Új Szó, 2006. október (59. évfolyam, 227-251. szám)
2006-10-18 / 240. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. OKTÓBER 18. Vélemény és háttér 7 TALLÓZÓ hírszerző.hu Menekül a múltja elől címmel tájékoztatott a hírportál arról, hogy az MSZP kiköltözik Köztársaság-téri székházából. A cikk egy szocialista forrást idéz, amely úgy tudja, a párt megelégelte, hogy a hírhedt múltú székház előtt rengeteg hely van arra, hogy ott tüntetők gyülekezhessenek. A költözés azonban évek óta húzódik, egyebek között azért, mert a Köztársaság téri korszerűden épületre nem akad vevő. Azt most sem lehet tudni, hogy mi lesz az „ősi” székház sorsa. A hírszerző információi szerint a miniszterelnök az MSZP szombati kongresszusán bejelenti, hol lesz a párt új székháza.-Ez a műsor nézhetetlen! Alig várom a miniszterelnöki félórákat! (Peter Gossčmyi karikatúrája) Európa nem hunyhat szemet a törökök által véghez vitt örmény genocídium tagadása felett Eurokonform holokauszt-tagadás - morális önamputálás Brüsszelben „Az Európai Uniónak nem szabad új feltételeket támasztania Törökország csatlakozása elé” - herélte ki magát erkölcsileg egy rövidke mondatával Jósé Manuel Barroso, aki szerint Ankara felvételének nem kell kizáró oka legyen, hogy a török kormány mindmáig nem kért bocsánatot elődei által örmények kiirtására tett próbálkozásért, mi több, el sem ismeri annak megtörténtét. PAPP LÁSZLÓ TAAAÁS A Bizottság elnöke így reagálta le Chirac francia elnök gesztusértékű jereváni nyilatkozatát, miszerint ideje volna a magát unióérettnek tartó Ankara részéről a bűn meg- vallásának. Azért lássuk be, az Unió Bizottságának elnöke - a maga cinikus módján - legalább következetes. Csehországtól és Szlovákiától sem követelték meg pár éve, hogy nyíltan és formálisan visszavonják a Benes-dekrétumokat. Akkor pedig nyilván sértené az egyenlő elbánás elvét, ha a törökökön behajtanánk a morális adósságot, amit Pozsony és Prága belépésénél elengedtek. A zsidó Holokauszt főpróbájának, a modern kori genocídiumok prototípusának tartható népirtás kezdete Törökország első világháborúba való belépése utánra tehető. A pántürk sovinizmus lázában égő ifjútörök rezsim tömeggyilkosságba hajszolta magát a borzalmas helyzet miatt, amibe az addigra vüágszerte „Európa beteg emberének” tekintett országukat belemanőverezték. Földrészünkön mindenütt ünneplő tömegek búcsúztatták a virágokkal feldíszített katonavonatokat - kivéve a törököknél. Isztambul utcáit a háború ellen tüntetők özönlötték el a Központi Hatalmak melletti beavatkozás hírére. A Balkán-háborúkban magát szinte lenullázó, végletekig kizsigerelt török nép nem akart fölösleges vérontást. Mert hát, hiába srófolták a csillagos égig a nacionalista hisztériát, Enver, Talaat, Szaid Halim és az ifjútörök kormány más tagjai végül is berlini érdekek oltárán dobták oda ágyútölteléknek saját lakosságukat. A világégés előestéjére Törökország majdhogynem a császári Németország félgyarmata lett. Német cég építette a bagdadi vasútvonalat, Kruppék voltak az isztambuli rendszer legfőbb hadi- szállítói. A török hadsereget az alibiből oszmán tábornagyi e- gyenruhába bújt Liman von Sanders német generális irányította, mindenütt nyüzsögtek a porosz junkeriskolákban kiképzett katonai tanácsadók. A hadba lépés tehát népszerűtlen döntés volt, így a kard- csörtetők morbid logikája alapján, nyers hatalomtechnikai szempontból racionálisnak tűnt, hogy közvéleményüket a pravoszláv Oroszországgal való kollaborálás- sal gyanúba fogott keresztény minoritás, az örmények ellen hangolják. 