Új Szó, 2007. január (60. évfolyam, 1-25. szám)
2007-01-13 / 10. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2007. JANUÁR 13. www.ujszo.com A SZALONKÉPTELEN TÉMÁK SOROZATBÓL „Barátja: Drakula” BENYOVSZKY KRISZTIÁN Lugosi Béla (Képarchívum) Lehettem úgy 10-11 éves, amikor először olvastam a Drakulát, annak rövidített változatát, a Drakula gróf válogatott rémtetteit A zsebkönyvnyi méretű kiadványt lefekvés után olvastam, titokban, a paplan alatt, egy villanylámpa fényénél. Hogy a borzongató hatás még erősebb legyen. Sokat nézegettem közben Lugosi Béla szikár, vészjósló arcát a borítón, aki így lassacskán azonosult a félelmetes gróf regénybeli figurájával. Nem emlékszem már az akkori félelmemre, a körülményekre és a hangulatra annál inkább. 2006 utolsó negyedében három vámpírkönyv is napvilágot látott az Európa Kiadónál: a teljes Drakula korszerű fordításban, Elizabeth Kostova A történész című regénye és Maria Janion A vámpír című, a vámpírizmusról szóló hosz- szú tanulmánnyal, bőséges képanyaggal ellátott irodalmi antológiája. Janion könyvének elolvasása után kedvet vagy stílusosabban: vérszemet kaptam, és elhatároztam, hogy újraolvasom Bram Stoker klasszikus művét. Immár nem a paplan alatt pislogó fénynél, a kísérteties hatást hajszolva, hanem „hideg” fejjel, a vámpírmítosz gazdag és szerteágazó hagyományának fényében. A borzongás azért nem maradt el, de a kiválóan ütemezett cselekmény mellett legalább annyira izgalmasnak találtam a szöveg műfaji jellegzetességeit és felettébb szórakoztatónak a nemzeti sztereotípiák megjelenését a magyar, szlovák, cseh, román és cigány szereplők ábrázolásában. A Drakula a levél- és dokumentumregény sajátosságait mutatja. A cselekmény a főszereplők levelei, naplófeljegyzései, személyes hangú vallomásai és különböző hivatalos dokumentumok mozaikjaiból építkezik, olykor különállónak tűnő szálakat futtatva, majd összecsomózva őket. Ennek eredményeként olyan polifonikus elbeszélő szerkezet jön létre, melyben mindent (ahogy az az ajánlásban is áll) az egyes szövegek íróinak „nézőpontja és tudása határoz meg”. További érdekesség, hogy különböző lejegyzési rendszereket vesznek igénybe a szereplők: kézírás, gyorsírás (sztenográfia), gépírás, fonográf. Ezt még kiegészíti néhány kivágott és beragasztott újságcikk és csatolt hivatalos irat. Minden szereplő szenvedélyes író (lejegyző) és olvasó is egyben. Kezdetben mindenki csak magának ír, a naplóíró szorgalmával rögzítve a napok történéseit, később viszont, miután szövetkeztek a közös ellenség elpusztítására, egymásnak is írnak. Mindenki folyamatosan olvassa a többi társa szövegeit is. Másolatok és átiratok készülnek a fontosabb iratokról: a gyorsírás kézírássá, a kézírás gépírássá alakul át, a fonográfra mondott hang pedig gépírásos formát nyer. Ezek a szövegek alapozzák meg azokat az oknyomozó „ötletbörzéket”, ahol egymás észrevételeinek a megbeszélésén keresztül igyekeznek új következtetésekre jutni a gróf várható lépéseit illetően. A szövegek lázas előállítása és újrahasznosítása hasznos módszernek bizonyul: amikor Drakula egy küzdelem során minden dokumentumukat és fonográfhengerüket elégeti, a széfben őrzött másolatoknak köszönhetően tovább tudják folytatni az ádáz harcot. Az üzeneteket rögzítő és közvetítő médiumok közti átmenetek olykor hangkölcsönzéssel is járnak: az egyes szereplői szólamok szétbogozhatatlanul összekeverednek. Az ilyen hang- és médiumközi áthajlásnak kiváló példája a XXIV. fejezet: Dr. Seward fonográfba mondott naplója, Van Heising hangjával. Ezt utána Harker olvassa fel feleségének, aki