Új Szó, 2006. július (59. évfolyam, 151-175. szám)
2006-07-29 / 174. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. JÚLIUS 29. Szombati vendég 9 Müller Péter Sziámi: „Akik be tudják nyalni magukat a népnél, azok demagógok, még ha a szakmai színvonal rendben is van náluk, én azon is csak röhögni tudok' Az élet nem vízszintes, bár annak látszik (Kiss Gábor felvétele) Költő, dalszerző, „tradiká- lis” klubzenész, Magyarország egyeden diplomás cirkusz- és varietérendezője. Rendezett játékfilmeket, részt vett a taposóaknák betiltásáért szerveződő megmozdulásban, a kampány tagjaként részese lett a No- bel-békedíjnak. A Sziget Kulturális Szervezőiroda Kft. tulajdonosa és kreatív igazgatója. Müller Péter Sziámival beszélgettünk. RÁCZ VINCE Miért éppen Sziámi? Mikor kamasz voltam, regényt kezdtem írni egy sziámi ikerpárról. Ismertem Csang és Eng, a híres ösz- szenőtt kínai testvérpár történetét. Csang és Eng szerették egymást, nem volt más választásuk. Ha össze vagy kötve valakivel, de nincs köz- tetek szeretet, akkor megölitek egymást. Voltaképpen minden emberi kapcsolat sziámi együttlét, csak ezeket fizikailag szét lehet szakítani. Nos Csang és Eng szerelmes lett, más-más lányba persze, meg is nősültek, vagy húsz gyereket nemzettek. A két csaj gyűlölte egymást. A hét három napján az egyik feleségnél volt az ikerpár, a maradék napokon a másiknál. Ilyen módon az emberi pokol összes viszonylatát megélték. Most gondolj bele, hogy lett az a sok gyerek?! Ez maga a vegytiszta abszurdum, de talán pont ez a lényege az embernek. Amikor az egyikük szívrohamot kapott és meghalt, a másik nem fiziológiai okból halt meg, hanem a rémülettő. Utóbb kiderült, már az akkori sebésztudomány is képes lett volna különválasztani őket, mindezek ellenére ők így nyomtak le egy életet. Na, ez a történet engem iszonyúan izgatott, arra gondoltam, az egész emberiség egy sziámi ikerpár, csak éppen fizikailag ez nem fejeződik ld. Egymásra vagyunk utalva, pláne ha beleszaladunk egy párkapcsolatba, amelyben a kölcsönös bizalom a lényeg, ellenkező esetben tönkretesszük egymást. Persze én nagyon gyerek voltam akkor még ahhoz, hogy mindezt így ádássam. Foglalkoztatott ugyanakkor, ez kétségtelen. Egyébként nagyon elcsesztem a regényt, úgy dolgoztam, mint Thomas Mann: elhatároztam, hogy korán felkelek, iszom egy tejeskávét, és majd napi tíz órát írok. Meg is írtam a felét a regénynek, aztán kidobtam. A barátaim persze tudták, hogy regényt írok, tudták, hogy miről szól, és elkezdtek sziáminak hívni. Rajtam maradt, a későbbi zenekarom is ezt a nevet kapta. A sziámi lét kettősséget feltételez. Tévedek, ha azt gondolom: a te sziámi voltoddal is ez a helyzet? Kettő vagy több, nem tudom, a kettő már sokaság. A számok csúsztatásokkal terhes filozófiája alapján a 0 és az 1 között ugyanannyi különbség van, mint a 68 és a 69 között. Ez szerintem nem igaz, a semmi és a valami között irdadan különbség van. A következő, ahol szintén óriási az eltérés, az az 1 és a 2. Az ember többszólamú. Hiába mutat valaki egységes képet magáról, lehet tudni, hogy egy ember nem úgy egységes, ahogy azt PR-ja sugallja, hanem igen is, nagyon sok ember fér meg egy emberben. Én ezzel mindig is békében akartam élni, és sosem akartam elnyomni