1915 áprilisában Talaat belügyminiszter körtáviratban utasítja a kormányzókat és a helyhatóságok tisztviselőit, hogy kezdjék meg az örmények halálmenetekben történő deportálását. A vérengzés mérlege legalább másfél millió áldozat. A történelem brutális iróniája, hogy a sivatagi vérfürdőket gyakran kurd összetételű szabadcsapatokra bízták. Alig néhány évvel később, a 20-as évek második felében Kemál Atatürk, a török nemzettudat másik szimbolikus alakja (ha nem is ilyen méretekben és kiterjedtségben) hasonló módszereket alkalmaz a kurd felkelőkkel szemben, mint korábban az ifjútörökök az örmények ellen. Manapság vannak már számosán török értelmiségiek - legismertebb köztük a friss Nobel-díjas Or- han Pamuk - akik politikusaik helyett is beismerik az örmények és kurdok sérelmére elkövetett kegyetlen atrocitásokat. Perbe is fogják, le is nemzetárulózzák őket odahaza a népirtástagadásra specializálódott történész, az MTA Történettudományi Intézet által szakmai turnéra invitált Yusuf Halacog- lu intellektuális rokonai. (Hogy ez miről tanúskodik a tekintetes Akadémia szellemi nívóját illetőleg, arról lásd az előzményeket itt.) Summázat előtt leszögezném: e sorok írója elvi alapon tiltakozik bármiféle - amúgy természetszerűleg abszurd, kegyeletsértő és irracionális - genocídiumtagadás büntetőjogi szankcionálása ellen. Nem osztom az üyesféle üldözésének helyességét, sem zsidó, sem pedig örmény relációban. Tévesként el kell utasítanom hát a francia nemzetgyűlés által megszavazott, az örmény népirtás kétségbe vonását börtönnel sújtó jogszabályt is. Az ellen viszont nem tiltakoznék, sőt lelkesen komálnám, ha Ankara tagsága ellen vétót emelne az illetékes grémium egy humán szegmens iszonyatos megtizedelésének notórius elhazudása miatt. Vajon hogyan reagált volna Brüsszel, ha 2002-ben a magyar kormányfő azt mondja ki, hogy hazánkban soá márpedig nem volt? Ugyanúgy kell felelni a kormányzó török politikai elit faktumokkal szembeni makacs dacolására is. Különben a demokraták joggal tehetik szóvá, hogy kettős mérce esete forog fenn. (hdrszerzo.hu) A szlovákiai magyarok figyelemmel kísérték az eseményeket, de szervezett ellenállás nem volt Magyarország és Csehszlovákia 1956-ban KOKES JÁNOS Európai mércével mérve is szolid életszínvonallal, valamint a magyarországitól eltérő politikai-társadalmi viszonyokkal magyarázható Muriel Blaive francia történész szerint az a tény, hogy Csehszlovákia lakossága 1956-ban nem lázadt fel az akkori kommunista hatalom ellen. Muriéi Blaive, aki jelenleg a bécsi Ludwig Bolmann Intézet munkatársa, a héten a prágai Magyar Kulturális Központban megtartott 1956-os magyar forradalom és szabadságharc csehszlovákiai visszhangjáról szóló kerekasztal- beszélgetésen beszélt erről. „Csehszlovákia lakosságának jelentős része 1956-ban ugyan szimpatizált a magyarokkal, de miután az országban aránylag magas volt az életszínvonal, a Szovjetunióra mint felszabadítóra tekintettek, s az 1948-ban legálisan hatalomra került kommunista párt pedig szilárd ellenőrzése alatt tartotta a társadalmat, a csehek és a szlovákok körében akkoriban nem alakult ki a magyarországihoz hasonló nagyfokú elégedetlenség - vélekedett a francia történész. Simon Attila szlovákiai magyar történész szerint a magyar kisebbség tagjai a cseheknél és a szlovákoknál érthetően jóval nagyobb figyelemmel kísérték a magyarországi események alakulását, s különösen nagy tiszteletet Vívott ki körükben Nagy Imre. Simon szerint azonban elmondható, hogy a szlovákiai