Új Szó, 2007. január (60. évfolyam, 1-25. szám)
2007-01-13 / 10. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. JANUÁR 13. Szalon 17 A filmművészet egyik legeredetibb és legnagyobb hatású rendezője, Andrej Tarkovszkij húsz évvel ezelőtt, 1986. december 26-án halt meg Párizsban Nyomorúságos körülmények közt élt, tartozásokat görgetve maga előtt, s mindössze egy használt autóra és egy írógépre vágyott - hiába „Mama, nézd, egy kakukkmadár!” „Félek egyedül. Nem akarok élni” - írta naplójába 1979 októberében Andrej Tarkovszkij. Húsz év alatt mindössze öt filmet készíthetett a Szovjetunióban, „besúgók, kretének és lakájok” között. Ma a filmművészet egyik legzseniálisabb rendezőjét tiszteljük benne. GAZDAG JÓZSEF „A modem ember nagysága a tiltakozásban van. Dicsőség illeti azt a férfit, aki az ostoba, szótlan tömeg szeme láttára tiltakozásképpen felgyújtja magát." Naplói egy paranoiás, üldözési mániában szenvedő ember feljegyzéseinek tűnhetnek. De nem azok. Filmjei indexen voltak, az Andrej Rubljov (1966) évekig dobozban hevert, s később is csak harmadrangú mozikban mutatták be, pedig a Cannes-i filmfesztiválon elnyerte a Kritikusok nemzetközi díját. Miért él az ember? A szovjet újságok egyetlen sort sem írtak a moszkvai vagy leningrá- di bemutatókról, egyetlen plakát sem került ki, mégis minden vetítés teltházas volt, tömegek tolongtak a mozik előtt, s gyakran előfordult, hogy a film végén percekig tartó vastapssal köszönték meg a nézők a rendkívüli élményt. Tarkovszkij szakított a film feladatának hagyományos felfogásával. Nem szórakoztatni akart a filmjeivel, hanem párbeszédet folytatni a nézővel az élet értelméről. Gyűlölte, s nem csupán gazembereknek, hanem bűnözőknek nevezte azokat a rendezőket, akik az emberek esen- dőségét és tudadanságát kihasználva „szellemüeg kifosztják” a nézőket könnyen emészthető, gondolatszegény filmjeikkel. Legyél Krisztus! Egy közönségtalálkozón azt kérdezték tőle, miért készteti a nézőket arra, hogy a film megtekintése közben több mint három órán keresztül szenvedjenek? Tarkovszkij helyett egy matematikaprofesszor válaszolt: .Amikor az újságot olvasva megtudjuk, hogy Indonéziában lemészároltak kétmillió embert, ez a hír ugyanolyan hatással van ránk, mint a hokicsapatunk győzelméről szóló közlemény, ingerküszöbünk annyira egyformának észleli a két eseményt. Vannak azonban művészek, aldk képesek érzékeltetni a dolgok valódi mértékét. Egész életükben hordozzák ezt a terhet, és mi ezért hálával tartozunk nekik.” Tarkovszkij szerint filmjei vallásos alkotások. Mindegyikben ugyanazt a témát járta körül: a testi és szellemi világ közötti diszharmóniát. A cselekményt a legkevésbé sem tartotta fontosnak, ehelyett egyre beljebb merészkedett az álmok és az emlékezet asszociatív képzettársításokon alapuló világába. Az sem érdekelte, hogy a nézők többsége - „akik nem olvasnak könyvet és nem hallgatnak zenéd’ - érti-e filmjeit. „Végtére is a remekművek nem konzumtermékek.” Szellemidézés Tarkovszkij idézi naplójában azt a jelenetet, amikor a Rubljov elkészülte után egy spiritiszta szeánszon azt kérdezte Borisz Pasztemak szellemétől, hány filmet rendez még. .Négyet - hangzott a válasz. - Ilyen keveset? - Viszont nagyon jókat.” Pasztemak szelleme tévedett: Tarkovszkij a Rubljov után még öt filmet készített, de ebből csak hármat a Szovjetunióban. A