Új Szó, 2006. december (59. évfolyam, 276-299. szám)
2006-12-29 / 298. szám, péntek
„Hosszan nyúljon, mint e hurkaszál, Életünk rokkáján a fonál. Valamint e sültre a mi szánk: Mosolyogjon a sors szája ránk; S pályánk áldásával öntse le, Mint e kását a zsír özöne. ” (Petőfi Sándor) IZVILAG „Semmi sem jó vagy rossz, a véleményünk teszi azzá - mondta a Mester. -Az egyik ember könnyedén megtartotta a vallásos böjtöt a hét minden napján. A másik éhen halt ugyanattól a koszttól. ” (Anthony de Mello) 2006. december 29., péntek 6. évfolyam 26. szám Dombi Zétény: „A megfontoltság nálam sem egyik napról a másikra jött. Régebben én sem mentem a szomszédba egy kis hülyeségért. Sokkal bevállalósabb voltam." Szilveszter napján egy kis forralt borral a tanyán „Égetett rendesen.” Élsportolóként rengeteg energiára volt szüksége. Dombi Zétény mégsem volt nagy étvágyú atléta. Az aktív sportolóból időközben főállású modell lett, versenysúlyát azonban továbbra is tartja. SZABÓ G. LÁSZLÓ Kilencévesen kezdte, huszonöt múlt, amikor abbahagyta. Három eredményére büszke: 2000-ben, a sydneyi olimpián a 4x400 méteres váltó tagjaként kezdőemberként futott, de hogy addig eljutott, azt két sikerének köszönheti. A genti fedett pályás Európa-bajnokságon bronzérmet szerzett csapatban, majd az ezt követő, „vérforraló” országos bajnokságon is dobogós lett. Bármilyen furcsának tűnik is: ez utóbbi helyezése alapján utazhatott csak Sydneybe. Pedig ugyanebben az évben, Dél-Amerikában 300 méteren magyar csúccsal második lett Michael Johnson mögött. Amíg aktívan sportolt, előfordult, hogy csak nagy kínok közepette tudott megszabadulni az utolsó felesleges dekától? Nem. Az élsportolók, főleg az atléták napi hét-nyolc órát is edzenek, és nem a mostani divat szerint, hogy bemegy az illető a konditerembe formázgatni, futkorászni. Mi kőkemény munkát végeztünk, sokszor egészen az ájulásig. És nem volt az a kalóriamennyiség, amit nem tudtunk volna elégetni. Hozzáteszem: nagyon szerencsés alkat vagyok, szinte oda sem kellett figyelnem arra, hogy mit eszem. Bármit kívánt is a szervezetem, azt mindig megadtam neki. Egy idő után ugyanis jelezte, hogy most akkor ennyi elég! Emlékszik még, miket evett például a dél-afrikai edzőtáborban? Mivel nagyon sok európai sportoló volt ott akkoriban, próbáltak olyan ízeket összehozni, amik mindannyiunk számára ismerősek voltak. A különlegességek helyett inkább finom salátákkal leptek meg bennünket. Később aztán kétszer is eljutottam még Dél-Afrikába, s mindkét alkalommal nagyon írnom tengeri herkentyűket ettem. Jött a felszolgáló, megkérdezte, mit szeretnénk, mire lenne gusztusunk, mondtuk, hogy gőzünk sincs, erre, hogy ő majd segít, s még élő állapotukban hozta ki megmutatni a tenger különböző formájú és színű gyümölcseit. Ott hemzsegtek egy asztalnyi tálcán, de nem sokkal később már koktélként, különböző szószokkal szolgálta fel őket. Ez azóta is felejthetetlen élmény számomra. Az edzőtáborokban, gondolom, mindig a húsos kaják álltak az első helyen. Húst hússal talán csak a szumók esznek, mi nem szoktuk kitömni magunkat. Mi arra figyeltünk, hogy minél könnyebb legyen a kaja, ugyanakkor minél nagyobb