Új Szó, 2006. november (59. évfolyam, 252-275. szám)
2006-11-10 / 259. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. NOVEMBER 10. Gondolat 13 Az évről évre színvonalasabb Jeden svet - One World című dokumentumfilm-fesztiválon idén felvonultatott alkotások az emberi jogok témakörét célozták meg Történet egyazon világ (h) arcairól Jól ismert, mégis más világba nyertek betekintést azok, akik idén október 25-e és 29-e között hozzám hasonlóan végigülték Pozsony diákklubjaiban, félreeső mozitermeiben a Jeden svet - One World című dokumentumfilm-fesz- tivált. Nemegyszer megesett velünk, hogy a vetítés után percekig ülve maradtunk. A valóság súlya a székekhez szögezett. LŐR1NCZ ADRIÁN vászonra álmodták a Jeden svet - One World elnevezésű dokumen- tumfilm-fesztivált. Mivel a szervezést felvállaló társulás a humánszférában fejti ki tevékenységét, a fesztiválon felvonultatott alkotások is az emberi jogok témakörét célozták meg. Miért épp ezt a számtalan, kellőképp „meg nem tárgyalt” téma közül? Mert - József Attila szavaival élve - „embernek lenni nagyon nehéz”. Kiváltképp azokban az országokban, rendszerekben, ahol a szólás, a véleménynyilvánítás szabadsága nem több az alkotmány által szavatolt jognál. Ahol az államalkotó többség, illetve az időközben azzá lett népcsoport csak és kizárólag polgártársai rovására hajlandó boldogulni. Ahol a diktátorok parancsára még mindig fejek hullanak, családok tűnnek el, bombázók emelkednek a magasba, hogy terhüket a polgári lakosságra dobják le. „»Mi szvoji! - A tieitek vagyunk!«, rohantak az orosz bombázók árnyékában Csecsenföldön az évtizedek óta ott élő oroszok, ám a repeszek nem tettek különbséget, mindenkit elértek, tekintet nélkül nemzetiségi és felekezeti hovatartozására” - mesélte az egyszerre megdöbbentő és megragadó Kedves Muszlim! című film vetítését követően a főszereplő, Sacita Chumaidova újságírónő. Oroszországban béke van; de Csecsenföldön nincs olyan csecsen család, melynek ne lennének polgárháborúban elesett áldozatai. A második háború kitörése óta Moszkva minden külföldi újságírót kiutasított a Kaukázus területéről, hogy még csak véletlenül se legyen krónikása az ott elkövetett becstelenségnek. A filmdokumentumok, felvételek mégis eljutnak a demokratikusabb Nyugatra, hogy döbbenetét keltve megfogalmazzák a vádló kérdéseket. A dokumentumfilmnek ugyanis ez a lényege. Hatvankét film a világ harminchárom országából, öt nap alatt - ez az idei Jeden svet - One World fesztivál mérlege. Ami belefér... Álljon itt néhány - a teljesség igénye nélkül - az öt „filmteli” nap benyomásaiból... A harmadik világ eladósodásának problémáját, illetve a nyomor anatómiáját tárta fel Zola sebészi precizitásával O. Zuchuat: Kötél a nyakban című egyórás fümdoku- mentuma. A nyomor szélén tengődő malii gyapottermesztő kisgazdák, szövők-fonók, valamint miniszterek és világbanki szakemberek elemezték a fehér arany természetén keresztül, miért is kellett az afrikai ország lakosainak a Nyugattól segély és kölcsön címén kapott Az a valóság, melyről a zen mesterei óta tudjuk, hogy tökéletes - s csak a mi felfogásunk az, ami tökéleden. A történetet - alapigazságaira sarkítva - azzal lehetne indítani, hogy az ember egyik legtermészetesebb vágya az ismeretien kikutatása, a tiltott megismerése. Állítólag ez viszi előbbre az embert a fejlődés útján, melyről senki sem tudja, hová vezet - de most nem is ez a lényeg. A huszonegyedik század elejére elérkeztünk oda, hogy ma már a tudás, az információ uralja a vüágot, a média tehát hatalom. Mivel a logika törvényei szerint mindennek az ellentétje is igaz, a félretájékoztatás, az információ megtagadása is hatalom. Egész