Stanislaw Lem regényén alapuló Solarísra (1972) hasonló sors várt, mint a Rubljovra. A Központi Bizottság Kulturális Osztálya nem akarta engedélyezni a film vetítését, kifogásaikat jegyzékbe szedve küldték el Tarkovszkijnak. Többek között azt követelték tőle, hogy iktassa ki a filmből az istenfelfogást, távolítsa el a külföldi szereplőket, rövidítse le az öngyilkossági jelenetet és az ágyjeleneteket, tegye nyilvánvalóbbá, milyen lesz a Föld jövője, s iktasson Kolmogorov-idézeteket (!) a filmbe. A 35 megjegyzést tartlmazó lista végére pedig odaírták: „Több kifogás nincs.” Ki az őrült? Tarkovszkij viszontagságai Zso- resz Medvegyev kálváriáját juttatják eszünkbe, azzal a különbséggel, hogy Tarkovszkijt nem zárták elmegyógyintézetbe, mint a biológus Medvegyevet (hogy a pszichiátriai intézményrendszer müyen félelmetes manipulációs eszköz volt a szovjet államhatalom kezében, arról a Medvegyev testvérek könyvei - Ki az őrült? és A levelezés titkosságát a törvény garantálja - tanúskodnak). Tarkovszkijt hiába hívták meg külföldi filmfesztiválokra, a meghívókat nem továbbították neki. A Rubljov után a Solaris és a Tükör (1974) is díjazott film lett Cannes-ban, rendezője mégis nyomorúságos körülmények között élt családjával, állandóan tartozásokat görgetve maga előtt, s mindössze egy használt autóra és egy írógépre vágyott - hiába. Mindez azonban kevésbé zavarta, mint az, hogy nem dolgozhatott. A legkülönbözőbb fórumokhoz fordulva küzdött az alkotáshoz való jogáért. „A filmrendezés a dolgom - ha egyáltalán hagynak rendezni -, és nem az, hogy közelharcot vívjak... Müyen döbbenetes ország ez!” 1974-ben levélben tiltakozott Szergej Paradzsanov ukrán rendező letartóztatása miatt, természetesen eredménytelenül, Paradzsanovot koholt vádak alapján öt évre elítélték. „Lassan hozzászokom az elszigetelődéshez, mint az űrhajós a világűrhöz” - írta hónapokkal később Tarkovszkijnak a börtönből. Egyszerűség, aszkézis Kollégáit azzal vádolta, hogy munkának, nem pedig alkotásnak tekintik a filmkészítést. Idegennek érezte magát közöttük, sztalkemek, aki magára van utalva a Zónában, kakukkmadámak (első tudatos emléke volt az a mondat, amely az Iván gyermekkorában is elhangzik: Mama, nézd, egy kakukkmadár!). A művésznek az aszkézis és az egyszerűség felé kell igyekeznie, olvasható egyik előadásában. Egyszerűség, zetes mondja a Rubljovban. Mégsem sikerült megvalósítania ezt az eszményt, hiába tudta, hogy jónak lenni nem választás kérdése, hanem kötelesség. Egyszer részegen összeverekedett egy szülésszel. Egyetlen jó színészt láttam eddig, úja egy helyütt, Ingmar Bergmannt, de utóbb kiderült, hogy ő is rendező. Epilógus 1980-tól Olaszországban forgatott, négy évvel később pedig egy müánói sajtótájékoztatón bejelentette: feleségével együtt Nyugaton marad. Az orosz titkosszolgálat azonnal támadásba lendült, többször próbálták Londonban és Rómában az orosz követségre tuszkolni, lakásukat „bepoloskázták”, egyszer pedig Müánóban ki kellett üríteni egy mozit, mert a Tarkovszkij- film előtt egy ismeretlen telefonáló bombával fenyegetőzött. Éveken át sikertelenül kérvényezte a legfelsőbb szovjet hatóságoknál, hogy otthon maradt kisfiúk, Andijosa számára engedélyezzék a kiutazást. Kohlhaasi kétségbeesésében levelet írt Gorbacsovnak, Reagannek, Thatchernek, Mitte- rand-nak. De fiát már csak akkor láthatta viszont, amikor a kérvényhez orvosi jelentést mellékelt arról, hogy tüdőrákban szenved. 