán a nemzeti giccsfolyam egészen bizonyosan tetőzött. Pedig azért igazán tudhatná már az ember, legalábbis józan ésszel mindezek után illene már feltételeznie, hogy a magyar kreativitásnak a csillagos (árpádsávos) ég sem szabhat határokat. (Nagy - és minden bizonnyal csupán látszólagos - paradoxon egyébként, hogy minél közelebb kerülünk a teljes nemzeti agyhalálhoz, a válogatott taplóságok megvalósítására alkalmas speciális alkotókészség úgy válik egyre sokszínűbbé és izmosabbá.) És akkor a sajátságos kisebbségi agysorvadásról még szót sem ejtettem!... Sebaj, legalább témából nincs hiány. Annyi itt a Szalonnának való, hogy na! Csak győzzem kiporci- ózni. Szinte már látom, ahogy szájuk sarkában szarkasztikus mosollyal egyre csak sorakoznak a hetyke, ennivaló kis katonák... No de csak módjával, nehogy visszamasírozzanak! Ez volt az első falat. Étjük be eny- nyivel. Ne legyünk mohók. Forrás: OS, 2006/7-8. The Complete Cartoons of the New Yorker