saját naplójában utal vissza rá. A szereplők reflektálnak is a különböző médiumok sajtosságaira, előnyeire és hátrányaira. A legsokoldalúbb és legszorgalmasabb közöttük Mina Harker, aki rövid idő alatt elsajátítja a gyorsírást, a gépírást és a sztenográf használatát is, betanulja a menetrendeket, s egyre magabiztosan mozog e közegek között. „Olyan, mintha önmagámmal sugdolóznék, és ugyanakkor hallgathatnám is magamat. A sztenográfia egészen más, mint az írás” - jegyzi fel a naplójába még a történet kezdetén (86). Később már az írógépet dicséri: „Olyan hálás vagyok annak az embernek, aki feltalálta az »Utazó« írógépet, és Mr. Morrisnak, aki szerzett egy üyet nekem! Nagyon meg lettem volna akadva, ha tollat kell használnom az íráshoz...” (360.) Hasonlóan érez Dr. Seward is: „Hogy hiányzik a fonográfom! Idegesít, hogy tollat kell használnom a naplóíráshoz.” (345.) Stoker regényében Arthur C. Conan Doyle detektívtörténetei- nek hatása is felfedezhető. A vámpírvadász polihisztor, Dr. Van Heising egyik irodalmi előképe Sherlock Holmes. Már-már megszállottsággá váló ügybuzgalma, sokirányú tájékozottsága, módszeressége és alapossága, az, ahogy az apró részletekből mélyenszántó következtetéseket von le, ahogy megpróbál az ellenfél agyával gondolkodni, s ahogy észrevételeit és titkos nyomozásainak eredményét az utolsó pillanatig titkolja társa előtt, akinek kérdéseire csupán tömör, enigmatikus válaszokat ad - mindez a Baker Street-i nyomozót juttatja eszünkbe, „...csak részletekben adagolja a tudását, hogy minél jobban felszítsa a kíváncsiságod’ (200.) -jegyzi meg róla barátja, Dr. Seward, akire egy ideig az ugyancsak orvos Watson szerepköre hárul. A karaktereken kívül azonban a cselekmény szerkezete és ütemezése (lassítás, felpergetés, szerkezeti párhuzamok, váratlan akadályokkal halogatott megoldás) is a detektívtörténetek adósa. Meglepő-e ezek után Doyle értékelése a Drakuláról, amelyet az előszóban Elizabeth Kostova idéz: „Valóban csodálatos, hogy egy üyen hosszú történetben egyszer se lohadjon le az izgalom!” Az előképekhez visszatérve: úgy gondolom, hogy Stoker művét immár nem tudjuk a filmes élményektől függetlenül olvasni. A Drakula a filmtörténet legtöbbször feldolgozott regénytémájának számít. Én is, miközben olvastam a regényt, Van Helsinget nem tudtam másképp elképzelni, mint Francis Ford Coppola 1992-es filmjében az őt alakító Anthony Hopkinst. Ismeretes, hogy a Drakula megírását hosszú kutatómunka előzte meg. Az Írországban, majd Londonban élő Stoker soha sem járt Közép- vagy Kelet-Európábán, a Kárpát-medence népeiről csupán könyvekből (többek között Vám- béry Árminéból) szerzett tudomást. így történhetett meg, hogy e térség nemzeteinek történelméről és kultúrájáról adott ismertetései számos tévedést, féligazságot és fiktív adatot tartalmaznak. Nem akarom számon kérni rajta a történelmi hitelességet, hisz regényről van szó, ahol is a tényszerűségtől sokkal fontosabb a jellegzetes földrajzi, történelmi és nyelvi kolorit megragadása, ami, tegyük hozzá, sikerült az írónak. Mindazonáltal a magyarokat, székelyeket, szlovákokat, cseheket, románokat és történelmüket valameny- nyire is ismerő olvasók jókat szórakozhatnak a regény korabeli előítéletek által formált nemzetképein. Számomra a legmeglepőbb az Erdélyben élő szlovákok jellemzése volt, akik hajósokként és (a vándorcigányokkal együtt) Drakula szolgáiként jelennek meg a történetben. Stoker meglehetősen negatív fénybe állítja be őket. „A legsajátosabb alakok a szlovákok, akik barbárabbak a többieknél: széles cowboykalapban