Új Szó, 2006. december (59. évfolyam, 276-299. szám)

2006-12-29 / 298. szám, péntek

„Hosszan nyúljon, mint e hurkaszál, Életünk rokkáján a fonál. Valamint e sültre a mi szánk: Mosolyogjon a sors szája ránk; S pályánk áldásával öntse le, Mint e kását a zsír özöne. ” (Petőfi Sándor) IZVILAG „Semmi sem jó vagy rossz, a véleményünk teszi azzá - mondta a Mester. -Az egyik ember könnyedén megtartotta a vallásos böjtöt a hét minden napján. A másik éhen halt ugyanattól a koszttól. ” (Anthony de Mello) 2006. december 29., péntek 6. évfolyam 26. szám Dombi Zétény: „A megfontoltság nálam sem egyik napról a másikra jött. Régebben én sem mentem a szomszédba egy kis hülyeségért. Sokkal bevállalósabb voltam." Szilveszter napján egy kis forralt borral a tanyán „Égetett rendesen.” Él­sportolóként rengeteg energiára volt szüksége. Dombi Zétény mégsem volt nagy étvágyú atléta. Az aktív sportolóból idő­közben főállású modell lett, versenysúlyát azon­ban továbbra is tartja. SZABÓ G. LÁSZLÓ Kilencévesen kezdte, huszonöt múlt, amikor abbahagyta. Három eredményére büszke: 2000-ben, a sydneyi olimpián a 4x400 méteres váltó tagjaként kezdőemberként fu­tott, de hogy addig eljutott, azt két sikerének köszönheti. A genti fedett pályás Európa-bajnokságon bronz­érmet szerzett csapatban, majd az ezt követő, „vérforraló” országos bajnokságon is dobogós lett. Bármi­lyen furcsának tűnik is: ez utóbbi helyezése alapján utazhatott csak Sydneybe. Pedig ugyanebben az évben, Dél-Amerikában 300 méte­ren magyar csúccsal második lett Michael Johnson mögött. Amíg aktívan sportolt, előfor­dult, hogy csak nagy kínok köze­pette tudott megszabadulni az utolsó felesleges dekától? Nem. Az élsportolók, főleg az at­léták napi hét-nyolc órát is edze­nek, és nem a mostani divat szerint, hogy bemegy az illető a kondite­rembe formázgatni, futkorászni. Mi kőkemény munkát végeztünk, sok­szor egészen az ájulásig. És nem volt az a kalóriamennyiség, amit nem tudtunk volna elégetni. Hoz­záteszem: nagyon szerencsés alkat vagyok, szinte oda sem kellett fi­gyelnem arra, hogy mit eszem. Bár­mit kívánt is a szervezetem, azt mindig megadtam neki. Egy idő után ugyanis jelezte, hogy most ak­kor ennyi elég! Emlékszik még, miket evett például a dél-afrikai edzőtábor­ban? Mivel nagyon sok európai spor­toló volt ott akkoriban, próbáltak olyan ízeket összehozni, amik mindannyiunk számára ismerősek voltak. A különlegességek helyett inkább finom salátákkal leptek meg bennünket. Később aztán kétszer is eljutottam még Dél-Afrikába, s mindkét alkalommal nagyon írnom tengeri herkentyűket ettem. Jött a felszolgáló, megkérdezte, mit sze­retnénk, mire lenne gusztusunk, mondtuk, hogy gőzünk sincs, erre, hogy ő majd segít, s még élő állapo­tukban hozta ki megmutatni a ten­ger különböző formájú és színű gyümölcseit. Ott hemzsegtek egy asztalnyi tálcán, de nem sokkal ké­sőbb már koktélként, különböző szószokkal szolgálta fel őket. Ez az­óta is felejthetetlen élmény szá­momra. Az edzőtáborokban, gondo­lom, mindig a húsos kaják álltak az első helyen. Húst hússal talán csak a szumók esznek, mi nem szoktuk kitömni magunkat. Mi arra figyeltünk, hogy minél könnyebb legyen a kaja, ugyanakkor minél nagyobb ereje legyen. Zsír