magamban az egyik vagy a másik szólamot. Gondolom, ez egy cso- mószor nehezen definiálható, írtam is egy dalt erről: „Én nem akarom tudni, hogy mit keresek, mert ha tudom, akkor nem találom meg. Én nem akarom tudni, hogy mit akarok, mert ha tudom, akkor semmit nem kapok” - na, ez körülbelül erről szól. Nem akarok visszaélni azzal, hogy viszonylag sokféle, úgynevezett tehetségem lett, én csak élni szeretnék evvel, és nem próbálok koncentrálni valamelyikre, mert hogy ha az ember bármit is úgy helyez előtérbe, hogy minden mást elnyom, akkor belecsöppenhet abba a hibába, hogy hatalomra kerül, én meg utálom a hatalmat. Inkább ellentmondásosan, töredékesen valósítom meg a dolgaimat, csak legyek azonos saját magammal. Ugyanakkor azt is szeretném, ha erről nem kellene tudnom. Elsősorban költőnek tartod magad. Emlékszel még az első versedre, megmutattad bárkinek is? A legelső versemet, úgy 3-4 éves koromban írtam, anyukám megmutatta egy pszichológusnak. Amikor már sejtem lehetett, hogy én amolyan költő vagy micsoda lennék, Weöres Sándorhoz, Vas Istvánhoz és Kormos Istvánhoz vittem el a verseimet. Egyébként Weöres volt az igazi mesterem. Egy alkalommal az Élet és Irodalom szerkesztőségébe is elvitt, a versrovatszerkesztő a verseimre azt mondta, még érniük kell. Nekem ettől nagyon rossz kedvem lett, soha többé nem mentem vissza. Azaz ez így mégsem igaz, hiszen tavaly, mikor a Songwriters zajlott, odajött hozzám az ÉS mostam rovatvezetője, Csuhay István, és azt mondta, a dalszövegek versnek is beille- nek; megkért, hadd közöljön párat, így csak nemrég, negyven évvel az ominózus elutasítás után jelent meg versem az ÉS-ben. Kormos akkoriban a Móra Kiadónál dolgozott, és elhatározta, hogy verseimből összeállít egy kötetet. Mikor már majdnem elkészült a könyv, Kormos meghalt. Akkor én kiloptam a kötetet a kiadóból, és elégettem. Úgy döntöttem, tizenöt-hat éves voltam, nem leszek költő. Az egész akkor indult be újra, amikor elkezdtem zenészekkel dolgozni. Említetted, hogy a versrovat vezetőjének bírálata bántóan érintett. Nehezen viseled a kritikát? Igazából nem érintett bántóan, csak nem tudtam vele mit kezdeni. Utólag egyébként igazolva érzem magam. Az akkori verseimhez foghatót ma a legnagyobb erőfeszítéssel vagy az azóta felszedett tudásommal se tudnék írni. Megértem persze az akkori rovatvezetőt, a verseim ugyanis nem feleltek meg bizonyos sztenderdeknek. Tévedés volt ugyanakkor a részéről, hogy megpróbálta a szövegeimet besorolni egy már létező kategóriarendszerbe. Meggyőződésem, akkor és ott én egyben voltam, nem volt a versekkel hiba. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem volt mit tanulnom. A versek nem az én önkényemből születtek, hanem az angyal súgott. Nehéz volt elfogadnom egy közepes, buta embernek a véleményét, ha egyszer nekem egy angyal súgott. Költészetnek éreztem, amit csináltam, persze az én angyalom se volt jobb a többinél. Most már értek a vershez, már elég magabiztosan mozgok ebben a közegben, és mondjuk, jó vagyok a nyelvből, de még most is azt gondolom az akkori verseimről, hogy jók. Nagyon érdekes, egy szerzői esten nemrég direkt becsempésztem a műsorba olyan verseket is, melyeket még tízegynéhány éves koromban írtam. Azon az esten jelen volt jó néhány, általam nagyra tartott költő is. Egyikük, Varró Dani a régi verseim hallatán felkiáltott: jaj, de marhajó! Nos, ez ugyanaz a vers volt, amire negyven évvel ezelőtt azt mondta az ítész, még étjen egy kicsit. Ezért én nagyon óvatos vagyok, amikor a fiatalok elhozzák nekem a verseiket. Próbálok nagyon ráhangolódni a szövegeikre, hogy ne csak az én kulturális szempontjaim érvényesüljenek. Ha egyértelműen rossz a vers, mit mondasz? Hát, megmondom. Azt is meg szoktam mondani, ha úgy érzem, nem költővel van dolgom. Ha olyan verset hoznak hozzám, amely ugyan vers, de kissé ügyetlen, elmondom, szerintem hogyan lehetne jobbá tenni. Ha olyan verset tolnak elém, amely jobb, mint addig bármely, jobb, amit valaha csak el tudtam képzelni, meghajtom a fejem és örvendezek. Mi segít az írásban, van-e valamilyen bogarad, ami az íráshoz kötődik? Kézzel írsz vagy géppel? Mi vagy ki inspirál? Mikor hogy. A noteszem tele van napi jegyzetekkel. Megfigyeltem, ha géppel írok, egészen másfajta versek születnek, mivel más lendülete van a dolognak, más a közege, a nyelve. Nem mindegy az sem, az ember hol tartózkodik, mikor ír. Legintenzívebb versírási élményem falura költözésünkkel függ össze. Nem volt a házban angolvécé, így hát egy budit kellett építenem a kertben. Mikor még nem volt alatta slózi, és csak egy szekrényből állt az egész, beültem oda a napsütés elől. És abban a térben, amely nem sokkal nagyobb, műit maga az ember, tehát lehatárolt és koncentrált, három nap alatt két nagylemeznyi dalt vagy verset megírtam. Lao-ce például azt mondta, a bölcs embernek nem kell kimozdulnia a szobájából ahhoz, hogy tudja, mi történik a világban. Ez szerintem nagyon igaz. Én, noha rohadt sokat utaztam, és bár nem bántam meg, utálok utazni. Szeretek szűk térben lenni. Az inspirációról annyit, hogy az élet nem vízszintes, bár annak látszik. Az ember hajlamos’azt hinni, csak itt van teljesítenivalója. Szerintem az élet függőleges. Ki is ragasztottam íróasztalom fölé: Élj fölfelé! Azzal, hogy megszülettem, nem szakadtam el attól a helytől, ahonnan jövök, mintha egy fonál tartana. Igazából engem ez inspirál, illetve a két dimenzió egymásra hatása, barátságok, szerelmek, konfliktusok, válságok, ilyesmik. Kedvenc költőd? Nehéz kérdés, de tudok rá válaszolni: József Attila. Ez talán közhelyes, de ő a legjobb költő, akit valaha is olvastam. Rajta kívül még sok mindenki, aki tudott teremteni egy világot, amelybe egy időre bele lehet helyezkedni. A kortársak közül Tóth Krisztina, Jónás Tamás a kedvencem. Fontos és megnyugtató dolog, hogy ők varrnak. Van egy vonal a költészetben, ahova magam is oda sorolom, ez persze nem azt jelenti, hogy arra a Színvonalra képzelem magam, hanem hogy abba a törzsbe, abba a családba tartozom. Ez a vonal nagyjából Rimbaud, Blake, Villon, József Attila, vagyis azoknak az egyszerre nagyon sok síkban élő, viszonylag vakmerőén élő költőknek a sora. Egyébként sok jó költő él most Magyarországon. Neved egyet jelent a Szigettel. Az óbudai hajógyári sziget már 14. alkalommal ad otthont az egyhetes fesztiválnak, mely idén augusztus 9-én kezdődik. Mi az, amit még mindig szeretsz, és mi az, amit már utálsz benne? Nálam nincs olyan, hogy tetszik, nem teszik. Nem úgy ítélem meg