járnak, buggyos, piszkosfehér nadrágjukat rézszegecsekkel sűrűn kivert, majd lábnyi széles, irgalmatlanul A SZALONKÉPTELEN TÉMÁK SOROZATBÓL Az éjszaka gyermekei H. NAGY PÉTER Pályát tévesztettem. Vámpírre- gény-írónak kellett volna mennem. Hogy a miértre egy lehetséges válasszal szolgáljak, ahhoz vessünk egy pillantást a vámpírizmus jelenkori helyzetére. Vámpírregényt írni nagy üzlet. Ezt nemrég annak a szövegnek a megjelenése támasztotta alá, amely a fenti sorokat mondatta velem. Elizabeth Kostova A történész című opusa. Mielőtt bárkiben is felmerülne a gyanú, hogy mi ebben az üzlet, nézzük a tényeket: a Amikor ezek délről az európai régióba érkeztek, akkor a neander- völgyieken kívül itt találták a vámpírokat is... szerzőnő 2 millió dollárért adta el kéziratát a szerencsés kiadónak, majd további 2 millió dollárért vált meg a megfilmesítési jogoktól... És ez még csak a kezdet, hiszen az igény nő: már 28 nyelven olvasható a regény. No comment... Mivel A történész magyar fordítása pár hónapja került a boltokba, bárki meggyőződhet róla, hogy bizony megérte az árát. Nagy valószínűséggel le fogja körözni a most futó ciklusokat, például Anne Rice Vámpírkrónikáit és Laurell K. Hamilton Anita Blake sorozatát, ami nem kis teljesítmény lenne, hiszen az utóbbi még a végére sem ért, de a nyitókötetek már többedik kiadásuknál tartanak. Ráadásul igen jó üzleti érzékre vall, hogy A történész ikerköteteként megjelent a Drakula teljes magyar fordítása is, Kostova előszavával. Ám nem lenne teljes a kép, ha ugyanez a kiadó nem kínálna fel egy kis szak- irodalmat is: a Drakulával és A történész- szel egy időben vehettük kézbe Maria Janion A vámpír című kézikönyvét, mely a vámpírmítosz „biográfiája” mellett szöveggyűjteményt is közöl a dologhoz: A vámpír Goethétől és Byrontól Toporig és Sapkowskiig. Mennyimennyi csemege... Megnyugtatom azonban az újságolvasókat, hogy a vámpírizmus tekintetében mi magyarok nem állunk ám olyan rosszul... Ne Lugosi Bélára gondoljanak, hanem egy kedves, szerény, budapesti hölgyre, Szécsi Noémire, akinek sikerült az, ami szinte senkinek: Finnugor vámpír című regénye két kiadást ért meg a JAK-füzetek sorozatban. Benyovszky Krisztián pár hete meg is jegyezte egy vonatút alkalmával, hogy a Janion-szöveggyűj- teményt olvasgatva szinte biztos, hogy a Szécsi Noémi-szöveg a maga nemében egyedülálló... Hogy irodalomtörténész barátom mit értett ez alatt, arra itt nem térnék ki, mindketten megírtuk a magunkét a regényről... És még egy érdekesség: 2002- ben A fantasy nagymesterei sorozat a nem túl szerény „Minden idők legjobb vámpír-regénye” címlapfelirattal kínálta George R. R. Martin Lázálom című alkotását. Ami egyébként nem rossz ám, legalábbis van egy nem elhanyagolható specifikuma: a vámpírokat nem a Drakula-jelenséggel vagy az egyiptomi vérszívók fikciójával köti össze, hanem önálló, értsd: az evolúció által létrehozott fajként kezeli. Martin a modernség hajnalán (1857) játszódó történetbe beékel egy elbeszélést, melyből megtudhatjuk, hogy bizony a vámpírok faja a Homo sapiensnél előbb alakult ki, tehát amikor ezek délről az európai régióba érkeztek, akkor a neandervölgyieken kívül itt találták a vámpírokat is. Pontosabban találták volna, ha az éjszakai életmódról nem szoknak át a nappalira... Szóval a „Minden idők legjobb vámpír-regénye” titulus most ismét veszélybe került. Kostova műve ugyanis olyan regényekkel tart rokonságot, melyek milliós példányszámban kelnek el, sőt mi több, irodalomtörténeti szempontból is értékesek. Ecótól Paridon át Miloš Urbanig sorolhatnám a példákat. De