Új Szó, 2006. október (59. évfolyam, 227-251. szám)

2006-10-27 / 248. szám, péntek

2006. október 27., péntek 6. évfolyam 18. szám Az ember azzal kezd meghalni, hogy lassan-lassan elmaradoznak tőle a dolgok; eközben egyre magányosabbá válik, melynek feloldásáért az emlékeihez fordul Feljegyzések halottak napján - az életből Ötvennyolcadik évemben vagyok. A halálról írok könyvet, az elmúlásról. Pontosabban: a halálról kezdtem el írni egy könyvet, de ki tudja, mikor válik be- fejezhetővé. Vagy egészen a halálomig írni, javítgatni fo­gom? Lehet, hogy több kö­tete is lesz, s most már minduntalan ehhez térek vissza, ezt folytatom majd? TÓTH LÁSZLÓ Olyan téma ez, amelyhez egy élet is kevés. Egy élet azonban min­denképpen kell hozzá. Legyen ez most az enyém. Ehhez jó, hiszen - mint valószínűleg mindenkié - tele van halottakkal. Már indulni is ha­lottal indult: ötéves voltam, amikor eltemettük édesapámat. Azóta bennem él, ő a viszonyítási pont, életem szüntelen közelítés, folya­matos közeledés hozzá. Egyszer, már nem is olyan soká, újból el­érem őt. Már pályakezdő koromban, egé­szen fiatalon, legelső verseimben is központi szerep jutott a halálnak. Annak idején, húszéves koromban elkövetett, kisebbfajta botrányt kel­tett versemben - előbb Férfiak fo­hásza volt a címe, utóbb ez Szülj hát, Máriá...-ra változott - a (lé­lek) harang a központi motívum, az általa jelképezett halállal való azo­nosulás a versalakító szerep, s a vé­gén az istenanya nevén szólítom- biztatom a nőt: „szülj hát mária / ó szülj egy újabb halált.” Ez, persze, még nem én vagyok. Ez a becketti „Sírgödrök fölött terpeszállásban szülnek az anyák” (legelső nagy, később sok mindent eldöntő műél­ményem volt a Godot-ra várva a po­zsonyi Divadlo na korze 1968 végi - vagy 1969 eleji? - előadásában, hajói emlékszem, a már akkor is le­gendás Müan Lasicával és Július Satinskývel). De nem, ez mégis én vagyok. Talán így a pontos: én is vagyok ez. Falun nőttem fel, ott ez és altkor, ez a kettős egység, élet és halál egybefogódzása, az 1950-es években, az 1960-as évek elején még természetes volt. A halál az élet szerves részét képezte; aki a halálról beszélt, az az életet akarta, szolgálta, élte. De mi alapom lehet nekem ah­hoz ma, hogy könyvet írjak a halál­ról? Ha más nem is, hát a bizonyos­ság: nekem már jóval kevesebb van még hátra, mint amennyi mögöt­tem. (Nagyanyám előszeretettel és sűrűn emlegetett mondatát - „Én már kifelé megyek, te még befelé jössz” - már én intézem okkal s jog­gal a gyermekeimhez; hát még az unokáimhoz!) Vagy az is lehet, nem is én írom ezt a könyvet a ha­lálról, halottaimról. Meglehet, ma­ga a halál, maguk a halottaim írják bennem, íratják velem, mondatják általam a magukét. És én csak rá­juk figyelek, mert bizonyosan en­gem is mondanak. Mert ők én is va­gyok. Illetve, ők is én vagyok. Az elmúlásról való beszédben nem feltétlenül a halál-vágy fejező­dik ki. Az elmúlás nem az élet lezá­rása, nem az élet végetértét követi, hanem szerves részét képezi an­nak, elválaszthatadanul beletarto­zik (és nem hozzá), így az elmúlás tudása, illetve a róla való ismeretek halmaza az emberi identitásnak, ön- és énazonosságnak, sőt jövőter­vezésnek is az alapja lehet. Ilyen ér­telemben az énkeresés, az énlátás könyvének készül tehát ez a mun­kám. Az ember ugyanis, állítom, nemcsak az, aminek gondolja-tud- ja magát, sőt, nem is csak az, ami valójában (lehet-e az ember valójá­ban valaki, vagy mindig csak vala- ki/valami más?), hanem az is, aki­nek a környezete látja-tudja őt. Te­hát legtöbbször meghalni sem ak­kor kezd, amikor gyógyíthatatlan kór támadja meg (stb.), hanem amikor megszokott, bensőséges környezete: családjának tagjai, ba­rátai, ismerősei (s ehhez még hoz­závenném a szellemi rokonait is) sorra kezdenek meghalni