1986. december 15-én barátai révén Jacques Chirachoz fordult segítségért, francia útlevelet és társadalombiztosítást kérve családja tagjainak. Tizenegy nappal később, december 26-án meghalt. Andrej Rubljov szerepében Ana- tolij Szolonyicin FILMOGRÁFIA 1962 Iván gyermekkora (95 perc) 1966 Andrej Rubljov (215 perc) 1972 Solaris (165 perc) 1974 Tükör (106 perc) 1979 Sztalker (161 perc) 1983 Nosztalgia (130 perc) 1985 Áldozathozatal (149 perc) cifraság nélkül - ahogy Kirill, a szer„Az alkotás már önmagában a halál tagadása. Következésképpen optimista, még akkor is, ha végső soron tragikus művészről van szó. Ezért nem lehet optimista vagy pesszimista egy művész. Csak tehetség és tehetségtelenség létezik." „Én Tarkovszkij vagyok, Tarkovszkij pedig csak egy van” Élete utolsó inteijújában (megjelent a Figaro 1986. október 26-i számában) Tarkovszkij megnevezi szellemi elődjeit és tanítómestereit: Robert Bressont, Tolsztojt, Ba- chot, Leonardo da Vincit... „Műid bolondok voltak, és nem a fejükkel gondolkoztak. Műveik mindenki számára nyitottak, ugyanakkor megközeh'thetetlenek: kifognak az értelmezésen.” A már említett Bresson (s talán még Bergmann és Godard) kivételével azonban műiden rendezőt tehetségtelennek tartott. „Én Tarkovszkij vagyok, Tarkovszkij pedig csak egy van...” - írta. A többiek szerinte „szerencsétlen düettánsok, aldk pénzt keresnek jelentéktelen kis dolgaikkal.” Naplójában számol be arról, hogy Bertolucci filmje (A hold) „borzalmasan ízléstelen ócskaság”, Fellini Jegutóbbi filmje teljes csőd, ő maga pedig a nullával egyenlő”, Coppola Apokalipszis, most című alkotásában pedig „nagyon gyenge a főszereplő, hibás a dramaturgia”. Jelentéktelennek tartotta Woody Allen műveit is: „Megpróbáltuk megnézni a moziban Woody Allen Manhattan c. filmjét. Otthagytam a felénél. Hallatlanul unalmas, ahogyan ez az egyáltalán nem elragadó színész (W. A.) ellenállhatatlannak akar látszani.” Az Egy kínai bukméker meggyilkolásáért annyira sajnálta Cassavetest, hogy „az már szinte fájt”, de csalódott volt Forman Os- car-díjas Amadeusa után is. Nem volt hízelgőbb véleménye Jancsó Miklós filmjeiről sem, akit Szergej Paradzsanov tehetségtelen epi- gonjának tartott; a Magyar Rapszódiát végignézte, az Allegro Barbarót már nem, mert „mesterkélt, fontoskodó, tehetségtelen és vulgáris”. Tarkovszkij sokat olvasott, főleg zen-buddhista szövegeket és a Tao te lángét, de Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thomas Mann és Hermann Hesse könyvem kívül szinte minden mást undorral utasított el, a felszínes Sartre-től kezdve a „szegényes és szellemtelen” Akutaga- ván át egészen az „idióta és grafomán” Sztanyiszlavszkijig. Egy 1980-as bejegyzés: „Kíváncsiságból Jefremov Borotvapenge című könyvét olvasom. Uramisten! Vajon senki nem mondta el neki, hogy grafomán? Valóban úgy halt meg, hogy még csak nem is sejtette, hogy tehetségtelen?” A Sztalker című filmjéhez a Sztrugackij fivérek Piknik az árokparton c. regényében találta meg az alapötletet, de a szerzőpárost .Infantilis naplopóknak” nevezte. „Vonnegut pacifista és remek ember. Csak trehányan ír” - jegyezte fel Az ötös számú vágóhíd elolvasása után. (gj) „Ez nem majális széplányokkal. Ez a Zóna. ” (Sztalker) (Fotók: képarchívum)