magyarok álláspontját nagyban meghatározta az a tény, hogy az 1948-as államfordulat után nyíltan már nem üldözték őket nemzetiségükért. A történész, aki a közelmúltban tanulmányozta ezzel kapcsolatban a csehszlovák belügyi levéltárat kifejtette, szervezett ellenállásra a szlovákiai magyarok körében nem került sor. Ismeretes azonban számos olyan eset, amikor egyesek nem írták alá a magyarországi eseményeket elítélő nyilatkozatot, vagy esetleg többedmagukkal elénekelték a magyar himnuszt, ami akkor ellenzéki megmozdulásnak minősült. Az 1956-os magyarországi események szélesebb nemzetközi összefüggéseiről Éva Irmannová történész, a Cseh Tudományos Akadémia munkatársa beszélt. Leszögezte: a magyarországi események és nemzetközi visszhangjuk bizonyítják, hogy a világ akkoriban valóban ketté volt osztva, s a Nyugat nem akart beavatkozni a szovjet szférában zajló folyamatokba. Ugyanakkor úgy vélte: Kádár János, miután nem sikerült meggyőznie Nagy Imrét arról, hogy ön- bírálatot gyakoroljon és az ő oldalára álljon, éppen Nagy Imre bírálatával legitimálta rendszerét. „Kádár azzal jelölte ki rendszerének helyét, hogy balról Rákosi Má- tyásékat, jobbról Nagy Imrééket támadta meg. Miután a nyolcvanas évek végén a korábbi ellenforradalmat újra népfelkelésnek minősítették, megszűnt a Kádárrendszer legitimitása is és megbukott. A történész egyébként a múlt évben megjelent könyvében a szlovákiai magyar kisebbség Magyarország és Szlovákia külpolitikájában 1989 után játszott szerepét vizsgálta. KOMMENTÁR Közszolgálatiság NAGY ANDRÁS Sötét fellegek gyülekeznek a szlovák közszolgálati televízió felett. A kormánypárti politikusok egyre inkább nyújtogatják csápjaikat az SZTV felé, s bár az intézmény vezetői egyelőre még ellenállnak, valószínűsíthető, hogy rövid időn belül a közszolgálatiság újra zárójelbe kerülhet a tévénél. A hétvégén láthattuk, ahogy Anna Belousová szeme szikrát hányt a műsorvezető felé, amikor az szélsőségesnek nevezte az SNS-t, s a nemzetiek üdvöskéje nem felejtette el megjegyezni, hogy a tévé hihetetlen mértékben elfogult. A HZDS tegnap a közszolgálati televízió talán legnívósabb műsorát, a Pod lampout és annak műsorvezetőjét, Štefan Hríbet támadta meg a legélesebben, elfogultnak, részrehajlónak nevezve őt. A párt szerint a műsor készítői nem bírják leplezni a jelenlegi kormánnyal szemben érzett ellenszenvüket. Hríb műsora nem a pártatlanság etalonja, ez tény. Ennek ellenére hosszú idő után ez volt az első olyan műsor az SZTV-ben, ahol az emberek szabadon gondolkodtak, beszélgettek, s nem úgy ugattak egymásra, ahogy vasárnap dél körül szoktak a többi csatornán. A műsoralakításba való bele nem szólás csúcsát pedig maga a miniszterelnök mutatta be, amikor nemrég személyesen próbálta meg rávenni a hírműsor főszerkesztőjét, hogy külföldi útjáról sugározzanak képes beszámolót a fő műsorblokkban. Innen már csak egy lépés a vasárnap esti miniszterelnöki félóra. Ha belegondolok, szinte kiver a verejték. Több mint nyolc éve volt utoljára ilyen jellegű „közszolgálati” műsor. De utána jött egy zenés Medar-búcsú is, amelyik után mindenki azt gondolta, hogy húztunk egy vastag vonalat. Most kezdem azt érezni, mintha egyesek kezdenék a vonalat lassan kiradírozni. Mivel a köztévének jelenleg nincsen választott, legitim vezetősége, kérdéses, hogy Branislav Záh- radníkék meddig bírják majd a nyomást a kormányoldal részéről. Ha pedig ők nem, akkor valószínűleg a tévé új elnöke fog behódolni a kormánynak. Nem hiszem, hogy az a Robert Fi- co vezette koalíció, mely folyamatosan azt hajtogatja, hogy a teljes média elfogult vele szemben, hagyni fogja, hogy a tévé igazgatói posztjára ne egy számára megfelelő személy kerüljön. Es akkor majd megint nem marad más, mint hogy az ember egy sóhajtással átugorja az állami csatornát tévéjén. JEGYZET Rémeket látok GRENDEL ÁGOTA Egyelőre (és legjobb tudomásom szerint, bár klinikaüag még nem teszteltek) nem szenvedek lelki betegségben, nincs tudat- hasadásom, nem vagyok a szó orvosi értelmében depressziós stb., ami szerintem, egyértelműen jelzi, nem virtuális, hanem valós rémeket látok. Kicsit, nagyobbacskát, még nagyobbat, sőt esetenként - elsősorban hatalmas dzsipben terpeszkedve - óriásikat. A legkisebbel egy óvoda előtt találkoztam. Kifelé kullogott a mama nyomában, egy rövidecske, vékony, és egy hosszabb, vastagabb bottal a kezében. Nem tudom, az óvó néni kezéből csavarta-e ki, vagy egyszerűen fölvette a földről, annyi biztos, hogy célja volt vele. A célpont ott állt az óvoda bejárata előtt, vadonatúj, nem különösebben hivalkodó, de ápolt autó képében. A gyerek először a rövid, de vékony botocskával piszkálja meg az autó oldalát, mivel azonban nem hagy maradandó nyomokat, a vastagabbal kezdi böködni. Anyuka se hall, se lát, néhány lépéssel a gyermek előtt jár, barátnőjével talán épp a legújabb nevelési módszerek elemzésébe merülnek. Megköszörülöm a torkom, szólok, talán ezt mégsem kellene. A gyerek még egyet kísérletezik, gyorsan, mielőtt szülőanyja megfordulna, és szétverné a fejemet, demokráciában élünk, a gyereknek is vannak jogai felkiáltással, de szerencsém van, hozzám nem szól, csak a gyereket inti csendesen, óvatosan, nono. De hogy mi nono, miért, meddig, ki tudja, megfogja a fia kezét, együtt indulnak. Még egy-két évig, aztán tíz év múlva, ha véletlenül egy husáng akad a gyermek kezébe, jól fejbe csap vele, mielőtt anyuka egyáltalán észrevenné, mekkorára duzzadt a vékony, de rövid pálca. A másik rém már nagyobbacska, kamasz. Imádja a sebességet, ami biciklin mégsem lehet annyira fokozható, mint autón. Apa autóján. Persze, titokban, ám fényes nappal. Ügyes, úgy lopja el apja kocsijának kulcsát, hogy az nem veszi észre, várnak a haverok, int búcsút anyának, aki nem néz ki az ablakon, nem hallja meg, hogy felberreg a motor, kinek jutna eszébe, hogy a kölyök kocsikázni indul? Pedig lön. Ám csak addig, míg föl nem szántja a császár udvara helyett a szembejövő autó oldalát. Van egy harmadik rém is, de az már rémséges. Hústorony a javából, be se férne egy közönséges személyautóba, meg egyébként is, neki dzsip jár. Ő meg a dzsippel, a szűk belvárosi utcákon is, az az igazi élvezet, csak úgy rebbennek szanaszéjjel a kiskocsisok, ha megpillantják. Habár lépten-nyomon tiltó tábla, azért a dzsip az úr. Parkol, forgolódik a tilosban, egy helyet bárhol kiharcol magának - tulajdonképpen azért kellett neki ez a hatalmas terepjáró, mert könnyen föláll vele a járdára. Két kicsi kocsi közé is, ahová szemmel láthatóan nem fér be. De mit neki, hatalmas ütközői nagyot csattannak, mély nyomot hagyva az egyik elején, a másik hátulján. Neki meg se kottyan. Két ember- szabású autótulajdonos lép ki a kávéházból, már nyitná is szóra a száját, de a Nagy Rém kikászálódik a kocsiból, melynek visszapillantó tükrére gondos kezek rózsafüzért akasztottak, hogy óvja, védje a gazdit, meg bizonyítsa, istenfélő az istenadta, kopaszra borotvált fején megcsillan a halvány őszi napsugár, nyakában a több mázsás aranylánc, hetykén feléjük fordul: szóljatok anyucinak, nem ártana egy új autó.
