Új Szó, 2006. december (59. évfolyam, 276-299. szám)
2006-12-02 / 277. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. DECEMBER 2. Vélemény és háttér 7- Ha már így választhatok, macikám, én inkább vezérigazgató lennék... (Peter Gossányi karikatúrája) Van jó választás is? FIGYELŐ Mégsem lesz cenzúra Mégiscsak az egyetlen orosz milliárdos nőről szóló vitatott riportjának megjelentetése mellett döntött az amerikai Forbes magazin orosz változatának német tulajdonú kiadója tegnap. Az Axel Springer Russia előzőleg visszatartotta a forgalomból az orosz Forbes decemberi számát, amelynek vezető riportja a moszkvai polgármester felesége, Jelena Baturina vállalkozásával foglalkozik. Moszkvai médiajelentések szerint a Baturina vezette Inteko cég perrel fenyegette meg a német kiadót, ha közzéteszi a címlaptörténetet. Az Axel Springer Russia csütörtökön közölte, hogy a decemberi Forbes-számot visszavonta, és újjal váltja fel, mert „a cím- lapsztorihan nem tartották be az újságírói etika elveit”. Az amerikai Forbes cég azonban, a moszkvai újságírók védelmére kelt. Ezután az Axel Springer Russia bejelentette, hogy a visszatartott szám mégiscsak csonkítadanul megjelenhet, miután a pódólagos ellenőrzés a kulcsriportot összhangban állónak találta a tényekkel és az újságíró etika elveivel. A Kommerszant szerint a hétoldalas írás azt boncolgatja, hogyan strukturálta át Baturina vállalkozását, az egyik legnagyobb moszkvai építőcéget oly módon, hogy bevételeit ne csapolja meg túlságosan félje, Jurij Luzskov 2007 végén esedékes távozása a polgármesteri székből. Baturinának nem lesz többé szüksége „adminisztratív erőforrásra”, mert a tulajdonában lévő földek bérbe adásából fogja meríteni jövedelmeinek töhb mint felét - ismertette a címlapsztorit az orosz lap. (m) December van! Képviselő urak és úrhölgyek, fel lehet kelni a tél előtti álomból! Azért látszik, hogy már más szelek fújnak ott fent a várdombon. Az új házelnök csapatának sikerült olyan ügyesen összerakni az ülésrendet, hogy november folyamán be sem kellett menniük a parlamentbe a honért szüntelen aggódó képviselőinknek. KOCUR LÁSZLÓ Tudják, azoknak, akiket mi választottunk. Ja, hogy ön nem volt szavazni? Egy Thomas Jefferson- nak tulajdonított mondás szerint a rossz politikusokat azok a jó polgárok választják, akik nem járulnak az urnákhoz. Igaz is, remélem, már a szavazóhelyiségből jövet ült le kávéja mellé újságot olvasni. Ez a hét az önkormányzati választások jegyében telt. így - tekintettel a kampánycsendre - jelen cikkben nem foglalkozunk azzal a polgármesteijelölttel, aki már több párt színeiben is indult az elmúlt 16 évben, most éppen...; sem azzal, aki a roma gettóban bekarikázott minta szavazólapokat osztogatott; sem azzal, aki program híján (?) a pincesoron tartott egy sikeresnek mondható, alacsony költségvetésű kampánybulit; sem azzal, aki a vendéglőjében ingyen ebédet ígért a rá szavazóknak. Mert üyenek is akadnak a 2926 település 8355 polgármesterjelöltje között. Meg akadnak persze rátermettjelöltek is. Csak tudnám, hogy melyik az otthon, nálunk, a faluban... Különben meg polgármesternek lenni gazdasági szempontból is megéri, mert az ötszázas falvakban is lehet vele keresni 28 600 koronát. Aki pedig százezresnél nagyobb várost vezet, annak 68 800 korona az alapfizetése (plusz szolgálati autó, mobil, jutalom). Nem csoda hát, hogy minden helyre 2,86-an tolakodnak. Elvégre nem lehet mindenki Robert Ka- linák parlamenti asszisztense, akit főnöke miniszterré való kinevezése után a védelmi tárcánál helyezett el, akkora fizetésért, mint a vezérkari főnöké; vagy a miniszter lányának a barátja, netán parlamenti képviselő lánya, hogy elegáns felügyelőtanácsi posztokhoz jusson. Remélem, Ján Slotát újra megválasztják Zsolna polgármesterévé, így talán nem lesz neki gond miből kifizetni azt a 150 ezer dollárt, amit egy kaliforniai bíróság rótt rá ki büntetésként, gyűlöletbeszédért. Azt