Új Szó, 2006. augusztus (59. évfolyam, 176-201. szám)

2006-08-21 / 193. szám, hétfő

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. AUGUSZTUS 21. Vélemény és háttér 5 FIGYELŐ Ficóék is privatizálnak Ľubomír Jahnátek gazdasá­gi miniszter cáfolta, hogy a Fico-kormány leállította a pri­vatizációt, és ezt a kormány- programba is belefoglalta. A Die Presse című osztrák lap­nak elmondta, a Fico-kormány is fog privatizálni, a stop csu­pán az energiaszektorra érvé­nyes. „Vannak állami cégek, amelyeket mi is el tudunk kép­zelni magánkézben” - mondta a miniszter. A pozsonyi és a kassai repülőtér eladására ki­írt osztrák részesedésű társa­ság, a TwoOne szerinte késve adta le a versenyhivatalnak a szükséges dokumentumokat, ezért csak magát okolhatja azért, hogy elesik az üzlettől. Jahnátek cáfolta, hogy a szlo­vák versenyhivatal a kormány nyomására késleltette a szak- vélemény kiadását, ami miatt a TwoOne kicsúszott az idő­ből. Azzal sem ért egyet, hogy ez az eset elriasztja a többi külföldi befektetőt is. Sőt ígé­rete szerint javulnak a külföldi beruházóknak kínált feltéte­lek, de emellett a hazai vállal­kozásoknak is több támoga­tást ígért. Jahnátek hozzátet­te, az előző kormány befek­tetéstámogatási politikájából fognak kiindulni, csak jobbá teszik azt. Vagy nyaralás, vagy nyugdíj Heves vitát váltott ki Né­metországban Peer Stein­brück pénzügyminiszter, aki a minap lényegében azt java­solta honfitársainak, hogy a nyugdíj szintjének megőrzé­se érdekében mondjanak le a külföldi nyaralásról. „A né­meteknek le kell mondaniuk a vakációjukról!” - ez volt a Bild szalagcíme, s így folyta­tódott: „Az adók nőnek! Min­den drágul! Nincs nyugdíj- emelés! És a politikusaink most a vakációt kezdik ki...” Peer Steinbrück egy maga­zinban közölt interjújával ka­varta fel az indulatokat. Kije­lentette: „Az embereknek fel kell készülniük arra, hogy az elkövetkező években többet kell költeniük a nyugdíjra, az egészségügyre és a hozzátar­tozókra. Ha ez bizonytalan­nak látszik, le kell monda­nunk a nyaralásról, hogy ta­karékoskodjunk a jövő érde­kében.” A miniszter nyilatko­zata csak azért is ellenérzést keltett, mert amúgy is az ő személye jelképezi a nyugdíj- és egészségügyi járulékok, valamint az ÁFA népszerűt­len emelését. Az idegenfor­galmi ipar jeges elutasítással fogadta a miniszter szavait, hiszen az ágazat máig érzi a 2001. szeptember 11-i me­rényletek hatását, azóta is megszenvedi a terrorizmus­tól való félelmet, a geopoliti­kai feszültségeket és az olyan egészségügyi tényezőket is, mint a madárinfluenza. „Steinbrücknek talán szüksé­ge lenne nyaralásra, hogy ki­pihenje magát, és jobb ötle­tekkel térjen vissza” - jelen­tette ki Michael Buller, a last- minute.com utazási iroda ve­zetője. Ugyanakkor egy ta­nulmány szerint a németek a vakáció kétharmadát kül­földön töltik, és rengeteg ér­tékes devizát költenek, idén várhatóan mintegy 59 milli­árd eurót. 1968. augusztus 21., Pozsony, Sznftér (Lőrincz János felvétele, SITA) 1968. augusztus 21-én vonult be Csehszlovákiába a szovjet hadsereg Az eltiport prágai tavasz Nyilván nem véletlen, hogy ha újságíróként a nagyvilág­ban járva az ember elmond­ja, az egykori Csehszlováki­ából jött, akkor kollégái a szinte mindenütt ismert Vádav Havel neve mellett a leggyakrabban az 1968-as „prágai tavaszt”, az akkori kommunista pártvezért, Alexander Dubčeket és az ország augusztusi szovjet megszállását hozzák szóba. KOKES JÁNOS Míg az 1968-as csehszlovák re­formév és az augusztus 21-i bevo­nulás a tájékozottabb külföldiek körében ma is egyfajta szimbólum, jelképe a totalitárius szocialista rendszer szabadabbá, „emberarcú­vá” tételére tett kísérletnek, ame­lyet Moszkva durva katonai erővel eltiport, addig Csehországban több mint másfél évtizeddel a rendszer- váltás után sem értenek