mellette. Amikor a környezete kezd elmenni mellőle, amikor az kezdi otthagyni őt. S mindegyik elmenő elvisz belő­le is valamit: azt, aminek ők látták; azt, ami belőle nyomot hagyott bennük; azt a többletet, amit ők tudtak róla, s amit ők tettek őhoz­zá. Az ember akkor kezd meghalni, amikor szaporodni kezdenek kö­rötte a közömbös ismerősök és a kedves halottak. Amíg az ember fiatal, az élet ve­szi körül. A legbiztosabb jele az öregedésnek, amikor a halottai lesznek mind többen és többen. Nekem is egyre több a halottam. Ti­zenöt-húsz éve három-négy ha volt mindössze, most nincs elég bátor­ságom számba venni őket. Tizenöt­húsz éve a halottaim kivétel nélkül mind idősebbek voltak nálam. Egy ideje elkezdtek utánuk menni a ná­lam fiatalabbak. Vagyis, az is lehet az öregedés jele, hogy lassan kez­dünk öregebbek lenni a halottaink- nál, akik hozzánk képest így egyre fiatalabbak lesznek. Elkerülhetetlen tehát számomra az összegezés, az, hogy összeírjam - megírjam, kiírjam magamból - a halottaimat, hogy szembesüljek a halállal, s tisztázzam: miként viszo­nyulunk egymáshoz. Mert olykor elkerülhetetlen az ember számára, hogy kibeszélje magából a halotta- it, a halált. A halálhoz való viszo­nyulásunkban ugyanis az is benne van: ő hogyan viszonyul, hogyan közelítget hozzánk (mindenkihez másképp; mindenkit személyre szabottan kezel), s az is - és legfő­képpen ez -, hogyan viszonyulunk az élethez, az életünkhöz. Az ember azzal kezd meghalni, hogy lassan-lassan elmaradoznak tőle a dolgok. Eleinte minden jön/dől hozzá, gyarapodik, több lesz, aztán lassan, a legtöbbször észrevétlenül megfordul ez a folya­mat, s fokról fokra kezd elveszni, kiveszni belőle a világ. Eközben egyre magányosabbá válik, mely­nek feloldásáért mindinkább az emlékeihez fordulna, magánya azonban akkor s azzal válik számá­ra igazán tragikussá, infernálissá, amikor rájön, hogy azok is vissza- hozhatatlanul s ijesztő mértékben kikoptak belőle. Ha visszanézek az életemen, egyre kevesebbet látok belőle. Tü­dőm, hogy gazdag vagyok, de egy­re kevésbé vagyok képes elsorolni, hogy mi tesz azzá. Egyre bölcsebb- nek tudom magam, s az is vitatha­tatlannak tűnik számomra, hogy e mögött elég sok tapasztalás rejlik, mégsem tudnám részletezni, hogy ez utóbbi miből tevődik össze. De nemcsak fontos részletek vál­tak bennem semmivé az évek fo­lyamán - életem hány meg hány meghatározó fő- és mellékszerep­lője tűnt ködbe, hány meg hány (Képarchívum) Halottak napja - Magyarország, 1956 meghatározó eseménye, s nemcsak azok finom részletei fölött csaptak össze a kozmikus semmi hullámai. Az emberi élet lehetséges legna­gyobb ajándéka a részletek minél hiánytalanabb teljessége. De ezek a részletek egy idő után elkezdenek kiszivárogni ebből a teljességből. Végül marad az ürességgel telt váz, s köröskörül az üres űr hidege. Az üresség az ürességben. Na, jó, az öregedésről fogok írni. De csak félve, lopva, meg ne szima­tolja senki, mert nem úsznám meg a mostanság ilyenkor szokásossá, általánossá vált reagálásokat: „Ugyan, nem vagy te még öreg, nem vagy ez, nem vagy az.” (Ha történetesen a betegségről írnék, nekem állítanának: „Beteg vagy?” Ha a halált veszem a számra, buj­doshatok a „Ráérsz te arra még!”