ereje legyen. Zsír helyett az edzések során izmot kellett magunkra vennünk. A hús nehezebben emészthető, ezért inkább tésztaféléket ettünk, a szénhidrátok jobban segítettek a maximális erőbedobásban. Mi válogatott edzőtáborokba jártunk, ahol a szakács nem magától találta ki, hogy mit főzzön. Olyan nem eshetett meg velünk, hogy éhen maradtunk, ott mindig komoly választék volt. Ilyen hús, olyan hús, főzelék, tészta, mindenki azt evett, amit akart. Az olasz ízeket szeretem. A könnyebb ételeket. A tésztákat és a salátákat. Vagy kicsi hús, kicsi köret. Mi az, ami bárhol, bármikor jöhet? A meleg szendvics. Azt nagyon szeretem. S a magyar konyha ízeiből? A pacalpörkölttől fogva a kolbászon, a libatepertőn át a kocsonyáig, a disznótorosig bármi. Friss kenyérrel, pirospaprikával és hagymával szalonna is jöhet. Ezek fantasztikus kaják, csak könnyen ráun az ember, mert nagyon nehezek. Ha viszont ritkábban kerülnek az asztalra, nagyon ízletesek. Én nem vagyok a híve a most divatos reformkonyhának, hogy ne együnk húst, csak zöldséget. Én ezt nem tartom annyira helyesnek. Inkább azt mondom: a szervezet csodálatos szerkezet. Pontosan jelzi, mikor mit kér. Amióta főállású modell, gondolom, még inkább ügyel arra, hogy miből mennyit eszik. Cél és motiváció nélkül ma már nem tudok annyit edzeni, mint régen, de mint említettem: nagyon szerencsés alkat vagyok. Sokan, miután abbahagyják az aktív sportot, tíz-tizenöt kilót is felszednek. Én úgy maradtam, ahogy voltam, csak az izomzatom változott. Még az étvágyam sem lett más. Kocogni, kocorászni természetesen ma is eljárok, még egyszer sem mondtam, hogy „mostantól egy tapodtat sem!” Ennek köszönhetően öt év után is őrzöm a régi versenysúlyomat. Lehet, hogy ha nem modellként folytatja pályafutását, akkor a sok tiltás után az étkezés terén is többet megenged magának? Én soha nem fogtam vissza magam, de soha nem ettem annyit, hogy leforduljak a székről. Mindig szerettem a finom falatokat, az egy kis ilyet, egy kis olyat, többet azonban sosem ettem, mint amennyit általában szoktam. A „mama főztje” nyüván mindig jólesett. A legjobban talán akkor, ha rosszkedvvel ment haza, mert kudarc érte, sőt talán még akkor is, ha szerelmi bánattól szenvedett. Gyerekként borzasztóan édesszájú voltam. Még kamaszként is. Imádtam a csokit, a kakaós tésztát, de a legeslegjobban a palacsintát. Abból tudtam a legtöbbet enni. Nagy kedvencem volt a túrós-mazsolás metélt is, meg a máglyarakás. Leveses sosem voltam. Megeszem, de nem kívánom. Az édességekről aztán fokozatosan leszoktam. Ma már a grillezett, fűszeres húsokat szeretem olyan nagyon, finom zöldsalátával. Csokit és palacsintát szinte alig eszem. Madeira és Szardínia szigetén, ahol modellként dolgozott, mivel tudták leszedni a lábáról? Madeirán a borokkal. Az ízes, fűszerezett borokkal. Szardínián a különböző halakkal. Frei Tamás műsorával pár évvel ezelőtt a fél világot bejárta. Iránba, Thaiföldre, Brazíliába is eljutott. A keleti konyha ízeit gyorsan megkedveltem. Például a töltött zöldségeket. De megkóstoltam a pirított hernyót is. Nem volt rossz. Mint a pörkölt szotyi. Iránban a kebab volt a kedvencem. Varázslatos, ahogy ők