Új Szó, 2006. október (59. évfolyam, 227-251. szám)
2006-10-28 / 249. szám, szombat
12 Családikor ÚJ SZÓ 2006. OKTÓBER 28. www.ujszo.com IRO OLVASOK Az Isten kezében ÉDES ÁRPÁD Ige. „Elment azért onnan Dávid, és azAdullám-barlangba menekült. Amikor meghallották testvérei és apjának egész rokonsága, elmentek hozzá. Hozzá gyülekezett minden elnyomott, eladósodott és elkeseredett ember, őpedig a vezérükké lett. Mintegy négyszázan voltak vele. Onnan a móábi Miepébe ment Dávid, és ezt mondta Móáb királyának: Hadd jöjjön közétek apám és anyám, amíg meg nem tudom, hogy mit akar tenni velem az Isten. ” (1 Sámuel 22,1-3) Bizony nem mindig fenékig tejföl az Istenben hívők élete - azoké, akik keresik és követik az Isten akaratát. Nagyon jó példa erre Dávid. Karrierje rakétarajtot vesz. Góliát legyőzésével már fiatalon sztár a javából, elismert és sikeres. Jonatán királyfit leghűségesebb barátjának tudhaija, és ha egy kis kitérővel is, de azért sikerül beházasodnia a királyi családba Saul király kisebbik leánya, Míkal révén. A testőrség parancsnoka, és győzelmet győzelemre halmozó hadvezér. Ha ehhez hozzáadjuk a titokzatos találkozót Sámuel prófétával, az olajjal való fölke- netést, úgy tűnhet, karrietje simára kikövezett, amelynek semmi sem állhatja útját. Csakhogy a Biblia nem arról szól, hogyan kell tökéletes karriert befutni, hanem az Isten gondviselésének bizonysága. Annak a leírása, hogy Isten az övéit nemcsak a jóban, hanem a szükségben is vezeti. Hogy az Ő akarata hatalmaskodó királyokkal, mindenhatónak gondolt világurakkal szemben is érvényesül. Ez a történet is valójában arról szól, hogy az Istentől engedetlenül elfordult király, Saul, miként próbál az Istent hűségesen követő Dávid fölé kerekedni, és az emberi erőlködés miként szégyenül meg az Isten akaratával szemben. Vajon győzhet-e négyszáz elkeseredett, eladósodott ember egy jól szervezett királyi haderővel szemben? Vajon helytálló-e egy politikus védekezése, ha azt mondja, hogy nem téveszt össze nyolcvan- vagy százezer tüntető embert egy egész országgal? A bibliai igazságot fogalmazza meg a költő, amikor azt mondja: „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csudadolgokat.” Ahol az Isten Szendelke munkálkodik, ott a szabadság. Saul király alatt megcsúszott a talaj. Biztosan nem volt egyszerű a dolga, hisz ő volt az első király. Egy addig járatlan úton kellett haladnia. Csakhogy az emberi önzés, dicsőségvágy, majd hatalomféltés sodrában elfeledkezett az Isten iránti engedelmességről. Hiába mondta neki a próféta, hogy „többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövéijénél!” (lSám.15,22) Először az Isten kijelentését tolmácsoló prófétától szakad el, majd pedig legyü- koltatja a nóbi szentély papjait. Bár király, de Isten, pap és próféta nélkül napjai meg vannak számlálva. Vele szemben ott van Dávid, aki az Isten fölkenetését már magán viseli, de királyságának még körvonalai sem látszódnak. Menekül, de menekülésének útja a próféta felé vezeti, Isten Szentjeikének oltalma alá. A nóbi szentélybe is Istenhez fut, szent kenyerek táplálják, és az Istennél elrejtett fegyverzet (a Góliát ott őrzött kardja!) erősíti. Megtesz mindent családja biztonságáért. Saul esetleges bosszúja elől dédanyja, a moábi Rút hazájába menekíti szüleit. De ez nem egy Saul-elle- nes stratégia része, hanem az Isten akaratának keresése. Csak addig „amíg meg nem tudom, hogy mit akar tenni velem az Isten”. Ha később, már uralkodása idején ember módjára tévedett vagy bűnt követett is el, Istent keresve mindig megtalálta a Hozzá visszafordulás, a megtérés útját. Az Isten gondviselésére bízta magát, s az Isten a gondok, a menekülések, a problémák között is megtartotta őt. Dávid így a hit