egyet leg­főképpen a politikusok és a közvé­lemény-formálók abban, hogyan is értékeljék ezt az időszakot. A cseh jobboldal szerint 1968 nem volt más, mint az akkori Cseh­szlovák Kommunista Párt két frak­ciójának hatalmi harca, s vajmi ke­vés köze volt az igazi szabadság­hoz és demokráciához. Ebből kiin­dulva aztán az akkori időszak el­képzeléseit, személyiségeit sem igen értékelik, becsülik, s nevük hallatán inkább csak legyintenek. A baloldal pedig azt bizonygatja, hogy egy olyan nemzetközi kihatá­sú nagy társadalmi mozgás volt a demokrácia irányába, amely - ha a szovjet tankok engedték volna ki­bontakozni - minden bizonnyal meghozta volna gyümölcsét. Ter­mészetesen, mint minden törté­nelmi eseményre, időszakra, úgy a „prágai tavaszra” sem érvényes a fekete-fehér látásmód. A társadal­mi valóság sosem egyszínű, min­dig bonyolult és sokrétű. Ugyanak­kor alapvető követelmény, hogy az azóta is sokat emlegetett, vitatott reformévet a korabeli társadalmi és nemzetközi környezetbe ágyaz­va értékeljük, mert reális képet csak így lehet róla alkotni. így szemlélve a dolgokat el­mondható, hogy a hatvanas évek második felében, különösen 1968- ban, Csehszlovákiában valóban kí­sérlet történt a dogmatikus, bürok­ratikus szocializmus megváltozta­tására, szabadabbá tételére, a köz­pontosított gazdasági rendszer megreformálására, a csehek és a szlovákok, illetve az országban élő nemzeti kisebbségek közti viszony új, demokratikusabb alapokra he­lyezésére. A polgári demokratikus társadalmi berendezkedésre való áttérés nem szerepelt a politika na­pirendjén - még elméleti szinten sem. Bár tény, hogy 1968 januáijá- tól, amikor a dogmatikus Antonín Novotnýt a liberálisabb Alexander Dubček váltotta a kommunista párt élén, az augusztus 21-én történt megszállásig egyre inkább felpö­rögtek az események, az idő mégis olyan rövid volt, hogy tartós érde­mi változások megvalósítása aligha volt reális. Moszkva pedig éppen akkor lépett közbe, amikor vüágos- sá vált, hogy a szeptemberre terve­zett pártkongresszus átrendezheti- alapvetően a reformátorok jávára- a csehszlovákiai politikai erővi­szonyokat. 1968-ban Csehszlovákiában két, gyakran egymással viaskodó jelen­ség volt érzékelhető: míg a csehek a demokratizálást tartották az elsőd­legesnek, addig a szlovákok a nem­zetiségi viszonyok rendezését. A A hatvanas évek második fele a szlovákiai magyar­ság szempontjából is az ol­vadás és a fellendülés idő­szakának minősíthető. demokratizálódási folyamat ered­ményeit a tankok sikeresen eltipor­ták, nem igen maradt belőle a het­venes-nyolcvanas évekre semmi. A nemzeti-nemzetiségi viszonyokban azonban komoly változás történt, hiszen 1968 októberében Csehszlo­vákia szövetségi állammá alakult át, s ezzel sok mindenben megtört az ország megalakulása óta (1918) fennálló cseh hegemónia. Ha volt „nyertese” 1968-nak, akkor az két­ségtelenül a szlovák nemzet volt. Nemzeti szempontból kétségtele­nül. Azt se feledjük, hogy az új cseh­szlovák szövetségi alkotmány mel­lett akkor lett elfogadva az ország­ban élő, a korabeli szóhasználattal „nemzetiségek” helyzetét szabályo­zó alkotmánytörvény is. Az már más téma, hogy az eredeti változa­tot manipulálták, s a papíron na­gyon szépen mutató jogok a későb­biekben is többnyire csak papíron maradtak, a gyakorlati életben nem voltak alkalmazva, betartva. A hatvanas évek második fele - természetesen a korabeli körülmé­nyek között - a szlovákiai magyar­ság szempontjából is az olvadás és a fellendülés időszakának minősít­hető. Majd két évtizednyi kénysze­rű hallgatás után ekkor jelenhettek meg az első írások a II. világháború utáni magyarüldözésről Csehszlo­vákiában, magára talált a Csema- dok, s a magyar közösségekben mai szemmel nézve is irigylésre méltó társadalmi-kulturális moz­gás volt tapasztalható. Emlékez­zünk