helyett az edzések so­rán izmot kellett magunkra ven­nünk. A hús nehezebben emészthe­tő, ezért inkább tésztaféléket et­tünk, a szénhidrátok jobban segí­tettek a maximális erőbedobásban. Mi válogatott edzőtáborokba jár­tunk, ahol a szakács nem magától találta ki, hogy mit főzzön. Olyan nem eshetett meg velünk, hogy éhen maradtunk, ott mindig ko­moly választék volt. Ilyen hús, olyan hús, főzelék, tészta, minden­ki azt evett, amit akart. Az olasz íze­ket szeretem. A könnyebb ételeket. A tésztákat és a salátákat. Vagy kicsi hús, kicsi köret. Mi az, ami bárhol, bármikor jö­het? A meleg szendvics. Azt nagyon szeretem. S a magyar konyha ízeiből? A pacalpörkölttől fogva a kolbá­szon, a libatepertőn át a kocsonyá­ig, a disznótorosig bármi. Friss ke­nyérrel, pirospaprikával és hagy­mával szalonna is jöhet. Ezek fan­tasztikus kaják, csak könnyen ráun az ember, mert nagyon nehezek. Ha viszont ritkábban kerülnek az asztalra, nagyon ízletesek. Én nem vagyok a híve a most divatos re­formkonyhának, hogy ne együnk húst, csak zöldséget. Én ezt nem tartom annyira helyesnek. Inkább azt mondom: a szervezet csodála­tos szerkezet. Pontosan jelzi, mikor mit kér. Amióta főállású modell, gon­dolom, még inkább ügyel arra, hogy miből mennyit eszik. Cél és motiváció nélkül ma már nem tudok annyit edzeni, mint ré­gen, de mint említettem: nagyon szerencsés alkat vagyok. Sokan, mi­után abbahagyják az aktív sportot, tíz-tizenöt kilót is felszednek. Én úgy maradtam, ahogy voltam, csak az izomzatom változott. Még az ét­vágyam sem lett más. Kocogni, kocorászni természetesen ma is el­járok, még egyszer sem mondtam, hogy „mostantól egy tapodtat sem!” Ennek köszönhetően öt év után is őrzöm a régi versenysúlyo­mat. Lehet, hogy ha nem modell­ként folytatja pályafutását, akkor a sok tiltás után az étkezés terén is többet megenged magának? Én soha nem fogtam vissza ma­gam, de soha nem ettem annyit, hogy leforduljak a székről. Mindig szerettem a finom falatokat, az egy kis ilyet, egy kis olyat, többet azon­ban sosem ettem, mint amennyit ál­talában szoktam. A „mama főztje” nyüván min­dig jólesett. A legjobban talán ak­kor, ha rosszkedvvel ment haza, mert kudarc érte, sőt talán még akkor is, ha szerelmi bánattól szenvedett. Gyerekként borzasztóan édes­szájú voltam. Még kamaszként is. Imádtam a csokit, a kakaós tésztát, de a legeslegjobban a palacsintát. Abból tudtam a legtöbbet enni. Nagy kedvencem volt a túrós-ma­zsolás metélt is, meg a máglyara­kás. Leveses sosem voltam. Meg­eszem, de nem kívánom. Az édessé­gekről aztán fokozatosan leszok­tam. Ma már a grillezett, fűszeres húsokat szeretem olyan nagyon, fi­nom zöldsalátával. Csokit és pala­csintát szinte alig eszem. Madeira és Szardínia szigetén, ahol modellként dolgozott, mivel tudták leszedni a lábáról? Madeirán a borokkal. Az ízes, fű­szerezett borokkal. Szardínián a különböző halakkal. Frei Tamás műsorával pár év­vel ezelőtt a fél világot bejárta. Iránba, Thaiföldre, Brazíliába is eljutott. A keleti konyha ízeit gyorsan megkedveltem. Például a töltött zöldségeket. De megkóstoltam a pirított hernyót is. Nem volt rossz. Mint a pörkölt szotyi. Iránban a kebab volt a kedvencem. Varázsla­tos, ahogy ők esznek. Nincs