a dolgokat, hogy jó, rossz. Próbálom érteni őket. A Sziget nekem olyan, mintha a gyerekem lenne. Egy adott pillanatban nagyon közeli volt, fogtam a kezét, mikor járni tanult, és aztán megnőtt. Ez egy nagyon jó dolog, de... Van egy csomó gyerekem, némelyik már megnőtt, és egyáltalán nem olyan, mint a legkisebb, aki most másfél éves. Titkon számítottál rá, hogy a Sziget ilyen nagyra nő? Egyáltalán nem. Nem voltam soha szervező, sem különösebben ambiciózus. Úgy kezdődött, hogy kinőttük a Sziámi-tábort, és kellett egy nagyobb hely, ahova aztán váratlanul sokan jöttek el. Örülök, hogy azzá vált, ami, mert időközben rengeteg embernek válhatott szívügyévé. A Sziget egy tömegrendezvény, és mint ilyen, ideális terepe a politikai eszmék tévesztésének. Próbálja-e bevenni a politika a Szigetet? Sikerül-e távol tartani? Ez nagyon nem érdekes. Még az elején kimondtam néhány dolgot, a Szigeten, a színpadokon nem szabad, hogy teret kapjanak különböző eszmék, ideológiák, függetlenül oldaltól, iránytól - tudniillik nekem fóbiám van az eszméktől és ideológiáktól. A Szigetnek az volt a szlogenje, hogy kell egy hét együttlét. Az elején úgy hívtuk: Diáksziget, ez persze nem azt jelentette, hogy csak iskolásoknak hirdettük meg, hanem sokkal inkább azt, hogy olyan embereket próbáltunk megszólítani, akik tanulva élik az életüket. Noha a rendezvény megnevezése módosult azóta, a lényeg nem változott. Mindenesetre megnyugtató: az emberek azért jönnek ott össze, hogy együtt legyenek. A Szigetnek ez a jellege nem veszett el. A Sziget bevételére voltak próbálkozások egy időben. Nem is tudom igazán, hogy ezek politikai vagy gazdasági indíttatásúak voltak-e. Volt, mikor megpróbálták lenyúlni a Szigetet, úgy ahogy van. Ez azonban nem sikerülhetett, mert már olyan naggyá nőtte ki magát, hogy kisajátítása túlságosan feltűnő lett volna. Politikusok egyébként rendszeresen kilátogatnak, ez önmagában nem baj, hiszen bárkijöhet, aki nem agresszív, de politikai szónoklatokat nem lehet tartam a Szigeten. A rendezvény kevéssé függ a külvilágtól. Egy normális nagyfesztivál külföldön általában 60-70% állami támogatást kap. Nos, a Sziget állami támogatása sosem haladta meg költségvetésének 5%-át. Nem is akarjuk, hogy nagyobb mértékű legyen. Úgyhogy nem majrézunk, nem függünk a politikától. Volt idő, mikor lehetett attól tartani, hogy politikai mesterkedésekkel betiltják a Szigetet. Csakhogy a rendezvény egy jelentős turisztikai és kulturális értéket képvisel, így aki megpróbálná tönkretenni a rendezvényt, hamar nevetségessé válna. A gonoszság azonnal megmutatkozna ebben. így ezt már nem nagyon próbálgatják, örülnek, hogy van. Szülte versengnek az egyes cégek, hogy támogatást nyújthassanak. Az állami támogatás egyébként azért racionális, mert nagyon sok állami feladatot látunk el. A Szigeten komolyzenei koncertek is műsorra kerülnek, civil falut is felállítunk. Igazság szerint, e nélkül is ugyanannyian jönnének el, azonban mi a sokszínség- re törekszünk. Egyébként hozzá kell tegyem, az, hogy most engem kérdezel a Szigetről, picit csalóka. Az első három évben nagyon intenzíven vettem részt a szervezésében. Kitaláltam, és napi 24 órában kellett dolgoznom azért, hogy talpra álljon. Aztán a stafétát átadtam annak a hatvan-hetven embernek, akiből időközben összeállt a szervezőstáb. A sajtó egyébként téved, mikor azt állítja, én mostanában kivonom magam a Szigetből, hogy összevesztem a Gerendái Karcsival - ezek hülyeségek, én már a harmadik évben visszatértem eredeti szerepkörömhöz, végül is én művészember vagyok. Az ötlet és a dolog alapelvei tőlem fakadtak, és jelenleg is tulajdonosa vagyok a rendezvénynek, de nem akarok beleugatni az emberek örömébe és munkájába. Én már az elején kijelentettem, nem szólok bele abba, kik lépnek fel a Szigeten. Nem akartam soha az ízlésemet ráerőszakolni. Még nem történt meg, hogy olyan valaki akart bejönni a Szigetre, akit én nem engednék be. Én akkor szólalnék meg, ha például neonáci ideológiát harsognának egy színpadon. Mi foglalkoztat mostanában? Az időm java részét a zenekarral, Gasner János zeneszerzővel és a többiekkel meg természetesen a családommal töltöm, éppen a hatodik gyereket vátjuk. Nemrég jelent meg az új nagylemezünk Fogjad már meg! címmel. A közönség - nagy örömünkre - jól fogadta. Az új lemez egy egyéves, nagyon-na- gyon próbára tevő kísérlet eredménye, jelenleg nagyjából ebben élünk. Márciusban készült el, azóta nagyon sokat koncertezünk, és közben persze dolgozunk a folytatáson. Az utolsó három-négy év tulajdonképpen arról szólt, hogy a zenekar kóstolgatott különböző dolgokat, kísérletezett, tagokat cserélt. Az elmúlt évben azonban újra magunkra találtunk, komoly stúdiómunkába kezdtünk. A nyár az új lemezünk jegyében telik, rengeteg külföldi és hazai fesztiválra meghívták a zenekart. Honnan merítesz erőt az állandó megújuláshoz? Azt látom, hogy az emberek el- hülytilnek, amint stílusokhoz csatlakoznak, és esküsznek erre vagy arra. Nem érzékelik, hogy azon belül valami jó vagy rossz, tulajdonképpen egy izmusnak a hívei. Mindenféle eszmét, izmust, ideológiát rossznak tartok; ami rendszer- szerű, ami bevonja és elhülyíti az embert, rossznak tartom. A szabad emberek példáját tartom követendőnek. Tüdőm, hogy nehéz nem csatlakozni a hadhoz, nehéz megmaradni a saját kihívásaid között. Abban a pillanatban, amikor beállsz valamilyen csoportba, ráállsz valamilyen stílusra, irányzatra, rögtön szövetségeseid lesznek, és ez megkönnyíti a dolgod. Sokkal nagyobb örömforrás azonban, amikor a magad tudásával, legbelsőbb tartalékaid felhasználásával érsz el valamit, még akkor is, ha az eredmény ügyetlen, könnyen támadható vagy félszeg. Ez nekem sokkal többet ér, mint a biztonsági játék. Ami igazán megy nekem, azt inkább nem is csinálom. Én azt szeretem, ha a zenekart a dal megírásában a tetszés vágya helyett valami új, egyelőre szokatlan megalkotása sarkallja, vagyis ha a hatásvadászat helyett valami új kipróbálása a tét. Hogyan viseled a népszerűséget? Én nem népszerű, hanem megosztó ember vagyok - ez azt jelenti, hogy sokan szeretnek, és sokan utálnak. Ezt én elemi követelménynek tartom. Akik be tudják nyalni magukat a népnél, azok demagógok, még akkor is, ha nagyon tehetségesek. Még ha a szakmai színvonal rendben is van náluk, én azon is csak röhögni tudok. A művész ott kezdődik, ha ki meri mondani azokat a dolgokat is, amelyekért nem feltétlenül szeretik majd. Egy művésznek ez a dolga. Akit mindenki szeret, az művésznek szart sem ér.