arra is, hogy amikor 1968 ta­vaszán megindultak a tárgyalások az ország szövetségi átalakításáról, éppen a magyar fél, a Csemadok volt az, amely a legkiforrottabb és legátfogóbb konkrét javaslatot tette az asztalra. Akkor alakult meg az önálló Madách Könyvkiadó is. S aki megélte a Varsói Szerződés öt tag­állama hadseregeinek bevonulását, a tragikus augusztusi napokat, amelyek országszerte mintegy 230 emberéletet követeltek, nyüván so­sem felejti el a Gabonaváros rádió adásait, vagy az Új Szó és más ma­gyar újságok rendkívüli, a megszál­lást nyíltan elítélő röplapkiadásait. Ma, majdnem négy évtized eltel­tével már jól látjuk és tudjuk, hogy az akkori rendszert aligha lehetett volna megreformálni, illetve ha mégis, akkor az eredmény valószí­nűleg a polgári demokratikus rend­szer valamiféle változata lett volna. Hogy konkrétan milyen, azt a tan­kokon érkezett „testvéri segítség” miatt nem tudjuk. Mindazt azon­ban látjuk ma, ami akkor még nem volt látható, mint az sem, hogy a nyolcvanas évek végén felbomlik az egész „szocialista tábori’, s meg­szűnik a II. világháború után kiala­kult kétpólusú vüág. Természete­sen nem kell a „prágai tavaszt” ide­alizálni, de elemezni szükséges, mint minden fontos történelmi ese­ményt, mert vannak tanulságai. Egyvalami biztos: a „prágai tavasz” méltó a megemlékezésre, mert az embereknek, ha mást nagyon nem is, legalább néhány olyan hónapot adott, amikor valóban lelkesültek, reméltek, hittek a szebb s jobb jövő­ben. S ez egyáltalán nem kevés. Személyesen pedig még megje­gyezném: azóta nagyon nem sze­retem, ha valaki tankokon indul a szomszéd meglátogatására. Saj­nálatos, hogy erre még ma is van példa bőven. Csecsenföld, Liba­non, Irak... KOMMENTÁR Robertko plüsstigrise BARAK LÁSZLÓ Az ügyeletes szlovák kormány azon gazdasági reformok megszelídí­tését tűzte ki célul, amelyek által az ország pár év alatt Közép-Euró- pa, úgymond, gazdasági tigrisévé lett. A rivális posztkommunista szomszédságban is így vélekedtek, nem kis irigységgel. Mármint, hogy Szlovákia egy dinamikus gazdasági tigrissé lett. Ezért ha az ember nem volt holmi köldöknéző, mondjuk, Mohácsba, Trianonba, eseüeg a folyamatos futballkudarcokba belegárgyult búsmagyar, vi­szonylag jó volt neki szlovákiainak lenni. Magyarországon is... Mos­tanáig. Elsősorban makrogazdasági nézőpontból. (Csak semmi pá­nik, korántsem a gazdasági reformokkal sajnos általában együtt járó össznépi koplaltatás dicshimnusza lesz itt előadva.) Valóban úgy is látszott, főként az utóbbi négy évben, hogy a szlovákiai adófizetők, kénytelen-kelletlen ugyan, de átvergődtek végre a kommunizmus gazdasági sivatagán. Amelyben oázisok, ugye, csak az álmokban lé­teznek. Lásd, például az alacsony kubai tejárakat. Jó tudni azonban, hogy tejhez ott legfeljebb Fideljuthat, feltéve, ha két szivar között üyesmire fanyalodna... Szóval dőlt a pénz az országba. Tetszik, nem tetszik, a gazdasági monopóliumoknak kedvező piaci viszonyok, a beruházási kedvet ösztönző költségvetési injekciók, a célirányos adószabadság, az ádátható adórendszer, nem utolsósorban pedig a „szégyenletesen” olcsó munkaerő miatt. Tény viszont az is, hogy épp az alacsony munkabérek miatt nem lehetett itt rögtön úgy élni, mint a Duna túlpartján ama bizonyos Marcinak, Hevesen... Tulajdonkép­pen ezért is lett böjtje a sokkterápiából eredő makrogazdasági csúcs- döngetésnek. (Ne feledjük viszont, Marcink most lesz majd kényte­len böjtölni az eddigi - fedezet nélküli(!) - jólét miatt!) Ezért támad­hatott itt föl Róbert Fico képében a kommunizmus kísértete. Aki épp a makrogazdasági konjunktúra tagadhataüanul zavaros oldalvizén ért révbe. Ugye milyen paradoxon, hogy egy általa kárhoztatott fel­lendülésnek köszönheti valaki a közéleti sikert...? Pedig Fico enneka paradoxonnak köszönhetően