asztal, szék, csak egy emelvény gyönyörű szőnyeggel és párnákkal. Felfek­szenek és eltespednek. Aki megte­heti, hogy egyen, az még 180 kiló­sán is tömi magát. A sült hús mellé úgy eszik a hagymát, úgy harap­ják, úgy harsog a foguk alatt, mint az alma. Persze az ő hagymájuk nem olyan csípős, mint a miénk, inkább édeskés. Desszertként pe­dig jöhet a vízipipa, illatos dohá­nyokkal. Fekve jól bezabál az em­ber, és úgy is marad, majd alszik egy nagyot, anélkül, hogy elvonul­na. Brazíliában nem találkoztunk helyi ételkülönlegességekkel, mert hajón laktunk, úgy utaztuk be az Amazonast. Arra, hogy mit ettünk, nem is emlékszem, csak egy finom ital íze maradt meg bennem. Kájpirinya volt a neve, olyan mojitó-féle, nádpálinka sok zöld­citrommal. Isteni ital. Egy olimpiai futó, gondolom, a főzéssel sem áll hadilábon. Nem vagyok én bátortalan gye­rek. Ez abból is adódik, hogy papí­rom van arról, hogy szakács va­gyok. Főztem is már sokat. Az olasz konyhából bármit elkészítek. S milyen gyakran főz? Ritkán, nehogy rászokjanak ott­hon. Annyira ugyanis nem akarom elkényeztetni a környezetemet. Is­teni a bolognaim, a pizzám. Azt én gyúrom, én kelesztem, én nyújtom. Pedig nagyon macerás. Liszt, víz, tojás... az egész konyha dzsuvás. Könnyebb telefonon megrendelni, percek alatt kihozzák. A tonhalas tésztával nincs ennyi gond, és az is nagyon finom. Pirítok rá egy kis fokhagymát, parmezánnal megszó­rom a tetejét... gyorsan elkészül, és garantált a siker. Megesett már, hogy nagy inge­rendával nekiállt főzni, aztán a végén az egész a kukában lan­dolt? Sajnos, igen. Egy bográcskajával. Nem sikerült a tészta. Borzalmas volt az állaga, és az egész minden- séget ehetetlenné tette. Belekóstol­tunk, és azt mondtuk: erről most ne beszéljünk senkinek, és szépen ki­öntöttük. Rég lehetett, még kezdő sza­kács korában. Az a vicc, hogy nem. Egyszerűen így jött össze. Olyan kemény volt a tészta, hogy nem lehetett beleszúr­ni a villát. Vannak napok, amikor nem szabad semmibe belekezdeni. Ez olyan volt. Tisztánlátás, higgadt gondol­kodás, megfontoltság. Úgy lát­szik, ezek is velejárói a modell- kedésnek. A megfontoltság nálam sem egyik napról a másikra jött. Régeb­ben én sem mentem a szomszédba egy kis hülyeségért. Sokkal beválla­lósabb fiú voltam, mint ma. Vannak azért nekem is necces történeteim. Megelégszem a legnemeseb­bel. Madeirán, mámoros fejjel, nem kis magasságból ugráltunk a ten­gerbe. Természetesen éjszaka. Nem biztos, hogy jó ödet volt. Másnap reggel, amikor elszállt a vörösbor okozta mámor, lenéztünk a sziklá­ról, hogy hová ugráltunk. Egy tal­past sem mertem volna ugrani, nem még egy fejest. Csoda, hogy túléltük. Tehát bor? Előételhez fehér, ha a főétel úgy kívánja, vörös, s ha lehet választani, akkor desszertnek is valami finom. Szilveszterkor? Nem vagyok babonás, de lencse azért legyen. Meg éjfélkor virsli. Közben pedig, ami karácsonyról maradt. És ital rogyásig. Újév reggelén pedig... ... tejeskávé, melanzs vagy jeges kávé. De literszám! Vagy boros tea. Délután meg forralt bor. Főleg, ha kint vagyunk a tanyán a haverok­kal. Ott azt szeretem a legjobban. Kiülni a természetbe egy pohár for­ralt borral a kezemben. « € I I i í í í

Next

/
Thumbnails
Contents