ugyanis nem venném a telkemre, ha valami jelenéktelen amerikai magyar szervezet piszká- lódása miatt esetleg áron alul kellene elpasszolnia a Dodge Vypert vagy a Honda Gold Winget. A vasúti teherszállítás privatizálásának elmaradása az ágazat további leépüléséhez vezethet Államvasút az adófizetők pénzén GÁL ZSOLT A Cargo vasúti teherfuvarozó előnytelen szerződéseiről és rossz gazdálkodásáról megjelenő hírek azt bizonyítják, hogy hiba volt állami tulajdonban hagyni a céget. Robert Fico kormánya nemrég végleg úgy döntött, nem kívánja eladni az állami tulajdonú, vasúti teherszállítással foglalkozó ZSSK Cargo társaságot. Eubomír Vázny közlekedési miniszter azzal indokolta a döntést, hogy a vállalat új vezetése meggyőzte a 2007-2010 közötti időszakra vonatkozó tervével arról, hogy képesek javítani a cég gazdálkodásán, és már jövőre nyereségessé teszik azt. Vázny emellett feljelentést helyezett ldlá- tásba a vállalat előző menedzsmentje ellen az elmúlt hetekben kiderült visszaélések miatt. A TA3 hírtelevízió például kinyomozta, hogy a Cargo vezetősége 2004-ben egy svájci társaságnak 100 tehervagont adott el 92 miihó koronáért, majd a felújított vagonokat 12 évre visszabérelte 362 millióért. Eközben a hírtévé szerint 260 millió koronáért akár új vagonokat is vehettek volna. Ezen a héten Fico és Vázny további, az állam számára előnytelen Cargo-ügyletekről számoltak be. A botrányok minden bizonnyal kapóra jöttek az új kormánynak: miközben optimista jövőképet fest, a jelenlegi gondokért az előző menedzsmentet hibáztathatja. A ZSSK Cargo rossz anyagi helyzete a legjobb bizonyíték arra, hogy az állami tulajdon előnytelen, súlyos visszaélésekhez és veszteségekhez vezethet, amit végső soron az adófizetőkön hajt be a kormány. Persze a miniszter érvelhet azzal, hogy mostantól műiden másképp tesz. Csakhogy a dolognak van némi szépséghibája. Az új kormány elkötelezettségét az állami tulajdon helyes kezelésével kapcsolatban alaposan megkérdőjelezik a Transpetrol felügyelőtanácsába történt kinevezések. Többek között azt a Július Rezest nevezte ki a Fico-kormány e fontos pozícióba, akinek a kilencvenes évek derekán nem kis szerepe volt abban, hogy Szlovákia egykoron legnagyobb vállalata, a kassai VSZ vasmű csaknem csődbe ment. A Cargo vezetésébe pedig a meciari vadprivatizáció másik emblemati- kus alakjához, Vladimír Poórhoz közel álló személy került. De tegyük fel, hogy a Cargo új vezetése a becsületesség és gazdasági professzionalizmus mintapéldája tesz. így sem tesz egyszerű előteremteni a közlekedési miniszter által jövő évre várt 62 millió koronás nyereséget. A ZSSK Cargo vezetése folyton a következő évre ígéri a veszteségek felszámolását. Már 2005-ben nullszaldósra tervezték a gazdálkodást. Az eredmény azonban 712 millió korona veszteség volt. Majd az idei évre vártak hasznot, de az előrejelzések szerint újra több százmilliós mankó várható. Nem baj, majd jövőre... Miközben a közúti teherszállítás volumene 2002 és 2005 között 164,4 millió tonnáról 195,4 millió tonnára nőtt, a fuvarozó vállalatok magántulajdonban vannak és nyereségesek, addig az állami vasút veszteséges és a vasúton szállított árumennyiség négy év alatt még vissza is esett bő másfél millió tonnával a tavalyi 48,1 millió tonnára. A vasút tehát egyre kisebb részt tud kihasítani a gyorsan növekvő szállítási piacból, részesedése fokozatosan csökken. Ennek ellenére még mindig a vasúton zajlik a teherszállítás csaknem ötödé, s ez az egyik legmagasabb arány az Európai Unión belül. (Az uniós átlag 10% körül mozog.) A Cargo vezetésének azonban nehéz tesz megállítani a vasút további térvesztését. Az állami vasúttársaság jórészt nyersanyagokat (rönkfa, vasérc, szén, vegyi anyagok, gabona) szállít, nem tudott betömi a gyorsan növekvő autógyártás, eíektrotechnikai ipar és kiskereskedelmi áruszállítás kiszolgálásának piacára. Emellett a vasúti pálya igénybe vételéért az egyik legmagasabb díjat fizeti egész Európában. A vasútvonalak használatáért az állam által felszámolt díj Szlovákiában több mint négyszerese a magyarországi és duplája az osztrák szintnek. A legnagyobb kihívást azonban a vasúti szállítás liberalizációja jelenti az Európai Unió egész területén. A Cargo vagy a szlovák állam a jövő évtől nem tilthatja ki a hazai versenytársakat vagy a külföldi cégeket a szlovák vasutakról, nem számolhat fel nekik magasabb díjakat. Avasúti szállítást meg kell nyitni a verseny előtt. A konkurensek elhalászhatják a piac egy részét a Cargo elől, de az a veszély is fennál, hogy a tranzitforgalom egy része elkerülheti Szlovákiát, kelet-nyugati hányban Magyarországon vagy Lengyelországon, észak-déli hányban pedig Csehországon keresztül folyhat. A Cargo külön pechje, hogy amikor a Dzurinda-kormány privatizációra kínálta, a pályázaton részt vevő cégek - köztük a környező országok vasúti társaságai - természetesen áttekinthették a vállalat gazdasági helyzetét. így most a konkurencia pontosan tudja, milyen állapotban van a Cargo. A Dzurinda-kabinet által kiírt privatizációs pályázatot megnyerő, az osztrák Rail Cargo vasúttársaságból és a hazai J&T pénzügyi csoportból álló konzorcium több mint 13 milliárd koronát ígért a cégért. A magánosítás révén a Cargo tőkeerős tulajdonosa képes tett volna végrehajtani a szükséges modernizációs bemházásokat is. A Robert Fico vezette kormány azonban nem kívánja eladni a céget, az állami tulajdont preferálja. A kérdés az, hogy mi haszna van egy átlagos szlovák állampolgárnak abból, hogy az államnak van egy teherszállító vasúti társasága? Nagyjából annyi, hogy adózó honfitársaink minden évben kifizethetik a Cargo által termelt párszázmilliós veszteséget. KOMMENTÁR Szintvallás BALIA D. KÁROLY Amikor a magyarságot érintő diszkriminációs lépésekről olvasok - a vetem született és az évek során bennem felgyülemlett cinizmusnak hála - nemigen szoktam megrendülni. A jogos felháborodás helyett több bennem a kajánság. Kis túlzással kárörömnek is mondhatnám. Ez így persze félreérthető, ezért sietve hozzáteszem, hogy nem a kárvallott sérelmén tapsikolok. Illetve hát mégiscsak az övén, ám nem azt tartom károsultnak, aki első pillanatra annak látszik. Azt gondolom ugyanis, hogy ha a multikulturálisnak hirdetett kolozsvári egyetemen magyar nyelvű táblák kihelyezése miatt két adjunktust kirúgnak, annak csak látszólagos kárvallottja a két magyar tanerő és rajtuk keresztül a romániai magyarság. Az igazi sérelem nem őket érte, hanem azokat, akik ezt a képtelen intézkedést meghozták, azokat, akik egy ilyen tettnek a politikai, jogi, etikai és hangulati hátterét megalapozták. Ha megvernek egy lányt Nyitrán csak azért, mert magyarul beszélt (ha valóban így történt), akkor az elsődleges sebeket ugyan ő kapta és rajta keresztül a többi magyarul beszélő, ám ennél sokkal mélyebb morális sebet ejtett önmagán az elkövető - értve ezen nem csupán a közvetlenül cselekvőt, hanem mindazokat, akik egy ilyen tetthez nyűt vagy burkolt felhatalmazást adnak. Aki ma Európában másokat diszkriminál, az önmagát diszk- reditálja. Aki mások nyelvét, nemzetét, vallását tiltja vagy hozza előnytelen helyzetbe, az a saját nyelve, nemzete, vallása ellen vétkezik. Aki fellép mások identitása ellen, az a magáét minősíti te. Aki eltagadja mások történelmét, az a sajátját ingalja meg. A nacionalizmus - szerintem legalábbis - sokkal veszélyesebb gyakorlóira nézve, semmint azokra, akik ellen irányul. Persze a tapasztalat, főleg rövid távon, nehezen igazolja ezt az okoskodást. A drasztikus és folyamatos magyarellenesség sajnos ellehetetlenítheti az adott népcsoportot, megvonhatja tehetőségét a kollektív jogok érvényesítésére, tagjait behozhatatlan hátrányba kényszerítheti, egzisztenciális bizonytalanságba sodorhatja. A jogsérelem bizony nem vonja maga után szükségszerűen a jóvátételt, az erkölcsi fensőbbség nem váltható át közvetlen