Új Szó, 2006. november (59. évfolyam, 252-275. szám)
2006-11-29 / 274. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. NOVEMBER 29. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ Halálra köveztek hét iráni nőt Tiltakozó akciót szervezett tegnap hét iráni nő halálra kövezése ellen az Amnesty International Budapesten. A hét nőt hűdenségükért ítélték kövezésre hazájukban. Az akció során a tiltakozáshoz csatla- kozni kívánók egy képeslapon aláírásukkal kérhetik Irán vezetőjét, hogy változtassa meg a halálbüntetésnek ezt a formáját. A képeslapokat a szervezők megküldik Irán elsőszámú vezetőjének. Az aktivisták a téren transzparenseket állítottak, valamint egy véres lepedővel letakart női bábut fektettek a földre, körülötte kövekkel, (mj- Elvtársak! Ne feledjük, hogy régiónk szempontjából egy kulcsfontosságú poszt még hátravan: a kéményseprő a jobboldal embere! (Peter Góssónyi rajza) Az USA környezetvédelmi politikájának célja továbbra is a tartós jólét és növekedés biztosítása Washington ignorálja Kiotót Bár az amerikai kongresszusi választásokat megelőző hadjáratban nem volt vezető téma a környezetvédelem, köztudott, hogy a klímaváltozást előidéző káros gázok fő kibocsátói között van az Egyesült Államok is. MTl-ELEMZÉS George W. Bush a megválasztása óta eltelt hat év alatt nem csupán politikai kérdésekben (Irak, terrorellenes harc, jogsértések, Guantánamo) került szembe a világ országainak nagyobbik részével (közte szövetségeseinek némelyikével is), de a környezet védelmét szolgáló elvek betartásában is. Ékes bizonyítéka ennek a Nairobiban november elején lezajlott klímaértekezletre kiadott úgynevezett Stern-jelentés, illetve az arra riposztként közzétett washingtoni útmutató, amelyet a német sajtó a Kiotó-ellenes szövetség alap- dokumentumának minősített, utalva a japán városban 9 éve aláírt légkörvédelmi jegyzőkönyvre. A brit Sir Nicholas Stem - a vüág egyik legtekintélyesebb közgazdásza - által készített, 700 oldalas elemzés azt vázolja fel, mi vár Földünkre, ha nem sikerül gátat vetni a légkör fölmelegedését okozó emberi tevékenységeknek. Stern munkájára Bush elnök a Frankfurter Allgemeine Zeitung által csak „irománynak” minősített elképzeléssel válaszolt. A néhány gépelt oldal terjedelmű „akcióterv” hat ázsiai és csendes-óceáni ország (USA, Japán, Kína, Dél-Korea, India, Ausztrália) stratégiáját tartalmazza annak érdekében, hogy a maguk környezeti politikájával „tartós jólétet és növekedést biztosítsanak polgáraiknak és az egész vüágnak”. Az „akcióterv” jóformán köszönő viszonyban sincs a Stem-jelentés komor jóslataival. Eszerint a légkör 2-3 fokkal történő - és ma igen valószínű - fölmelegedése esetén ötven éven belül 200 millió ember kényszerülhet végleg elhagyni jelenlegi lakhelyét. Tokiót és Sanghajt, New Yorkot és Calcuttát éppúgy el fogja árasztani a tengervíz, mmt Miamit és számos kis szigetet a Csendes-óceánban. A Földön élő állat- és növényfajok akár 40 százaléka halhat ki, elsősorban az Ama- zonas-medencét fenyegető kiszáradás következtében. A sarkvidékek jégpáncéljának megolvadása, amelyet szintén a globális melegedés okoz, 4 millió négyzetküométernyi tengerpart elöntésével fenyeget, ami a Föld lakosságának egyhusza- dát (mintegy 300 millió fő) kényszerítené áttelepülésre. Ugyanakkor több százmülióan - elsősorban Afrikában - nem jutnának elegendő élelmiszerhez a fokozódó szárazság miatt. Fennállása óta az Egyesült Államok négy nagyobb ökológiai és szociális katasztrófát élt át. A múlt század 30-as éveiben a Great Plains kukoricatermesztő vidékét sújtó hatéves szárazság egymüliárd dollár veszteséget okozott az államnak, és milliókat kényszerített otthonaik elhagyására. Ám az ország ezt is túlélte - s éppen emiatt érzik úgy Bush és társai, hogy fölényben vannak a környezetvédelmi Kasz- szandra-jóslatok terjesztőivel szemben. Boldogságukat az a tény sem képes megzavarni, hogy az Egyesült Államok felelős a légkörbe jutó széndioxid 25 százalékának „előállításáért” - írta a Frankfurter Allgemeine Zeitung. Langymeleg lötty tegnapelőttről - értékelte a tervet a német konzervatív lap, amely szerint Amerika mottója: nem hagyjuk megijesztem magunkat. (Ezt a hozzáállást tükrözik a változadanul a benzinfaló kategóriába tartozó amerikai gépkocsik.) Miközben az EU - s azon belül főként Nagy-Britannia és Németország - nem győzi szorgalmazni az emberiség jövőjét fenyegető fölmelegedés elleni összefogást, Amerika ragaszkodik az „ellenálló” szerepéhez, elhatárolva magát az európaiaktól. Az utóbbiak igyekeznek köz- vedenül megszólítani az embereket, tudatosítva bennük, hogy ők maguk is sokat tehernek a légkör fölmelegedésének megfékezéséért. Kapcsold ki - állítsd kisebb fokozatra - hasznosítsd újra - gyalogolj - változtass! - hirdetik a plakátok. Ez a hozzáállás pontosan megfelel Nico Stehr szociológus felfogásának, aki szerint a légkör védelmét szolgáló politika nem környezed probléma társadalmi összetevővel, hanem olyan társadalmi probléma, amelynek környezeti összetevője van. Csakhogy pontosan a fogyasztás korlátozását, az arról való időleges lemondást szorgalmazó felhívás jelenti azt a motivációt, amelyben a Bush-féle Amerika mindig is a közös légkörvédelmi politika tulajdonképpeni akadályát látta - s azt rendre megtorpedózta. Washington csak másoktól vár el radikális lépéseket. Amíg Kína, India vagy Brazília nem veszi ki a részét a légkör védelmét célzó intézkedésekből, addig az Egyesült Államok sem akar lépni. Sir Nicholas Stern receptje a környezetvédelmi technikák elterjesztését szorgalmazza, mégpedig azonnal. Húsz év múlva, amikor majd Washington is előáll korszerű környezetvédelmi technológiákkal, talán már késő lesz. Stem számításai szerint 2025-re a légkör változásainak következményei a globális gazdasági teljesítménynek akár 20 százalékát is fölemészthetik. A globalizáció eléri a csúcspontját, a környezetben okozott károk szülte felmérhetedenek. Az azonnali cselekvéshez a mérnökök már lefektették az alapokat, a nemzetgazdaságok is felkészültek, a környezet védelmét szolgáló technológiák piaci értékesítése évi több százmillió dollárt eredményezhet. És még csak a fogyasztásról ‘sem kell lemondani: a vüág pusztulásának megakadályozása jóformán szórakozás lesz! Egyes európai NATO-tagok afganisztáni katonái a harc helyett népszerűségi versenyben vesznek részt Harcosok és píár-katonák S. TÓTH LÁSZLÓ Élesen bírálta a NATO több európai tagállamát tegnapi vezércikkében a befolyásos amerikai konzervatív napüap, a The Wall Street Journal: a lap szerint néhány kivételtől, így a dánoktól és a hollandoktól eltekintve a tagországok többsége Afganisztánban az „immár hagyományos munkamegosztást választja, azaz az angolszászok harcoljanak, míg a többiek népszerűségi versenyben vesznek részt, mint felfegyverzett segélymunkások”. A NATO sajtószolgálata által Rigában - néhány órával a katonai szövetség csúcsértekezletének kezdete előtt - közzétett cikk külön is kitér a németek esetére, akik 2900 katonát állomásoztatnak Afganisztánban, ám ezek a viszonylag biztonságos északon tevékenykednek, alapvetően helyreállítással foglalkozva. Az amerikai lap azonban nemcsak a németeket bírálja, hanem a franciákat is (akik ki akarják vonni az országból különleges erőik 200 fős egységét, s ellenzik azokat az amerikai terveket, hogy a NATO tegye szorosabbá kapcsolatait a szövetségen kívüli, de annak akcióiban szerepet vállaló országokkal.) Külön kitér arra, hogy számos NATO-tagállam, ideértve Olaszországot, Franciaországot és Spanyolországot, „abszurd korlátozásokat” tart érvényben csapataik afganisztáni bevetésére. „Egyes egységek csak bizonyos - értsd: nyugodt - régiókban tevékenykedhetnek, mások meg nem harcolhatnak télen. Márpedig nehéz lesz megnyerni egy háborút, ha a csapatok nem léphetnek be az ellenséges területre, vagy éppen csak szezonális harcosként szolgálhatnak”- szögezi le az amerikai újság. A lap szerint ezek a korlátozások részben arra vezethetőek vissza, hogy számos európai hadsereg nem eléggé kiképzett és felszerelt. Az Egyesült Államok saját hazai össztermékének (GDP) mintegy 3,8 százalékát költi védelmi célokra, az európai ádag viszont ennek csak fele. Végezetül a lap ellentmondást lát aközött, hogy egyes tagállamok nem hajlandóak csapatokat és pénzt adni a tálibok legyőzésére, s ugyanakkor arról beszélnek: az afganisztáni akciót nem szabad elveszíteni. „Ez utóbbiban egyébként igazuk van. Ha a táli- boknak megengedjük, hogy Afganisztánt ismét a globális dzsihád nemzetközi főhadiszállásává változtassák, akkor Európa valószínűleg jobban megsínyli majd ezt, mint az Egyesült Államok vagy Kanada. A terroristák opportunista gyilkosok: ott támadnak, ahol kisebb az ellenállás. 2001. szeptember 11. óta nem sikerült újabb akciót végrehajtaniuk amerikai területen. Ugyanakkor tucatszámra haltak meg emberek különböző pokolgépes merényletekben Európában. Afganisztán így egyszerre számít tesztnek arra, hogy a Nyugat mennyire elszánt az iszlám terror elleni háborúban, s tesztnek a NATO jövője szempontjából. Hiszen az afganisztáni misszió egy olyan háború, amit még az ENSZ is szentesített. S ha a NÄTO nem tud elég erőt összegyűjteni, hogy vereségre kárhoztassa azt a csoportot, amely segített az al-Kaida születésében, akkor vajon mi marad meg számára célként, s egyáltalán mire használható?” - teszi fel a kérdést az amerikai újság. A szerző az MTI tudósítója kommentár Öt hónap CZAJLIK KATALIN Lassan öt hónapja „az embereket szolgáló” kormánya van Szlovákiának. Hogy pontosan mely emberekről van szó, arról közelebbi képet kaphattunk például a múlt heti Transpetrol-jelölések alkalmával, de ezt most hagyjuk. Mert azon kívül, hogy Rezes és Sirokyék pozícióhoz juttatása méltán háborúja fel a tisztességes embert és a médianyilvánosságra vágyó politikust, Robert Fico hatalomgyakorlásának lényegi jegyeire mutat rá. Ezek közt kiemelt helyet foglal el az elvte- lenség, éspedig nemcsak etikai, hanem szakmai és politikai értelemben is. Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, hogy Robert Fico fontos politikai kérdésekben a közvélemény - vélt vagy valós - alakulásához, valamint politikai partnerei/ellenfelei kijátszásához szükséges módon igazítja lépéseit. Iskolapéldája ennek a már említett Rezes-ügy: miután kiszivárog a médiába-ldsebbfajta botrányt okozva-a legendás meciari privatizáció emblematikus figurájának visszatérése, Fico felháborodásának ad hangot, pedig nehezen hihető, hogy nem tudott volna róla. De figyelmet érdemel a speciális bíróság megszüntetése kapcsán tanúsított magatartása is: a hónapok óta taglalt témában eddig nem volt hajlandó nyilatkozni, mondván, majd ha a kormány asztalára kerül az ügy. Aztán egyszercsak, az ominózus Rezes-botrány okozta legújabb Smer-HZDS (pontosabban szólva Fi- co-Meciar) konfliktus nyomán a miniszterelnök, egy parkolóban adott villáminteijú alkalmával kimondja, szerinte több érv szól amellett, hogy a speciális intézmény megmaradjon. Legújabban a kormányfő az állami vállalatokba beültetett koalíciós káderek életrajzainak böngészésével van elfoglalva. Nyilván emiatt sem jutott ideje a tegnap kezdődött rigai NATO-csúcson való részvételre. Igaz, ott úgysem lenne túl sok mondanivalója, hiszen a kormány eddig nem döntött az Afganisztánban állomásozó szlovák katonák Kábul- ból Kandahárba történő átvezényléséről, amint azt a NATO vezérkara tervezi. Ehelyett Fico a múlt heti bányakatasztrófa egyik áldozatának temetésén vett részt, ami persze nagyon nemes gesztus, és müyen jól mutat a képernyőn... Csaknem fél éve van új kormányunk, amely az előzőtől leginkább abban különbözik, hogy politikai tisztogatásait még arcátlanabbul végzi, s ami ennél is fontosabb: a lehető legnagyobb mértékű hatalomkoncentráción kívül nem rendelkezik átgondolt és szakmailag alátámasztott koncepcióval alapvető szakpolitikai kérdésekben. A jövőre nézve ez annyit jelent, hogy az ország alighanem a minden szinten szétteijeszkedő koalíciós pártok aktuális érdekkonfliktusai mentén fog sodródni, kiszolgáltatva a nagy hármak csatározásainak. Tekintetbe véve az eddigi viták stílusát és tétjét, előrelátható, hogy ahhoz képest, ami következni fog, az egykori koalíciós KDH és ANO konfliktusai csupán szelíd úriemberi véleménycserék voltak... JEGYZET Süket fülek a buszon JUHÁSZ KATALIN Remek találmány az MP3 lejátszó. Nem győzöm dicsérni a modern technikát, az embernek nem kell többé hordozható CD- lejátszót magával cipelnie hosszú útjaira a hozzá tartozó cédékkel együtt, mert ha megfelelő kapacitású apró kütyüt vásárol, akár 15 lemeznyi zene is a zsebében lehet egyszerre. Fél évvel ezelőtt nekem is megváltozott az életem: beszereztem egy üyen technikai csodát, nem sokkal később pedig egy tizenkét éves szakembertől megtanultam zenét „leszívni” a nettől. Mivel sokat utazom, egyáltalán nem mindegy, mennyi cuccot cipelek magammal. Nos, a nélkülözhetetlen hangzóanyag egy ideje csupán öngyújtónyi, ez a változás viszont igencsak megnehezíti az életemet. Nem elég, hogy nem hallom, miről diskurálnak a hátam mögött ülők és mit böm- böltet a sofőr szolgálati rádióján, saját telefonom csengése is hallhatatlan lett számomra. Mivel nem tűrhetem a készülék nyakban való viselését, továbbra is kézitáskámban tartom azt. A táska általában az ölemben nyugszik, (ez is a sokéves rutin hozadéka, egyszer ugyanis ügyesen kiürítették a fejem fölötti csomagtartót), fülemen fülhallgató, benne az örök kedvenc Transglobal Underground dübörög, az ő zenéjükre kifejezetten passzol a letarolt táj, megint klipet szerkesztek gondolatban. Régi hobbim ez, kliprendezőnek kellett volna mennem, vagy legalábbis vágónak, azokat is nagyon tudom irigyelni. Fél óra elteltével kaparászást érzek az ölemben. Szedem ki a telefont, nézem: három nem fogadott hívás. A busz tömve, a fülhallgató jól látható, utastársaim azt is érszrevehették, hogy hosszú ideje intenzíven bámulok kifelé az ablakon. Mégsem szólt senki, hogy cseng a mobi- lom, inkább tűrték, méghozzá háromszor egymás után. Szemrehányóan körbenézek, senki sem viszonozza pillantásomat. Persze ezzel is üzennek: semmi közük hozzám, legközelebb is fütyülnek majd megbökni a vál- lam, ha hívásom van. Nem írnám le mindezt, ha először fordult volna elő. De sajnos immár negyedszer. Négy alkalommal leltem süket fülekre a buszon. A közöny csimborasszója. Az egoizmus Himalájája. Embertársaink magasról való leszarásának Magas-Táttája. Kezdtem azt hinni, ilyesmi csakis velem fordulhat elő, de aztán barátnőmtől is hallottam hasonló élménybeszámolót. A dolog azért kínos, mert én ajánlottam neki egy tuti MP3 lejátszót. Szegény feje ment az utcán, csörgött a telefonja, és senki sem figyelmeztette. Hilaj- donképpen így maradt le egy jól fizető alkalmi munkáról. Az én nem fogadott hívásaim szerencsére kevésbé bizonyultak fontosnak, ám mostanában már a kezemben szorongatom a mobilt utazás közben, vagy jól látható helyre biggyesztem. Utastársaimra ugyanis nem számíthatok. Vajon mi az oka ennek? Segítsen valaki megfejtem ezt a talányt...