rendszerek, hatalmi apparátusok sokasága alapozta és alapozza egzisztenciáját arra, ami a médiát tulajdonképpen életben tartja - hogy a papírra nyomtatott, éterbe sugárzott vagy képcsövön megjelenített információ már majdnem valóság. A Homo informaticus addicti- vus, azaz az Információfüggő Ember számára az információ táplálék; hiánya elvonási tünetekkel jár, túladagolása pedig - ha mérgezéshez nem is vezet - azt eredményezheti, hogy az ember ülve marad a moziban. Kiváltképp, ha a felszolgált információ nem a mindennapos, langyos, „Pepsi-érzés műhússal” fajtából való, hanem az unalomig ismertnek vélt világ árnyékba burkolózó arcát mutatja be. Még egyszer hangsúlyozom, a valóság minden esetben ugyanaz: tökéletes... Egy világ nem elég? Jaromír Stétina cseh szenátor, egykori csecsenföldi haditudósító a kaukázusi válság kialakulásának lehetőségeit ecseteli; a jobb szélen Sacita Chumaidova, aki újságírói tevékenysége miatt kényszerült elhagyni Csecsenföldet. (Andrea Kalinova felvételei) Részlet a fesztivál díjnyertes filmjéből, a Favela Risingből (Az afro-reggae királya) (Andrea Kalinova felvételei) Mit tesz az ember, ha már nem elégszik meg ezzel a létező, a média által elferdítve vagy „kivonatolva közölt” világgal? Feltalál egy másikat - mely nem biztos, hogy jobb emennél, de legalább meghagyja a választás lehetőségét. A lehetőséget a gondolkodásra, a mérlegelésre. Hasonló gondolatok vezérelhették a Veszélyeztetett Ember polgári társulás (OZ Clovekvohrození) aktivistáit, amikor az ezredfordulón Szükség van az igényes dokumentumfilmre? A címben megfogalmazott sarkalatos kérdést Katarina Prigodo- vának, a Veszélyeztetett Ember polgári társulás médiareferensének tettem fel. A válasz meglepő volt: a Jeden svet - One World filmfesztivál öt nap alatt tizenkét és félezer látogatót - zömében közép- és főiskolást - fogadott. Ez, úgy vélem, egyértelműen a műfaj mellett szól. „Az idei fesztivál sorrendben a hetedik volt - mondta Prigodová -, s a hatvankét bemutatott filmalkotást nyolc kategóriába soroltuk. Külön foglalkoztunk a globalizálódó Dél problémakörével, a kultúrák találkozásával és egymásra hatásával, a csecsenföldi eseményekkel, a nők helyzetével, a diktatórikus rendszerekkel, a Balkánon elkövetett háborús bűncselekményekkel, de vetítettünk filmeket gyerekeknek is, a Migráns Odüsszeia pedig az otthonukat elhagyni kényszerülő milliókról szólt. A filmvetítéseket beszélgetések, vitaestek kísérték, melyek központi témái a közel-keleti konfliktus, valamint az önkényuralmi rendszerek voltak. A Barmáról, a világ egyik legkeményebb katonai diktatúrájáról készült film megtekintését követően barmai, egy másik alkalommal pedig afrikai estre is sor került. A filmfesztiválhoz kapcsolódik Jindfich Streit Oly közel, oly távol című fotókiálh'tása, valamint a Veszélyeztetett Ember polgári társulás hétéves tevékenységét bemutató kiállítás is. A fesztivál megnyitóján A. Nagy László parlamenti képviselő Dusán Ondruseknek, a Partners of Democratic Change társulás elnökének a vüág több mint harminc országában és válságövezetében kifejtett munkája elismeréseként átadta polgári társulásunk díját. A legnagyobb siker számunkra mégis az, hogy a vetítéseken 2700 alap- és középiskolás diák is részt vett; így szinte biztosak lehetünk abban, hogy az általunk megkezdett munkának lesznek folytatói.” (L. A.) minden egyes dollárért eddig hét dollárt visszafizetniük, miközben további négy és féllel még tartoznak. Az országban az adósság nemzedékről nemzedékre száll, a lakosság nemcsak a jelenét, hanem a jövőjét is felélte már. Kinek felel meg ez az állapot? - fogalmazza meg a kérdést, rámutatva, hogy bár a pénz csak saját törvényei szerint viselkedik, léteznek ennél maga- sabbrendű elvek is. Minden kétséget kizárva címmel M. Vidakovic horvát rendező a srebrenicai mészárlásnak állított emléket. Hogy Európa ne feledje el- hangzott a film mottója, s a tömegsírokba vetett holttestekre és a védtelen polgári lakosságra zsákmányként vadászó, a vádlottak padján is tagadó csetnikekre nézve nehezen képzelhető el, hogy a vén kontinens valaha is feledni fogja a balkáni eseményeket. Más kérdés, hogy levonja-e belőle a történelmi tanulságot - a „probléma kezelésének” hatékony módját ismerő és vállaló önjelölt diktátor ugyanis mindig akad. Békésebb vizekre kalauzolt Isaac Solotaroff Tibet szemei című filmje- már ha az évtizedek óta „felszabadított” Tibet annak nevezhető. A történet a végtelenségig egyszerű: egy amerikai szemészprofesszor fejébe veszi, hogy a világ tetejére utazik, és megtanítja a tibeti orvosokat, miképp vegyék fel a harcot a fennsík népét gyötrő nyavalyával, a szürke hályoggal. A kínai államhatalom pedig úgy dönt, megakadályozza őt ebben. A végén természetesen az orvos győz, s a film végén a tibetiek tiszta, kék tekintettel néznek a kamerába - és ismét beigazolódik, hogy minden emberért érdemes küzdeni. Hasonló témát feszeget J. Zimbalist Az afro-reggae királya című filmjében, a tét azonban jelen esetben a gyerekek lelke. Azoké a kiskorúaké, akik Rio de Janeiro nyomornegyedeiben látták meg a napvilágot, s jó esélyük van arra, hogy drogfutárrá, düerré, helyi drogbáróvá, majd húszas-harmincas éveik táján temetetien halottakká váljanak. A főszereplő - maga is egykori futár - megtalálja a kulcsot: ez a zene. Kiugrási lehetőség, esély az érvényesülésre, hóbort - vagy mindenből egy kicsi? Tény, hogy a mozgalom néhány év alatt jelentősen visszaszorította a kiskorúak bűnözését, s hogy maguk a riói keresztapák is áldásukat adták rá. „Köszönöm, hogy lehetővé teszed, hogy a fiam már jobb ember lehet, mint én” - mondja a kamerába egyikük, s úgy tűnik, a gesztus valódi. Végül is: ki nem akar jobb világot a gyerekének, mint amilyet ő születésekor itt talált...? A fentebb idézett Sacita Chumaidova, illetve kis családja köszönt vissza ránk a Kedves Muszlim! című filmben - egyike azon keveseknek, akik politikai menedékjogot kaptak Lengyelországban. A film emléket állít Anna Politkovszká- nak, a csecsenföldi riportjai miatt a közelmúltban meggyilkolt újságírónőnek is, hiszen, mint elhangzott, senki sem hoz annyi emberáldozatot a szólásszabadság oltárán, mint az orosz újságíró-társadalom. A kis útinaplóként is felfogható film - mely Sacita kisfiának, Musz- limnak írt naplójegyzeteire épül - a család menekülését mutatja be a Kaukázustól a Balti-tenger partjáig, valamint a rengeteg filmanyag kimenekítését, melyek alapján egykor talán konkrét személyek lesznek elítélhetők. Feltéve, hogy az orosz „belügy” egykor - a Balkánhoz hasonlóan - nemzetközivé válik, s akad, aki nevén nevezi a rend- fenntartásnak álcázott népirtást. Hatvankét film a világ harminc- három országából, öt nap alatt levetítve és megnézve - ez az idei Jeden svet - One World fesztivál mérlege. Az önmagában véve is tiszteletet parancsoló mennyiség akkor kap igazán súlyt, ha tudatosítjuk: mindegyik film ezer és ezer emberélet nehézségeit, vívódásait és apó örömeit tátja elénk, s hogy szereplői nem hősök, hanem a történelem olykor véres, máskor meg nyugodt mindennapjait benépesítő emberek. Húsból és vérből valók - a szomszéd országból, a kertek alatt lévő menekülttáborból, az utca mocskából. Közös jellemvonásuk, hogy élni akarnak. Mérlegvonás helyett meg csak annyit: a Jeden svet végre egy olyan mozi, amely rólunk s nekünk szól.
