Új Szó, 2006. október (59. évfolyam, 227-251. szám)
2006-10-12 / 235. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. OKTÓBER 12. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ Dél-Koreának is atomfegyver kell A dél-koreaiak többsége azt kívánja, országuk is rendelkezzen atomfegyverrel - derült ki egy frissen közzétett közvélemény-kutatásból, amelyet Észak-Korea hétfői atomrobbantása után készítettek. A szerdán ismertetett felmérési eredmény szerint a megkérdezettek 65 százaléka nyilatkozott úgy, hogy Dél- Koreának is atomhátalommá kell válnia, és csupán 32 százalék ellenzi ezt. Dél-Korea az 1970-es években felhagyott egy nukleáris programmal, erőteljes amerikai nyomásra. Az ország 1991-ben atommentesnek nyilvánította magát, miután kivonták Dél-Ko- reából az oda telepített amerikai nukleáris fegyvereket. A 780 megkérdezett 78 százaléka véli úgy, hogy Szöulnak felül kellene vizsgálnia a Kim De Dzsung elnök által elkezdett „napsugár-politikát”, amely a két Korea közeledését célozta, (m) Vatikán korrigált Korrigálta a Vatikán XVI. Benedek pápa sok muzulmánt felbőszítő beszédét, és feltette az internetre a Javított változatot”. A katolikus egyházfő egy XIV. századi bizánci császárt idézett szeptember 12- én a regensburgi egyetemen mondott beszédében. Az idézett részletben a bizánci uralkodó azt mondja, hogy Mohamed próféta „csak rosszat és embertelent” hozott az emberiségnek, amikor meghagyta követőinek, hogy karddal terjesszék az iszlám hitet. A pápa úgy fogalmazott beszédében, hogy a bizánci császár „meglepően nyersen” fordult beszélgetőpartneréhez. A korrigált változatban az szerepel e kényes helyen, hogy „meglepően nyersen, számunkra elfogadhatatlanul nyers formában”. XVI. Benedek említett beszéde, tömegtüntetéseket váltott ki a muzulmán világban. (MTI) Keresztények a zsidókért Több mint 5000 evangélista - keresztény fundamentalista - , közöttük számos Kongóból és Új-Zélandból érkezett zarándok vonult fel kedden Jeruzsálemben, hogy támogatásáról biztosítsa a cionizmust és Izrael államot. Az Izraeli Nemzetközi Keresztény Nagy- követség nevű csoport Izrael iránti nagyfokú támogatása felbőszített több keresztény püspököt és a Vatikánt. A keresztény cionisták úgy tartják, a zsidóknak a Szentföldre való visszatérése és Izrael megalakulása az Isten által tett ígéretek bizonyítéka. Idén a Vatikán szentföldi küldötte és három más egyház püspöke támadást intézett a mozgalom ellen, amelyet „faji megkülönböztetéssel és állandó háború“ szításával vádoltak meg. A keddi zarándoklat résztvevői hangsúlyozták, hogy Izraelt békés úton támogatják, mert az országnak minden korábbinál nagyobb szüksége van a segítségükre. A zarándokokat üdvözölte Ehud Óimért izraeli kormányfő, (m) A térségre jellemző a rendszerváltások utáni politikai struktúra megbénulása Visegrád bukása Miközben Magyarországon még mindig a budapesti minizendülés a nap vezető témája, Európa vezető hírközlői már az unió további bővítésével és annak leendő új tagjaival, Romániával és Bulgáriával foglalkoznak kiemelt helyen. Mindezek fényében érdemes elgondolkodnunk azon, mi is okozhatta a legutóbbi tízes bővítés nagyobb, kelet-közép- európai országainak látványos kisiklását. DOBROV1TS MIHÁLY Önmagában ugyanis szinte érdektelen, melyik politikai vezető hibázott nagyobbat, az, amelyik egy zárt ülésen út széli hangon közölte frakciója tagjaival, hogy elszálltak a költségvetéssel, vagy az, amelyik a kitörő botrány és a nemzeti televízió lángjaitól övezve óhajtana bevonulni a hatalomba. Nyilvánvaló, hogy normális körülmények között egyikük sem lenne alkalmas arra, hogy politikusnak tekintsük. Nagy ugrás nincs Bár a köztársaság utcára ömlő tudatalattija más visegrádi országokban egyelőre még nem tapasztalt jelenségeket produkált, voltaképpen az egész térségre jellemző a rendszerváltások ideje óta fennálló politikai struktúra megbénulása. A szélsőséges nacionalisták hatalomra kerülése Szlovákiában, a parlamenti patthelyzet Csehországban illetve a Kaczynski fivérek korrupciós botrányba és parlamenti válságba forduló diadalmenete Lengyelországban mind arra mutatnak, hogy a régió országaiban csak addig működtek a nyugati demokrácia szimulákru- mai, amíg „az európai perspektíva”, azaz a mihamarabbi csatlakozás reménye rájuk kényszerítette őket. A vágyott cél elérése után viszont kifulladtak a tartalékok és elszabadultak az indulatok. Választási eredményeiből ítélve alighanem Mecklenburg és Elő-Po- meránia választói is közelebb állhatnak a Kijev-Tbiliszi tengelyhez, műit a nyugati tartományokhoz, azonban a szövetségi köztársaság etikai keretei egyelőre még megakadályozzák a gátszakadást. A kelet-közép-európai országokban bekövetkezett politikai földindulást aligha lehet - nagyképű sajtófordulattal - „a gulyáskommunizmus bukásának” rovására írni. Elvégre, ha ragaszkodunk ehhez a kádári propagandafogáshoz, amely elsősorban a Magyarországra csábított kelet- és délnémet alsó középosztály számára felkínált olcsó szórakoztató világot (Tsci- kosch, Gulasch, Pussta-Fahrt) és a mögé kiépült pincértársadalmat takarta, ez aligha magyarázza meg a többi visegrádi országban bekövetkezett patthelyzetet. Ami ezekben az országokban válságba került, az a tizenhat éve tartó értelmetlen identitáspolitizálás és annak hamis mítoszai. Az egyik szerint az elmúlt másfél évtized másról sem szólt, mint a demokratikus vívmányaink megőrzése és a hőn áhított reformok megfe- neklése közötti keskeny útról. Ennek a hitelét aláássa az, hogy egy szót sem szól arról, mi is volt a szerepük az előző rendszer, a ma olyannyira kárhoztatott „gulyás- kommunizmus” idején. Nem csak az olyannyira elcsépelt ügynökügyekre gondolok, de arra az egész környezetre, amely a rendszerváltozásig tartott. A manapság olyannyira divatos baloldali narra- tívából nem derül ki világosan, hogy a reformok számára szükséges körülmények megteremtésének igényén túl miért és kikkel szemben kellett rendszert váltani Magyarországon. A reformretorika másik eredendő hibája az, hogy (új)baloldali gyökereihez hűen, voluntarista és szótérikus, azaz folyamatosan egy „nagy ugrással” remél eljutni a társadalmi megváltáshoz. E megváltás érdekében viszont éppen nem idegenkedik a diktatórikus módszerek dicséretétől. E retorika egyik képviselője nemrég éppen Kemál Atatürköt és az ő kulturális reformjait áhította követendő például a 21. századi Magyarország elé. Szakmám okán is nagy tisztelője vagyok a Török Köztársaság alapító atyjának, de alig hiszem, hogy a mai magyar valóságban rá lenne szükség, vagy éppen lenne hozzá fogható politikus. Régi és újabb klisék Ami a dilemma másik oldalát illeti, azt is kétlem, hogy a jelenlegi ellenzék Khomeini Iránjának útjára akarná vinni Magyarországot. Miközben e reformretorika szívesen (és egyre szívesebben) használja a felvilágosult reformer vezér és az érteden tömeg hagyományos „baloldali” kliséit, a vele szemben álló ellenzék a fennálló „népnyúzó” állammal szemben álló „nemzet”, illetve a „nép” és a vele egybeforrott karizmatikus vezérének 19. századi kliséivel operál. Orbántól és csapatától távol áll már Tisza István hamis realizmusának koravén tisztelete. (Manapság éppen a reformerek tűnnek vérbeli hamis realistáknak.) Vérbeli „túlfeszített lényeglátókként” egy hamis mítoszra tették fel összes megmaradt kártyájukat. E mítosz alapja az a hamis tétel, miszerint térségünkben kettős identitású társadalmak léteznének, az alapvető nemzeti értékeket hordozó paraszti gyökerű, konzervatív társadalommal szemben állana a netán jóhiszemű (de leginkább nem az) „ci- viizátorok” világa, és ők erőszakkal akarnának egy, a térségétől alapvetően idegen értékrendet a nyakunkba ültetni. Bár ez a gondolat Magyarországon leginkább Németh Lászlóhoz kötődik, modern megfogalmazása éppen a lengyel katolicizmushoz, leginkább az alsó egyházhoz kötődik. Nem véletlen, hogy éppen Lengyelországban és Szlovákiában találhatjuk e mentalitásnak, a vallásos nemzeti populizmusnak az élharcosait. Hamis mítoszok ellen Ha térségünk kisállamai túl akarják élni az előttük álló éveket, nem tehetnek mást, meg kell szabadulniuk mindkét hamis mítosztól. Gyökeresen újra kell rendezniük politikai mezőnyüket. Ami a mai magyar közbeszéd legnépszerűbb témáját, nevezetesen a miniszterelnök maradását vagy távozását illeti, nem kérdéses, hogy a Magyar Köztársaság legfőbb államhatalmi szerve, az Országgyűlés, érvényes határozatot hozott e kérdésben. Ezt az utcáról megkérdőjelezni nem lehet. Nem kérdéses viszont az sem, hogy a zavar ettől még nem oldódott meg. (a szerző történész, az írás a Magyar Hírlapban jelent meg) KOMMENTÁR Vakvágány MOLNÁR NORBERT Első hallásra úgy tűnt, hű de kemény legény ez a Gyurcsány Ferenc, jól hazavágta Robert Ficót, hogy nem ült le vele egy asztalhoz tárgyalni. Második látásra már nem annyira pozitív a kép, visszanézve pedig úgy tűnik, kimondottan rosszul tette, amit tett. Hogy csinálják ezt a felnőttek? Leülnek a kellemetlen partnerrel tárgyalni, majd kiállnak a nyilvánosság elé, s kijelentik: megint elmondtam neki, amit akartam, de süket fülekre talált. Nehéz egy színvaknak elmagyarázni, hogy a citromsárga és a ciklámen nem illik egymáshoz. Egyszerűen kezelhetetlen. Satöbbi, satöbbi. De nem ez történt. Gyurcsány Ferenc meg sem próbálta elmagyarázni Ficónak véleményét a színskáláról. Hogy ezúttal a külügyminisztériumban, vagy a kancelláriában született meg a nagy ötlet, hogy mégse legyen kétoldalú találkozó Ficóval, nem tudni. A magyar külügy egyszerűen nem tudja kezelni a Fico- kormányt, ezt már bebizonyította. Vagy túlreagálja a dolgokat, vagy mellényúl. Gyurcsányra eddig mindez nem volt jellemző, bár az is tény, soha nem volt ilyen nagy slamasztikában odahaza, mint mostanság. Döntésének egyetlen eredménye lett: Fico győztesen távozott Visegrádról, pedig nem is csatának indult. Nemhogy kicsit kínos helyzetbe került volna, vagy magyarázkodásra kényszerült volna, hanem belenézett a nagyközönség szemébe és azt mondta, nem értem, miről beszél ez az ember itt mellettem. Ártatlan volt, mint a ma született bárány, Gyurcsány meg savanyú, mint az éretlen szőlő. S Fico el tudta mondani azt a cinikus és hányingerkeltő mondatát is, amit úgy ismételget, mint a verkli: ő nem tudja, milyen ország kormányával vannak gondok, Szlovákiában nincsenek szélsőségek, satöbbi, satöbbi. A sokat emlegetett hazugság természetrajzába teljesen beleillik ez a verkli, Szlovákiában egyre többen gondolják úgy, hogyha az SNS szélsőségességét említik, akkor rögtön hozzáteszik az MKP- ét is. Most nem az a kérdés, hogy az MKP szélsőséges párt-e vagy sem (szerintem nem, s hülye az, aki ezt fölveti), hanem az, hogy Fico beleszuggerálta a közbeszédbe ezt. Egyszerűen tereli a figyelmet az SNS elfogadhatatlanságáról, s jó táptalajra talál az országban. Budapest pedig nemhogy elszalasztottá az alkalmat, hanem még segítséget is nyújtott a szlovák kormányfőnek. Ezt hívják úgy: malőr, blama, blamázs, gaff, fals, botlás, melléfogás, ballépés, kisiklás, balfogás, gikszer. Nukleáris kőbalta MAL1NÁK ISTVÁN Az egymásnak homlokegyenest ellentmondó szakértői nyilatkozatokból néhány helytállónak látszó következetést le lehet vonni a sokak által megkérdőjelezett észak-koreai atomkísérlettel kapcsolatban. Az első: a hihetetlenül zárt és titkolózó kommunista rezsimtől hiteles adatok nem szivárognak ki, ezért minden elemzés csak feltételezésekre épül. A második: logikusabbnak látszik elfogadni azt, hogy atomkísérlet történt - bár kisebb és kezdetlegesebb a tervezettnél. A harmadik: a KNDK műszakilag évekre lehet attól, hogy kezdetleges atombombáját rakétára szerelhető robbanófej méretűre zsugorítsa, ezért nem jelent közvetlen veszélyt. A negyedik: a kísérlettel főleg politikai célokat követett, így elégségesek ellene a politikai-gazdasági szankciók, katonai beavatkozás nem szükséges. Az ötödik: nagy tévedés lenne az első négy alapján lebecsülni azokat a veszélyeket, amelyeket ez a nukleáris kőbalta elindított és elindíthat. A nyugati értékrenden és logikán nevelkedett elemzők még mindig nem értik a kommunista diktatúrák pszichológiáját. Az igaz, hogy a világ egyik legszegényebb országáról van szó, az emberek éheznek, de a polgári ipar elmaradottságából nem következik automatikusan a hadiipar fejletlensége. A Szovjetunió is képes volt fejlett katonai és űreszközök előállítására, függetlenül attól, hogy nem tudott elég fazekat gyártani. Musarraf pakisztáni elnök is utalt rá könyvében, Iszlámábád nukleáris technológiát adott a KNDK-nak, ezért rakétatechnológiát kapott tőle. Az észak-koreai rakétatechnika alapjai pedig valószínileg szovjet és kínai eredetűek. Ezt sem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. A három fokozatú rakétával végzett júliusi kísérlet a kudarca ellenére is meghökkentette a szakembereket. Megfigyelők elékeztetnek arra is, mekkora riadalmat okozott Japánban Észak-Korea 1998-as kísérlete a Taepodong típusú ballisztikus rakétával. A közvélemény nyomására a kormány fokozta a védelmi képességet, korábban elképzelhetetlen fegyvereket kezdett gyártani. Tokió tegnap is hangoztatta, nincsenek ilyen szándékai, de hol a garancia arra, hogy a jövőben sem fogja módosítani a második világháború óta alkotmányban rögzített nukleáris pacifizmusát? És máris ott vagyunk a politikai következményeknél. Szakértők - ez már az érdekes feltételezések világa - úgy látják, két régióban indíthat el egy többé-kevésbé sikeres észak-koreai atomprogram nukleáris fegyverkezési versenyt. Ázsiában Japán mellett Dél-Ko- rea és Tajvan lenne képes arra, hogy hónapok alatt atomfegyvert állítson elő. Ez felborítaná a regionális erőegyensúlyt, a kínai és orosz reagálások kiszámíthatatlanok lennének. A másik régió a közel-kelet, itt egy orosz elemző szerint Irán mellett talán Szaúd- Arábia és Törökország áhítozhatna atomfegyverre. Az mindenesetre biztos, hogy Iránra ösztönzőleg hat a phenjani példa, kárörömmel figyeli, mit tesznek az új helyzetben a nagyhatalmak. Teherán a közvetlenebb veszély, a KNDK nem akar, esélye sincs rá, hogy regionális hatalom legyen Ázsiában, Irán viszont erre a szerepre törekszik a Közel-Keleten. Phenjan, alkupozícióit javítandó, csak meg akarta zsarolni közvetlen szomszédait és főleg az USA-t az atomkísérlettel. Kim Csöng II célja szerény: a túlélés. De az árat másokkal fizettetné meg, ezért veszélyes.