nem teszem, inkább arra utalok, hogy ez a szerzőnő első regénye. Ami teljesítményként nem Dán Brownnal vagy Matthew Pearllel ér fel, hanem sokkal többel: olyasmi, amit például Norfolk vagy Abécassis produkált a közelmúltban. A recept itt is hasonló: végy egy ismert, de- centrálható hagyományt, vegyítsd a nyomozás narratívájával, oszd fel a történetet minél több perspektívára, majd írd meg úgy, mintha a fikció valós történelmi eseA vámpír mint önálló faj ménysor volna. Persze-persze, ez egyszerűen hangzik, de azért nem kis feladat ám például mindjárt valamely hagyomány alapos feltárása. Innen nézve egyébként Kostova jelesre vizsgázik (ahogy doktori értekezésére is megkapta a fokozatot). Van azonban A törté(Képarchívum) nehéz bőrövvel kötik fel. Nadrágjukat magas szárú csizmába tűrik, hosszú fekete hajuk és vastag fekete bajszuk van. Roppant festőiek, de nem tűnnek megnyerőnek. Színpadon rögtön valami régimódi ázsiai rablóbanda szerepét osztanák rájuk, holott, mint hallottam, nagyon ártalmatlanok, és inkább híján vannak a természetes önbizalomnak.” (19.) A jellemzés később további rekrizitumokkal egészül ki: szennyes tarka birkabőrt viselnek, kezükben gyakran látni hosszú nyelű szekercét. A Galatz és Várna környékén kereskedő hajós szlovákoknak szintén rossz a hírük. Amikor egy holttestre bukkannak a folyóparton, az ottani lakosok rögtön a szlovákokra próbálják kenni a dolgot. Van Heising is azért inti éberségre társait, azért tanácsolja nekik, hogy alaposan fegyverkezzenek fel, mert „a szlovákok erősek, durvák, és durva fegyvereket hordanak.” (364.) Mennyire messze van ez a béke- és vendégszerető szlovák E térség nemzeteinek történelméről és kultúrájáról adott ismertetései számos tévedést és fiktív adatot tartalmaznak... sztereotípiájától! Nem tudom, honnét szerezte Stoker a velük kapcsolatos információkat, mindenestre a nagy bajusz, a csizma és az ázsiai eredetre utaló külső sokkal inkább tartozékai a magyarokról alkotott (ugyancsak leegyszerűsítő) nemzetképnek. Az olvasó felkapja a fejét akkor is, amikor Drakula büszkén vallja magát székelynek (!) („Nekünk, székelyeknek”), utalván arra, hogy ereiben olyan uralomra termett, hódító népek vére folyik, mint az Izland- ról (!) érkező ugorok, a Szittyaországból jövő hunok vagy a magyarok. nesznek egy-két olyan megoldása, amely véleményem szerint alatta marad a jelesnek. (Most mindazok, akik a regényt nem olvasták és kíváncsiak rá, ne figyeljenek ide, mert a következő mondatokban le kell lepleznem két poént, hogy érthető maradjak.) Ilyen például az, hogy a zarándokutak kutatása közben a befogadó valószínűleg már jóval a szereplők előtt felismeri, hogy a szerzetesek Drakula fejét keresik. Vagy üyen, hogy Drakula halála ugyanabban az elbeszélői síkban játszódik, ahol kezdetét veszi a nyomozás. Mert ha nem abban játszódna, akkor a referenciája még kétségesebb volna. És itt tényleg satöbbi következik... Ennyit a 4 millióról... Hát ezért tévesztettem én pályát. Az elsőkötetes alkotók (Szécsi Noémi is üyen volt a Finnugor vámpír megjelenésekor) már elvitték a pálmát... De szerencsére vannak még újraírható hagyományok. Mondjuk, nézzük a következőt: fogom a Csontváry-képek értelmezéstörténetét, hozzáadok egy krimiszálat (teszem azt, valalti az után nyomoz, hogy a festményeken látható háttéralakok sötét üzelmekről tudósítanak), majd mindezt levelezés, napló, szakdolgozati bírálat, terepmunka-jegyzőkönyv, műbírálat stb. formájába öntöm, és akkor... És akkor mi is lenne? Kezdhetném a következő publicisztikámat: miért nem lettem én posztmodem regényíró...