esznek. Nincs asztal, szék, csak egy emelvény gyönyörű szőnyeggel és párnákkal. Felfekszenek és eltespednek. Aki megteheti, hogy egyen, az még 180 kilósán is tömi magát. A sült hús mellé úgy eszik a hagymát, úgy harapják, úgy harsog a foguk alatt, mint az alma. Persze az ő hagymájuk nem olyan csípős, mint a miénk, inkább édeskés. Desszertként pedig jöhet a vízipipa, illatos dohányokkal. Fekve jól bezabál az ember, és úgy is marad, majd alszik egy nagyot, anélkül, hogy elvonulna. Brazíliában nem találkoztunk helyi ételkülönlegességekkel, mert hajón laktunk, úgy utaztuk be az Amazonast. Arra, hogy mit ettünk, nem is emlékszem, csak egy finom ital íze maradt meg bennem. Kájpirinya volt a neve, olyan mojitó-féle, nádpálinka sok zöldcitrommal. Isteni ital. Egy olimpiai futó, gondolom, a főzéssel sem áll hadilábon. Nem vagyok én bátortalan gyerek. Ez abból is adódik, hogy papírom van arról, hogy szakács vagyok. Főztem is már sokat. Az olasz konyhából bármit elkészítek. S milyen gyakran főz? Ritkán, nehogy rászokjanak otthon. Annyira ugyanis nem akarom elkényeztetni a környezetemet. Isteni a bolognaim, a pizzám. Azt én gyúrom, én kelesztem, én nyújtom. Pedig nagyon macerás. Liszt, víz, tojás... az egész konyha dzsuvás. Könnyebb telefonon megrendelni, percek alatt kihozzák. A tonhalas tésztával nincs ennyi gond, és az is nagyon finom. Pirítok rá egy kis fokhagymát, parmezánnal megszórom a tetejét... gyorsan elkészül, és garantált a siker. Megesett már, hogy nagy ingerendával nekiállt főzni, aztán a végén az egész a kukában landolt? Sajnos, igen. Egy bográcskajával. Nem sikerült a tészta. Borzalmas volt az állaga, és az egész minden- séget ehetetlenné tette. Belekóstoltunk, és azt mondtuk: erről most ne beszéljünk senkinek, és szépen kiöntöttük. Rég lehetett, még kezdő szakács korában. Az a vicc, hogy nem. Egyszerűen így jött össze. Olyan kemény volt a tészta, hogy nem lehetett beleszúrni a villát. Vannak napok, amikor nem szabad semmibe belekezdeni. Ez olyan volt. Tisztánlátás, higgadt gondolkodás, megfontoltság. Úgy látszik, ezek is velejárói a modell- kedésnek. A megfontoltság nálam sem egyik napról a másikra jött. Régebben én sem mentem a szomszédba egy kis hülyeségért. Sokkal bevállalósabb fiú voltam, mint ma. Vannak azért nekem is necces történeteim. Megelégszem a legnemesebbel. Madeirán, mámoros fejjel, nem kis magasságból ugráltunk a tengerbe. Természetesen éjszaka. Nem biztos, hogy jó ödet volt. Másnap reggel, amikor elszállt a vörösbor okozta mámor, lenéztünk a szikláról, hogy hová ugráltunk. Egy talpast sem mertem volna ugrani, nem még egy fejest. Csoda, hogy túléltük. Tehát bor? Előételhez fehér, ha a főétel úgy kívánja, vörös, s ha lehet választani, akkor desszertnek is valami finom. Szilveszterkor? Nem vagyok babonás, de lencse azért legyen. Meg éjfélkor virsli. Közben pedig, ami karácsonyról maradt. És ital rogyásig. Újév reggelén pedig... ... tejeskávé, melanzs vagy jeges kávé. De literszám! Vagy boros tea. Délután meg forralt bor. Főleg, ha kint vagyunk a tanyán a haverokkal. Ott azt szeretem a legjobban. Kiülni a természetbe egy pohár forralt borral a kezemben. « € I I i í í í