ügyködhet most már azon, hogy a rob­banékony közép-európai tigrisből, giccses csecsebecse, ócska játék­szer, azaz plüsstigris legyen... Mit neki a szemében amúgy is osztály­ellenségnek számító piszkos finánctőke! Kit érdekel most már az ak­tatologató brüsszeli bagázs, a vüág csendőrére játszó jenkik hada! Majd mi megmutatjuk a vüágnak, hogy a szarból is lehet aranyat csi­nálni...! Ilyen lett a kincstári szöveg, ezen munkálkodik a rábeszélő gépezet. Ezért pózolhat terepszínű katonai mundérban az elaknásí­tott iraki pályán a szlovák kormányfő, mint egy eltévedt, hóbortos ci- vü... Ám előbb-utóbb úgy felébredünk majd, mint annak a rendje. Kezünkkel a bűiben, a tőke jobbra el, a zsebünk meg vélhetően épp olyan üres lesz, mint mielőtt betéptünk volna az antikapitalista drogtól. Szegény rokonok leszünk megint. Még odaát, Magyarorszá­gon is, ahol amint említve volt, abba ment tropára a gazdaság, hogy ostobán, kancsal egekbe festett álmokat váltottak valóra. Olyanokat, amüyenek most itt a mieink. A nyakló nélkül dotált, ingyenes okta­tatás- és egészségügyről, a nyugat-európai szintű bérekről, nyugdí­jakról, a teljes foglalkoztatottságról, az alacsonyra reguláit energia­árakról stb. Akárha valami nonstop Hawaiiról álmodnánk. Meg azokról a plüsstigrisekről, amit karácsonyra kapnak majd nagyanyá­ink - Robertkótól... JEGYZET Légi riadó JUHÁSZ KATALIN Nem látok a jövőbe, de valószí­nű, hogy idén már nem kell re­pülőre ülnöm. Januártól azon­ban tíz alkalommal emelkedett velem levegőbe a gép, kétszer adódott kisebb problémám, ami miatt akár gyanússá is válhat­tam volna. Először egy körömol­lót akartam a fedélzetre csem­pészni a kézipoggyászban (di­cséret a sasszemű alkalmazott­nak, aki egy kisbőröndben szúr­ta ki a szúró- és vágófegyvert tíz másodperc alatt). Másodszor nem hallgattam az intő szóra, és nem kapcsoltam ki CD-lejátszó- mat a leszállás megkezdésekor. Sőt tüntetőleg behunytam a sze­mem, alvást színleltem, gondol­tam, csak nem mer felébreszteni emiatt a légikísérő. Fel mert. Előbb óvatosan, majd egyre erő­teljesebben kocogtatta vállamat, végül muszáj volt kivennem a fülhallgatót, ekkor verbálisán is megkaptam az eligazítást. Mindezt annak kapcsán írom, hogy a minap egy Rómából Egyiptomba tartó gép kényszer- leszállást hajtott végre Szicíliá­ban. A szerencsés landolást kö­vetően az utasokat és a személy­zetet „evakuálták” és „biztonság­ba helyezték”, a tűzoltók pedig körülvették a gépet. A riadalom oka az volt, hogy az egyik egész­ségügyi papírzacskóra (gyen­gébbek kedvéért: hányózacsi) filctollal a következő volt írva: Bomba van a fedélzeten. Jó,jó, igyekszem én átérezni a dolog komolyságát, tudom, mi­lyen feszült a helyzet a londoni reptéri riadó óta, hogy az alkal­mazottak állandó idegfeszült­ségben dolgoznak, az utasok pe­dig gyanakodva vizslatják egy­mást felszálláskor. Szégyellem is magam, mert a hír hallatán azonnal a Mr. Bean-film egyik jelenete ugrott be, amikor „Dr.” Bean megérkezik a Los Angeles-i reptérre, jobb kezéből pisztolyt formál, zakója alá dugja, és idió­ta nézéssel közeledik a mozgó­járdán a rendfenntartók felé. Azok nem teketóriáznak, igazi pisztolyt rántanak, és előírássze­rűén járnak el. A tanulság: ne vi­selkedjünk gyanúsan, még vicc­ből sem! Ne rúgjunk be a gépen, első szóra engedelmeskedjünk a légikísérőknek, ne szóljuk szét az aprót, hogy aztán a lábak kö­zött kelljen kotorásznunk (Uyet is láttam már)! Ha pedig unat­kozunk, ne firkáljuk össze a hányózacsit! Amennyiben mégis ehhez van kedvünk, pingáljuk tele inkább virágokkal! Az öcsém négy nap múlva repül nyaralni egy vidám társasággal. Remélem, az út során mindany- nyian megőrzik komolyságukat. Ezt mindenesetre elolvastatom vele, nehogy az újságban kelljen látnom a képét...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents