Új Szó, 2006. november (59. évfolyam, 252-275. szám)
2006-11-11 / 260. szám, szombat
12 Családi kör ÚJ SZÓ 2006. NOVEMBER 11. www.ujszo.com SZÓ, Ml SZÓ Novemberi spleen SZEMET EDIT Azt hiszem, a november a legeslegszomorúbb hónap az évben. Már eleve olyan szomorúan indul: a halottak napjával. Aztán a hónap ködös reggelei és a nagyon rövid nappalai egyenesen a végső letargiába küldenek. Hiába van itt novemberben a Fotóhónap jobbnál jobb kiállításokkal, hiába kóstolgathatok illatos mézeket, és ihatok sok-sok hársfateát, valahol mindig ott érzem a háttérben a szomorúságot. Már fázik a kezem is kesztyű nélkül, sálakba temetem az arcom, s alig látok jókedvű embereket. Ha pedig pár órára kisüt a nap, akkor annak úgy örülök, mint a nappalimban élő szobanövények. A számomra oly kedves Szerb Antal is megfogalmazta ezt az érzést, szerinte a november már nem is hónap, hanem sokkal inkább egy lelkiállapot. Szerinte a londoni november elviselhetetlen, szörnyű a vizes, ködös puhasága, amelybe el lehet süllyedni, s amely oly hűséges kísérője a magánynak és a spleennek. Valóban a ködös, esős idő kéz a kézben együtt jár a levertséggel és a szomorúsággal. A pszichológusok is az átmeneti depresszív időszakokra figyelmeztetnek, a kozmetikusok pedig komolyabb hidratáló krémeket ajánlanak. A középkori hóráskönyvek előírásai szerint a november a marhavágás ideje, s talán az e körüli teendők elterelték a középkori emberek figyelmét a szomorúságról. A marhavágás még mindig jobb időtöltés volt a februárinál, ugyanis februárra csak a tűz melletti melegedést írták elő. Hát mit lehet kezdeni ezzel a szomorkás novemberrel? A december fényében végigtűmi? Talán. De én hiába látom a karácsonyi díszeket mindenütt, hiába szól édeskés karácsonyi zene, csakis decemberben vagyok fogékony rájuk. így tehát a szomorkás novemberben - a jól bevált középkori mintára - én is a munkába temetkezem. (SITA/A P-felvétel) Egyre gyakrabban fordul elő, hogy maguk a csemeték lépnek fel agresszorként a családban Szitkozódó agresszív gyerekek < < i Sok szülő képtelen kivédeni, hogy a gyereke trágár szavakat vágjon a fejéhez (Reuters-felvétel) A testileg bántalmazott szülők szindrómája napjainkban általános jelenséggé vált - vagyis maguk a gyerekek lépnek fel agresszorként a családban, tettleg bántalmazzák, és terrorizálják a szüleiket. MARKÓ EMIL Az ilyen családokban a szülők nagy része ódzkodik attól, hogy ők szabják meg az együttélés szilárd kereteit, és sokan azt vallják, hogy mindenki egyenlő. Gyakorlatilag nagyon kevés olyan gyerek van, aki fizikailag bántalmazza a szüleit, viszont nagyon sok olyan család van, amelyben a gyerekek szóban gyalázzák a szüleiket. Sok esetben szinte szent jogává vált, hogy kedvük szerint káromkodjanak, kidühöngjék magukat, nehogy a feszültségeik egészségtelen módon felhalmozódjanak, és ez személyiségtorzulást eredményezzen. Sok családban rendszerint átsiklanak a gyerekszitkozódások felett. Valamikor tiszteletlenségnek nevezték, ma viszont elfogadottá vált, hogy a gyerekek trágár szavakat vágjanak a szüleik fejéhez, ami valószínűleg hozzájárult a gyermekkorból való általános kiábránduláshoz. A gyerekellenes hangulatnak a jeleit nemcsak az olyan írások megszaporodásán lehet érzékelni, amelyek a szülők jogairól vagy a „a szülő is ember” témájáról írnak. A gyors társadalmi változások megingatták a szülői értékek alapjait és a szülők irányító szerepét. Ma már sok szülő azért keresi fel a ^ szakembert, hogy alapvető gyermeknevelési kérdéseire kapjon választ. A fiatalság értékének a hang- súlyozása és az idősebbek háttérbe szorítása törvényszerűen aláássa a szülői tekintélyt. Ahogy ma a gyerekek egyre kevésbé hajlandóak alkalmazkodni, úgy válnak a szülők is nemtörődömökké. A maszatos keverékkutya az első langyos tejadag láttán reszketni kezdett, majd örömében bepisilt Hófehérke családot keresett és talált SZÁZ ILDIKÓ Dorkának, a másfél éves németjuhásznak több udvarlója is akadt az őszi tüzelés idején, ám a gazdi ezúttal is előrelátónak bizonyult. A kifutó fémrácsain át a kutyus hangos ugatással üdvözölhette ugyan a hódolók felajzott seregét, de egyéb nem nagyon történhetett köztük. Egyeden egy keverékkutyus bizonyult kitartónak, aki három hétig a ház előtti kert tujafái alatt lakott. Dorka már túl volt a „nehéz napokon”, szabadon futkározott az udvaron, de Hófehérke - így nevezték a háziak a maszatos, vajszínű kutyust - továbbra sem tágított. Az ősz beálltával dideregve köszöntötte reggelente a háziakat. A kis lelenc az első langyos tejadag láttán örömében reszketni kezdett, és be- pisüt. Később már csontot is kapott meg kutyatápot. Hófehérke úgy érezte, ezt a sok jóságot meg kellene valamivel szolgálnia, ezért védelmezni kezdte a ház előtti járda- szegélyt, és sorra megtámadta az arra járókat A kutya a kovácsoltvas kerítés háromszögű mintáin át egy szép napon beosont a kiskertbe, és onnan figyelte a háziakat. Dorka Marcival, a tacskókölyökkel osztozott az udvar őrzésén. A falánk Marci ki nem állhatta Hófehérkét, és nem bocsátotta meg a háziaknak, hogy osztoznia kell a mindennapi betevőn. A családtagok és az állatok azonban lassan hozzászoktak Hófehérke jelenlétéhez. A faluban azonban felhívták a kutyatartók figyelmét: vigyázzanak állataikra, ezentúl minden szabadon kóborló állatot lelőnek. A család döntés előtt állt. Nem voltak könnyű helyzetben, hiszen a meglévő két elkényeztetett, rendszeresen sétáltatott és iskolázott eb mellé befogadni egy kis lelencet, akinek sem a korábbi gazdiját, sem a betegségeit nem ismerték, a gyerekekkel szemben sem bizonyult jó megoldásnak. Elvitték a menhelyre Az állatka bizalommal ült a leendő gazdija ölében, aki átadta őt a telep állatorvosának, hogy karanténba zárják. Másnap, egy álmatlan éjszaka után újra jött a család, hogy rábeszéljék a menhely állatorvosát a kasztrálásra. Nem tudnak létezni a kis maszat nélkül, de ehhez neki is tennie kell valamit: nem kóborolhat el, nem támadhat rá a házi ebekre. A műtét után hazahozták a kutyust, a gyerekek külön ládát barkácsoltak neki, kibélelték pokrócokkal, és betették Dorka kifutójába, aki legnagyobb meglepetésükre éjszakánként melengette az alig egyéves jövevényt. Hófehérke egy hét alatt felépült, és válogatás nélkül mindent befalt. A gyerekek közeledését azonban rendre elutasította: félt a seprűnyéltől, félt a labdától, fejvesztve menekült minden plüssállat elől. Miután kivették az öltéseit, a háziak alaposan lecsutakolták, beoltanák, ellátták nyakHófehérke nem tud betelni a cirógatással (Csuport István felvétele) < I örwel, egy kis fémtokba téve a nevét és címét. Az utóbbira szükség ( volt, mert a kis lelenc a háziak kényeztetése ellenére gyakran elcsatangolt. Néhány órán belül ugyan hazatért, de a család sosem merte magával vinni hosszabb, póráz nélküli sétáira. Egy napon megtört a jég. Az új állatkát is betették az autó rakodóterébe Dorka és Marci mellé, és kivitték magukkal a Vág partjára. Az állat rohanni kezdett, vissza se nézett, a sétáltatói már csak a bojtos fehér farkincáját látták. Valameny- nyien csüggedten telepedtek a fű- ( be. Egy lelenc kutyus megszokja a szabadságot, és nem tud, nem akar tartozni valahová - szögezte le a családfő. Látta a gyerekek szemé- , ben a csalódást. Ez az állatka bizony hálátlan, és talán nincs is szüksége állandó gazdira. A faluban mindenki kutyájaként tartották számon. .Átkeresztelhetnénk hógolyóra, mert ez alatt a néhány hét alatt nagyon meghízott a mi új kutyuskánk” - szólalt meg váratlanul a család legifjabb tagja, és a távolba mutatott. Hófehérke rohant visszafelé a töltés kis ösvényén. Most már értették őt: még egyszer utoljára meg kellett kóstolnia a szabadságot. Most már saját családja van, amelyet ő maga választott. MINDENNAPI KENYERÜNK Isten helye, helyünk Istennél - a hívogató harangok ÉDES ÁRPÁD Ige: „Amikor a király már a palotájában lakott, és az Úr mindenfelől nyugalmat adott neki ellenségeitől, ezt mondta a király Ná- tán prof étának: Nézd, én cédruspalotában lakom, az Isten ládája pedig sátorlápok között lakik. Ná- • tán ezt mondta a királynak: Tedd meg mindazt, ami szándékodban van, mert veled van az Úr! De még azon az éjszakán az történt, hogy így szólt az Úr igéje Nátánhoz: Menj el és mondd meg szolgámnak, Dávidnak, hogy ezt mondja az Úr: Te házat akarsz nekem építeni, hogy abban lakjam? ...azúr akarja a te házadat építeni. ” (2Sámuel 7,1-5+11) Hollandia egyik nagy egyetemi városában, hol korábban egyházunk több diákja is tanult, egy esti séta alkalmával barátom különleges épületre hívta föl a figyelmemet. Kívülről egy szép, magasba törő régi templom látszott, de ablakaiból furcsa eloszlásban szűrődtek ki a fények. Amikor kissé értetlenül néztem a dolgot, elmondta, hogy az épület korábban valóban templom volt, de mert templomként fölöslegessé vált, a városképet megőrizendő, külsejét meghagyva belsejét lakóházakká alakították át. Toronylépcsője lépcsőházzá lett, magas belső terű templomhajói meg több emeletnek adtak helyet, s ezért az ablakokból ilyen furcsa szórtsággal kiszűrődő fény. Döbbenten néztem, és megvallom, nem sok mindeme emlékszem ezután a sétából. Azóta tudom, hogy fejlett világunkban, főleg tőlünk nyugatabbra sokfelé válik az elöregedő, majd kihaló gyülekezetek számára előbb teherré, aztán fölöslegessé a régi nagy templom. Jóléti társadalmainkban a fogyasztói javak olyan dömpingjével és annyi akciós élvezeti cikkel látnak el minket, hogy köszönjük, az Istenre már nincs is szükségünk, egyelőre jól megvagyunk nélküle is. A holnap a hiteleink törlesztéséig érdekel, ami azon túl van vagy örökkévaló, arra se időnk, se energiánk nincs. Dávidnak, a pásztorból lett királynak élete más tanulságot hordoz. Nagy csaták és dicsőséges győzelmek után menekülés és bujdosás volt az osztályrésze. De mindvégig tudta, hogy Isten kezében van. Neki adott hálát az egyikért, tőle kért segítséget a másikban. Amikor királysága megszüárdult, nem mondta tel- hetetienül, hogy többet akar hatalomból, gazdagságból. Fontos volt számára az Isten „közelsége”, ezért a szövetség ládáját új székvárosába, Jeruzsálembe vitette. S mintha pironkodott volna azért, mert ő cédruspalotában lakott, az Úr ládája meg sátorban volt. Az Úr akaratát tolmácsoló prófétával félmondatokból is értették egymást, ebből nyilvánvaló, hogy nem most először, egy évben egyszer vagy még ritkábban találkoztak. Nyilvánvaló volt Nátán számára, hogy Dávid templomot akart építtetni, s emberileg az első hallásra egyet is értett vele. Ám kész volt azonnal engedelmeskedni az Isten kijelentésének, amikor az mást mondott neki. Nagy tanulság lehet ez számunkra, hogy néha a legjobb, legnemesebbnek látszó emberi szándék is ütközhet az Isten akaratával. A leghibá- sabb következtetést meg akkor tennénk, ha ezzel a prófétai kijelentéssel igazolni látnánk a templomok fölöslegességét. Dáviddal pusztán azt közölte Isten, hogy Ő az ő népével együtt haladó Isten. Előttük járt velük a pusztai vándorlás idejétől Dávid napjaiig. Ennek volt kifejezője a sátor. Azt közölte itt Isten Dáviddal, hogy Őt nem lehet lefixálni, mintegy odabetonozni Jeruzsálemhez még akkor sem, ha Jeruzsálem egy megerősített város volt. Nem Ő volt az, aki hajlékra szorult, de Ő az az Isten, aki maradandó házat tud ajándékozni az Őt szeretőknek. Ismerte Dávid szívének szándékát, és tudta, hogy mi lakozik benne. Ezért tette Dávidnak azt az ígéretet, hogy „megépíti házát”. A Szentírás végén azt olvassuk: „íme, az Isten sátra az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek...” (Jel 21,3). Péter apostol arra buzdít, hogy „ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá!” (lPt,2,5). Jézus pedig biztatásként azt ígérte, hogy „az én Atyám házában sok hajlék van... És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is”. (Jn,14,2-3) Salamon, Dávid fia megépítette a jeruzsálemi templomot, és minket is hívogatnak a harangok. A szerző református lelkész