- ek sűrű egymásutánja elől.) Egyre gyakrabban figyelek föl arra, hogy bizonyos témák kapcsán, bizonyos dolgokról szólván mintha nem ér­tenénk, nem akarnánk érteni, hogy miről beszél a másik. Különösen, ha számunkra kellemetlen témát érint, már nem az a fontos szá­munkra, hogy miért is hozta azt szóba, müyen indíttatásból, mit is akart mondani vele, hanem csak magunkra figyelünk, a zavarunkra, amiért hirtelen nem tudjuk, mit is mondjunk rá, arra, hogy ettől eszünkbe jut, hogy egyszer mi is le­hetünk betegek, öregek, egyszer mi is meghalhatunk, s ettől egyszerű­en begőzölünk, esetleg pánikba esünk. Eszünkbe sem jut közben, hogy nem kell betegnek lennünk, nem kell megérintenie bennünket az öregedés szellőjének, nem kell halálunkat éreznünk ahhoz, hogy a betegség, az öregség, a halál része legyen gondolatrendszerünknek, hogy képünk legyen róluk, amely világképünknek is a részét képezi. Közbeszédünknek egyre jelentő­sebb szeletén egyfajta kényelmes szemérmesség, álszent képmuta­tás, a dolgokkal szembesülni nem tudás terpeszkedik, s a valóság té­nyei előtt lehunyjuk a szemünket, befogjuk a fülünket, ezért nagyon sok mindenre nem is tudunk kellő­képpen felkészülni, amit pedig ne­künk sem sikerül majd kikerül­nünk. Ezt valahol a sejtjeinkben tudjuk is, amitől szorongani kez­dünk, s mivel a szorongásunkat képtelenek vagyunk feldolgozni, frusztrálódásunk lassan megállít- hatadan folyamattá válik. Emlék­szem, huszonéves korom hajnalán szinte kultikus könyvként becsül­tem Illyés Gyulától a Kháron ladikjánt, pedig nem mondható, hogy az öregkor, az öregség, az öregedés volt napjaim központi gondja. A bemenet angyala voltam még, hol s hogy találkozhattam volna a kimenet ama páriájával, aki évtizedek múltán majd én leszek. Mostanában azonban - minek ta­gadni - az input veszik egyre in­kább ködbe előttem, s kurzorom lassan az output felé tart - erőnek erejével sem tudnám eltéríteni et­„...ha el is fogynak a lehetőségeink, egy még mindig marad: a halál" tői az iránytól, így hát bölcsebbnek gondolom erre pazarolandó erő­met másra fordítani. Ráadásul az öregedés, ha odafi­gyel rá - és magára - az ember, nem feltétlenül jelent minőségi változást. Pontosabban, ha minő­ségi változást talán mégis, magá­nak a minőségnek a felfüggesztő- dését, megszűntét semmiképp. Ha tehát van is minőség, melyről tel­jesítőképessége, felfogása, ízlése s más egyebek természetes változá­sa okán az embernek le is kell mondania, találhat ezek helyébe másokat. Életmódbeli, illetve élet- vezetési, valamint szerkezeti vál­tozásokat azonban mindenképp magával hoz az ember életébe az öregedés. Egyszerűen az életnek az iránya és a szerkezete változik meg, ha az értelme és a lényege nem is feltédenül. Egy példa. Amíg az ember fiatal(abb), maga szereti megszab­ni a dolgok alakulásának a mene­tét. Hogy elkezdett öregedni, abból is kitetszik, hogy elfogadja a dolgo­kat olyanoknak - amilyenek, s in­nentől kezdve azokhoz igazítja lép­teit, cselekedeteit. Nem, nem meg­alkuvás, nem én-feladás, nem le­mondás ez, ahogyan talán fiatalko­romban hittem, láttam, megítél­tem, hanem - ökonómia. Tervszerű gazdálkodás az erejével, a még megmaradt (hátramaradt) lehető­ségeivel. Botorság azt hinnünk, hogy ha elfogynak a lehetőségeink, az maga a halál. Inkább úgy néz ki a dolog, hogy ha el is fogynak a le­hetőségeink, egy még mindig ma­radt: a halál, s azzal még, utoljára, élnünk kell. „Élni kell! Élni kell!” - szokta volt mondogatni szegény Dúdor Pistának hagymázas álmaiban a Gulácsy Lajos vállán ülő madár két tenyerét csattogtatva. Nagyanyám­nak a családjáról szóló meséiből, történeteiből mindig a túlélés him­nusza kerekedett ki. Sokáig - míg el nem dőlt számomra végérvé­nyesen, hogy nem tudok regényt írni, vagy ha mégis erőltetném, ab­ban nem lenne köszönet - regényt is terveztem a túlélésről mint az élet legfőbb princípiumáról. (Rá­adásul életünk is rendre gondosko­dik arról, hogy mindig találtasson benne egy gavrilo princípium, aki ránk süti fegyverét, amitől mindig elszabadul valamelyik pokol, s máris nyakunkon a túlélés szent kényszere.) És sokáig azt vallot­tam magam is: nincs szebb hivatá­sunk a földön: mint túlélni, élet­ben maradni. Ma már nem vagyok ebben olyan bizonyos. Miért ne lehetne elmenni akkor szelíden, békességben, amikor el kell menni? Nem kívánom a halált, és nem megyek