haszonra, és a ma elszenvedett megaláztatás holnap még nem konvertálható át boldog érvényesülésre. Ám a történetem kereke idővel mégis kiforogja az igazságot. A mások leigázására épített birodalom előbb-utóbb összedől, a mások kárára gyakorolt hatalom idővel megbukik, a szomszédját lenéző és javait elorzó gazda végül a saját javait is elveszíti, és ő válik a leglenézettebbé. Ilyen Lúdas Ma- tyi-igazságosságban bízni azonban, félek, már egyáltalán nem cinikus magatartás, talán inkább bűnös naivitás. De hátha mégsem az, hátha mégis nekem van igazam, amikor szégyentelenül és pimaszul azt állítom, nem baj, hogy kirúgták a két magyar oktatót, legalább világossá vált, milyen elveket vallanak az intézkedők és milyen is valójában az a jogrend, amely erre rábólint. Továbbá nem baj az sem, hogy a szlovák kormány minden idők egyik legabszurdabb döntését hozta: kiemelt támogatásban részesíti a tengerszint fölött 277 méternél magasabban fekvő (vagyis nem magyar) településeket. Egy üyen döntés ugyanis nem a települések tengerszint fölötti, hanem a döntéshozók szalonképesség alatti nívóját igazolja. Hétköznapi amnéziánk CZAJL1K KATALIN Embernek haja szála égnek áll az utóbbi napok, hetek politikai eseményeit követve. Gondolok itt az egyre vakmerőbb, állami cégekbe történő politikai nominációkra, amelyek szimbolikus kicsúcsosodá- sát ifj. Rezesnek a Transpetrol felügyelőtanácsába való benyomása jelentette. A látszat azonban ezúttal is csal. Bár a közember számára a VSZ egykori „kindermenedzserének” visszatérése jelenti a skan- dallum netovábbját, amint arra a Pravda kommentátora mutat rá, nem Rezes jelölése jelenti az állami vagyon számára a legnagyobb veszélyt. Ez a Rezes ugyanis már nem „az” a Rezes. Értsd: a Rezes család gazdasági és politikai befolyása ma már halvány árnyéka sem egykori önmagának, az őt jelölő HZDS-ről nem is beszélve. Ellenben Robert Fico mecénásaival, akik embereik által lassan, és csaknem észrevétlenül kezdenek beszivárogni a lukrativ állami cégek vezető pozícióiba. Köztük is kiemelt helyet foglal el az a Vladimír Poór, aki a harmadik Meciar-kormány idején lépett színre, s miután egy tucatnyi állami céget leprivatizált, a HZDS legfőbb szponzorává vált. A párt 1998-as veresége után habozás nélkül elhagyta azt, s 1999-ben már - Fedor Flasíkkal, azaz Monika Benová mostam férjével együtt - ott állott a Smer születésénél. Kérdés: mit várhatunk egy olyan nagy- vállalkozótól, akit a meciari privatizáció „teremtett” (tehát lényegileg az állami vagyon lenyúlásából jött létre), aki hét éven keresztül öntötte a pénzét egy politikai pártba, amely most hatalomra került? Azt hiszem, a válasz több, mint kézenfekvő. Amint azt a Pravda kommentátora megjegyzi, a (meciari) múlt árnyai így paradox módon nem Meciar, hanem sokkal inkább Fico által térnek vissza. És a sors iróniája, hogy most pont Meciar az, aki embereivel (köztük Rezessel) megpróbálja eliminálni a befolyásukat. A történet itt azonban nem ér véget. Fico és kormánya ma a társadalom többségének támogatását élvezi. Az emberek mintha emlékezetkiesésben szenvednének: a nyugdíjas ujjong a karácsonyi pluszpénznek, a jóhiszemű tévénéző helyeselve bólogat, amikor a miniszterelnök századszor int dádát a telhetetlen monopóliumoknak. Úgy tűnik, ez az érzés jelenleg sokkal erősebb mint bármiféle igazságszolgáltatás megtételének igénye azok irányába, akik egykor fillérekért kapták meg az állami vagyont. Igaz, újkori demokráciánk jellemzője az is, hogy a büntetés elmaradt-a két Dzurinda-kormány nem jutott el egyetlen privatizőr rituális kivégzéséig sem. Sőt, a három ellenzéki párt a választásokat követően változó kedvvel és felállásban, de rábólintott volna egy Smerrel vagy/és HZDS-szel kötendő koalícióra. Mindezzel erősítve az emberekben a politikai cinizmust, a közügyek iránti érdektelenséget. A múlt árnyai tehát tovább kísértenek, s lassan magunk is elhisszük, ez így normális...