példája lehet számunkra. Aki viszont több nála, az Isten királyságának betelje- sítője, az Úr Jézus. Ő drága vére árán szerzett polgáijogot a benne igazán hívőknek az Isten országában. Néha „elkeseredett négyszázak” vagyunk, de Ő így könyörgött mejjnyei Atyjának értünk: ,„Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet...” (Jánl7,24) A szerző református lelkész Nem kell félni az elmúlástól (Képarchívum) „Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt arra gondolj, hogy ez természetes, mert ember vagy" Gondolatok a temetőben Mindenszentekkor és halottak napján még az is tiszteletét teszi a temetőben, aki egyébként ritkán látogatja szerettei sírját. Mert halottja mindenkinek van. Ahogy mondani szokták: akármennyivel kezdi is az ember, a végére egyre kevesebbje és kevesebbje lesz. MÉRI /MAGDOLNA Egészségből, barátokból, jó ismerősökből, képességekből. A nagyszülők, majd a szülők elvesztése mindenkit gyászolásra késztet. Mára úgy tűnik, mintha egész civilizációnk amerikanizálódott volna. A cél a siker. A kudarcot vallótól elfordulunk. Pedig meglehet, hogy boldogabbak voltak azokban a korokban, amikor a halált éppúgy az élet részének tekintették, mint a születést. Minden kultúrában vannak olyan rítusok, amelyekkel a közösség mintegy kifejezi szomorúságát egyik tagja halála miatt. A mélylélektan jóval tágabban értelmezi a gyászt, tárgyvesztésnek nevezi a hozzátartozó vagy más fontos személy elvesztését. Először rendszerint hatalmas sokkot érzünk. Nem igazán akarjuk elhinni, hogy velünk mindez megtörténhetett. A veszteség feldolgozásának a második stádiuma a düh. Akkor pedig azt kérdezzük: miért éppen velünk történik ilyesmi, miért is mi vagyunk ennyire szerencsétlenek. A harmadik szakasz a levertségé, a depresszióé, amely gyakran bűntudattal keveredik, az utolsó szakasz az elfogadásé. Ekkor már valamennyire képesek vagyunk szembenézni azzal, hogy életünk majd mindenképpen másképp folyik, mint korábban. Normális esetben a legnagyobb fájdalom is elcsitul egymásfél év alatt. Pszichológiai szempontból kóros gyászról akkor beszélünk, ha a folyamat hosszú időre megakad valamelyik ponton, és nem jut el az elfogadásig. De ha el is jutunk valamennyire ehhez a ponthoz, sajnos sokszor csak ilyenkor döbbenünk rá, mi mindent mulasztottunk. Mert való igaz, hogy elfogadni a megmásíthatatlan tényt borzasztóan nehéz teher. Elfogadni, hogy nincs többé, bár szülte minden formájában magunk előtt látjuk az alakját, a mozgását, halljuk a nevetését, szinte még az illatát is érezzük. Halottak napján, a gyertyák pislákoló fényében, a krizantémok jellegzetes fanyar ülatában ne csak a halottainkra gondoljunk, de a körülöttünk lévő élő embertársainkra is! Addig adjunk mindenkinek egy-egy jó szót, mosolyt, biztatást, amíg nem késő! Tudjunk örülni a másik ember örömének, és vigasztaljuk az arra rászorulókat! Legyünk emberek a szó igazi, nemes értelmében! Ahogy Márai Sándor íija: „Az igazi fájdalom néma, a könny, a kiáltás már megkönnyebbülés.” lépte át azt a bizonyos küszöböt, nem magára hagyatva valamilyen „otthonban”, idegenek közt. A gyerekeket nem zárták el a „szörnyűségtől”, kicsi korukban hozzászoktak ahhoz, ami elől nem lehet elbújni. Rosszabb esetben gépekre kötve, élő robotként hal meg az ember. A legrosszabb esetben tudatánál, áhítva a halált, amit, hiába könyörög érte, megtagadnak tőle. Materialista életszemléletünk a több évezredes hagyományt rombolta szét, és ehhez a kibicsaklott gyakorlathoz asszisztál a modem orvostudomány is, amikor a távozni akaró embert - akarata ellenére - életben tanja. Világszerte folyik a vita a kegyes halál legitimmé tételéről. A téma elsősorban etikus, filozofikus, vallási, kulturális és egyéb vonatkozásaiban vetődik fel, míg a társadalmi, politikai, törvénnyel szabályozott gyakorlata a társadalom többsége számára elfogadhatatlan. Ilyen értelemben azt mondhatjuk, hogy a holland a legfejlettebb európai nép, ugyanis egyedül ebben a kis országban engedik meg a törvények, hogy aki gyógyíthatatlan, és meg akar halni, az méltó körülmények közt aludhasson el. Az ember nem győz csodálkozni, micsoda harc dúl a politikai pártok közt az élet jogáért, valóságos frontvonalak alakultak ki az interrupciót támogatók és ellenzők között, miközben szülte senkinek nem jut eszébe, hogy a halállal is illenék valamit kezdeni. Mert nem mindenki jut olyan szerencsés helyzetbe, hogy (elnézést a profán hasonlatért) egyszerűen elalszik, vagy eldűl a karosszékben, és távozik. Alapvető szemléletváltásra lenne szükség, hogy megértsük: a halál az élőknek fáj, és önző a túlélő ember, ha megtagadja a végső jogot attól, aki meg akar halni. Aki le akarja vetni magáról az elviselhetetlen fájdalmat, a fölöslegességet, a céltalanságot. Aki, vegyük a dolgot a vallás felől, meg akar térni a Teremtőhöz. Mert a születéséről nem dönthet az ember, de a haláláról igen. Ehhez persze meg kellene értenünk, hogy az eutanázia nem azonos az öngyilkossággal. Nem is olyan rítus, amit az eszkimók gyakoroltak, amikor a halni készülő öreget kitették a jégre. Nem is afféle golgota, amit Sánta Ferenc írt le a Sokan voltunk című elbeszélésében, ahol az öregember kimegy a Büdösbe meghalni, hogy ne legyen terhére a nagy, éhező családnak. Ez a novella egy félfeudális, embertelen világról szól. Civilizáltak vagyunk, kultúránk (legalábbis úgy hisszük) a végső lehetőségek határait feszegeti. S mégis: alapvető dolgokkal nem tudunk mit kezdeni. Ezért minden tiszteletem a hollandoké, akik szembe mertek nézni a tabuval. A civüizáltság ilyen fokmérője szerint ők a legfejlettebb nép Európában. Vannak természeti népek, amelyek ünnepük a halált és az elmúlást. Az élet egyfajta betetőzésének tartják, ami, ha már elkerülhetetlen, legalább méltó legyen az élethez. Hiszen, vallják, odaát valamennyien együtt leszünk. A kereszténység egyik nagy hibája, hogy bár ugyanezt hüdeti, torlaszokat rak az oda vezető útra. Jeltelenül NAGY ILONA Csöndes a temető, csak a szomorúfűz színesedő levelei rez- dülnek. A szél is fuvalattá szelídül, müe ideér. Csak az én lelkem nem csöndesedik. Vádol. Vádol azért, akinek még ez sem adatott meg. Egy jeüel ellátott nyughely, amely alatt Ő pihen, a szerettünk. Valahol, egy poros aktában megtaláljuk a nevét s mellette a bejegyzést: eltűnt. Ennyi volna csakugyan az élet, rezdül meg szívemben a kérdés. Még el sem köszöntünk tőle. Mi az-az ördögi játék, amely Embert így megcsúfolhat? Csak állok, állok némán, könnybe lábadt szemmel. Nem lelhetek megnyugvást, mert a neki szánt vüággal Gyertyafénykeringő (TASR-felv.) nem tudom, merre is induljak. SZÓ Ml SZÓ MINDENNAPI KENYERÜNK A halál joga KOVESDl KAROLY Október végén a jf természet az elmúlás gyönyörű kön- IjáriÉjW tösébe öltözik. WaJ V Nem véletlen, IBV I hogy ilyenkor a __I legszebb a sárgával, rozsdabarnával, vörössel, a színskála leírhatatlan gazdagságával pompázó dombok, erdők látványa. Mintha azt sugallná: nem kell félni az elmúlástól, hiszen az olyan természetes, mint a születés. Sőt: meg kell ünnepelni, fel kell díszíteni. A természet tudja a dolgát. Ellentétben az emberrel. Pontosabban a modem kor emberével. Hiszen eleink tudták, hogy a távozás, a földi, ideiglenes létből való kilépés csak része a nagy körforgásnak, s hasonlóan a természethez, a néprajzból ismerjük, hogy meg is adták a módját ennek a processzusnak. Kezdve onnan, hogy a haldokló szerettei körében « 4 € I I 4 I 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4