elébe. De egyre erősebben gyanítom: vannak hely­zetek, amikor jobb hagyni, hogy megtörténjen, mert ennek elmu­lasztása akár emberi mivoltunkból is kivetkőztethet bennünket. (Lásd például Márai utolsó Naplójának vonatkozó fejezeteit, feljegyzéseit!) Az élet, persze, önmagáért való, s ami él, öncélúan él, de igaz-e ez az emberre is? Nem tudom. Ma már - legalábbis elméletben - nemigen szeretnék ragaszkodni az élethez csak azért, mert más egyéb nem jut az eszembe, vagy nem adathatik számomra más. (Azért elméletben, mert mindaddig puszta hősködés is lehet az egész, amíg ama csont-kéz ujjai a valóságban is szorongatni nem kezdik torkomat. Hogy csen­des megadással tűröm-e majd a hi­deglelős matatást petyhüdt bőrö­mön, vagy ádázul kapkodok leve­gőért - előre nem tudhatom, s azt sem, mit szabályoz életösztön, s mit az értelem.) Amikor minderről megpróbáltam beszélni egy irodal­mi esten - ráadásul az ötvenedik születésnapom tiszteletére rendez­ték -, mindenki heves vigasztalá­somba kezdett, sőt, néhányan még fel is háborodtak orcátlan pesszi­mizmusomon, s kikérték maguk­nak, hogy nem akarok élni. Nekik volt igazuk - balga voltam. Az em­ber ugyanis azzal, hogy társakat keres a halálról való töprengései­hez, valószínűleg a halálához keres társakat. Pedig a halál, a meghalás szigorúan egyszemélyes műfaj. És lehet-e nagyobb orcádanság annál, mint hogy - ha mégoly ártadanul és jó szándékkal tesszük is - sze­mélyre szóló meghívókat küldöz­getünk a halálunkhoz? A legkevésbé sem új: a halál misztérium. A halálról ezt írni: szokvány. Egyáltalán a halálról ír­ni, bármit írni róla: szokvány. Még­sem lehet mást írni róla, csak újat. Ha a régit is, ha a szokásost is, de újat. A régit, a szokványt mint újat. Mert nincs régi halál, csak új. Műi­den halál új. Az ember minden ha­lállal, ami körülötte (s talán benne is) történik, a maga elmúlásával szembesül. Minden halál egyszeri. A számlálaüanból az egyszerire kö­vetkeztet, az isméüődés az egyszeri miatti szorongás pokoli adományá­val ajándékozza meg. S bár az egy­szerit látja maga körül, az egyszerit egészen a maga halálának pillana­táig nem ismerheti meg. Mert a sa­ját halála is egyszeri lesz. Bármit gondolni róla mások halála alap­ján: feltételezés. A számára tényle­ges - az övé - ennél lehet jobb is, rosszabb is. A halálról űni is feltételezés. Van ugyan némi tapasztalati alapunk hozzá (a saját testiségünkből faka­dó tapasztalataink, ezünk, azunk halála, temetések spirituális élmé­nye, szűkebb-tágabb közösségünk kulturális emlékezete, más - távo­li - közösségek kulturális emléke­zete stb.), de a majdani, a maga idejében mindenki számára elke- rülheteüen primer tapasztalat szempontjából minden más kita- láció. Félünk, tartunk a haláltól, a szorongás köntösét teríti ránk. Azt tudhatjuk csak, amit gondolunk róla. Pedig azt kellene tudnunk, hogy a halott mit gondolt a halál­ról. Vagy legalábbis a haldokló. Persze, ha még tud beszélni, ha még képes arra, hogy tiszta elmé­vel közvetítse felénk a halálközeli állapot legutolsó pillanatait, ezt- azt felfedhet a nagy titokból. Bár ez nem lesz egészen ugyanaz, mint amit a halott az utolsó pilla­nat legutolsó ezredrészében meg­tudott a halálról. Mert addig való­ban csak ezt-azt takarhatunk ki belőle. Ugyanis nem arra gondo­lok, hogy néhány pillanattal a ha­lálunk beállta előtt hogyan várhat­juk annak bekövetkeztét. Hiszen ilyenkor néhány pillanat is túl nagy akadály a hiteles képhez, mindegyik egy évezred is akár. Az utolsó legutolsó ezredrésze az iga­zi misztikum a számunkra. A film- szakadás bekövetkezte. Az, hogy ekkor kik vagyunk. Mert megle­het, minden más, akik addig vol­tunk, csak szerep volt. Túlélési stratégia. S mi az vagyunk, akik ekkor vagyunk.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents