Új Szó, 2006. július (59. évfolyam, 151-175. szám)

2006-07-28 / 173. szám, péntek

„Hosszan nyúljon, mint e hurkaszál, Életünk rokkáján a fonál. Valamint e sültre a mi szánk: Mosolyogjon a sors szája ránk; Spályánk áldásával öntse le, Mint e kását a zsír özöne." (Petőfi Sándor) ÍZVILÁG „Semmi sem jó vagy rossz, a véleményünk teszi azzá - mondta a Mester. - Az egyik ember könnyedén megtartotta a vallásos böjtöt a hét minden napján. A másik éhen halt ugyanattól a koszttól. ” (Anthony de Mello) 2006. július 28., péntek ' 6. évfolyam 15. szám 10-11. oldal Süssünk a szabadban! Grillkavalkád Mi kell a jó grillpartihoz? Jó idő, jó társaság, jó sütni való hús vagy zöldség. Készítsen f üszerpolcot az ízvilággal Friss fűszernövények vagy szárított őrlemények - fűszerábécénk 1. része 12. oldal 12. oldal Az én reggelim: Eredményhirdetés A hat szerencsés névsora és olvasóink reggelireceptjei Kolovratnik Krisztián: „A bár a fontos, nem a kaja. Az a fontos, hogy jól érezzem magam, ahhoz pedig másra van szükségem, nem egy megrakott tányérra." A színész, aki nem csak zarándokként eszik keveset „Kaját nem viszek, illetve csak annyit, ami az útra kell" Kétszer tette meg a Santia­go de Compostellába vezető zarándokutat. Kolovratnik Krisztián, akit legközelebb a Szabadság, szerelem című Goda Krisztina rendezte filmben az 56-os válogatott magyar vízilabdacsapatjá­tékosaként láthatunk a mo­ziban, ősszel egy évre Bar­celonába költözik. SZABÓ G. LÁSZLÓ Spanyolországban már amúgy is otthon érzi magát. Beszéli a nyel­vet, szereti a spanyolokat, s nem utolsósorban az ottani ízeket. Két kedvence a gazpacho és a boca- dillo. Bár az ételek nevével hadilá­bon áll, ezt a kettőt megjegyezte. Ha egy itthoni étteremben böngészi az édapot... ... akkor is bajban vagyok. Nem ismerem a kaják nevét. Kint in­kább. Ott rá vagyok kényszerítve, hogy megjegyezzem, mert rendel­nem kell. Itthon nem voltam nagy­evő sosem. Kamaszkoromban is csak úgy dobáltam magamba, mintha nem lett volna időm enni. Nekem az evés mindig olyan feles­leges dolognak tűnt. Ma sem na­gyon járok étterembe. Unom a vá­rakozást, és azt a másfél-két órát, amit ott töltök, szívesebben fordí­tom valami másra. Ezek szerint nem egy nagy ínyenc. Hát nem! Anyámék látják, hogy ha megjövök külföldről, mindig jobban nézek ki, mint itthon, de csak azért, mert külföldön új ízek­kel találkozom, és jólesik enni. Délelőtt tízkor csokitorta ká­vával. Ez a reggeli? Nem bíztam a melegszendvics­ben, ezért rendeltem csokitortát. De nem tudtam, hogy azt Sacher- nek hívják. Kérdezte a pincémő, hogy akkor azt, én meg csak néz­tem, miről beszél. Inkább odamen­tem, és megmutattam. Nekem tényleg mindegy, mit eszem, mert nem vagyok a kaja megszállottja. Sokat dohányzom, és nem igazán érzem az ízeket. Anyám sokáig nem is tudott mit kezdem velem, mert nem ettem meg semmit. Rá kellett szoktatnia a kajálásra, és azt találta ki, hogy kártyákat csinált, képekkel. Minden kártyán más ka­ja volt, és azt kaptam, amelyiket ki­húztam. így tudott csak rászedni, hogy egyek végre. Játékosan. Elfogadja azt a megállapítást, hogy egy népet, egy nemzetet az ételeiről lehet megismerni? Az tuti, hogy a spanyolokra is jel­lemző a kajájuk. Például a paella. Az miből is áll? Hal, rizs, paradi­csom? Talán. Vagy kagyló, csirke. Tessék! Azt sem ismerem. Pael- lát én csak a spanyol útikönyvben láttam. Még nem ettem. Vagy ha igen, nem emlékszem. Ami az én szememben sokkal inkább megha­tározza a spanyol népet, az nem is annyira a kaja, hanem az étkezési kultúrájuk. Ok ugyanis szendvics- bárokban kajálnak. Ki van téve a croissant, a kis bagett, abba süt­nek rántóttát, de tehetsz bele son­kát, sajtot, nagy szelet húst, vagyis te magad rakod össze, mit eszel. Nálunk konzervatívabb az étkezé­si mód. Ott nem kell beülni és vár­ni, hanem odamész, és te, egyedül elkészíted, attól függően, mire vtm gusztusod. Nekem húsra, mindig csak húsra. Én nagy húsza- báló vagyok. Főzésben meddig merészke­dik? Megismerkedtem vele, próbál­tam megszeretni, felkészültem ren­desen, aztán mégis szakítottunk. Mármint a főzés meg én. Anyámtól még recepteket is kértem. Megta­nultam palacsintát csinálni. Aztán elmúlt, ez is elmúlt. Nem élveztem. És azóta sem durálta neki ma­gát? Rakott krumplival kedvesked­tem nemrég a barátaimnak. A Sza­badság, szerelem forgatására ké­szültünk, vízilabdaedzésről jöt­tünk, és felhívtam őket, hogy majd nálam eszünk valamit. És mivel kolbász is volt otthon, és a rakott krumpli halál egyszerű, nekiáll­tam. Sajt, tejföl, ami van, rakod és rotyog. Ne gondoljam akkor, hogy el­veszett ember a konyhában. Ha rá vagyok szorulva, össze tu­dok dobni valamit. De nem vagyok, vagy ha mégis, akkor sincs hozzá kedvem. Tudniillik nem élvezem. Egy húslevesre sem vállalkoz­na? Sok hússal, igéző darabok­kal. Inkább ötszáz forintért megve­szem. És ha vendég jön a házhoz? Jöjjön csak egy kávéra. Azt főzök neki. Pontosabban folyatok rá forró csapvizet. Nem mintha nem lenne kávéfőzőm, de minek szedjem elő? A kávé is lehet három az egyben, vagy egy a háromban, tudom is én! Utána úgyis iszom még vagy nyolc erőset. Kenyérpirítója is van? Az micsoda? Külön kis szerken­tyű? Teát tart otthon? Elvileg igen. Biztosan kaptam valakitől. Nagyon sok dologgal csak akkor szembesülök, ha pa­kolok. Befőtt? Az biztos nincs. Dzsem? Csak úgy tartalékban? ínséges napokra? Lehetséges, hogy van. Nem tu­dom. Múltkor találtam egy mézet. Csak néztem. Egészen meglepőd­tem, hogy került oda. Só, fűszer? Felesleges. Minek? Például a paprikás krumpli­hoz. A kolbász sós is, meg fűszeres is. Tojás? Az van, sajnos. Miért sajnos? Mert már régóta ott van. Hozzá sem merek nyúlni. Akkor tehát hűtőszekrénye is van. Hogyne lenne?! Az a lakásfelsze­relés része. Hozzátartozik. Még ak­kor is, ha csak tojás van benne. És milyen a konyha? Kicsi. Nagyon pici. Nem is kelle­ne. Felesleges. Úgyse használom. Mosogatni sem szeretek. Tele a la­kás pohárral és csészével. Olyankor szoktam összeszedni őket, amikor már egy sincs a szekrényben. A spanyolországi zarándokúi­ra mit pakol a hátizsákjába? Kajában? Semmit. Korábban, amikor vonattal utazgattam Euró­pában, mindig rengeteg kaját vit­tem magammal. Főleg konzerve- ket. Nem akartam ilyesmire pénzt költeni. Sajtot és téli szalámit is vit­tem mindig, mert az, ugye, búja a meleget. Búja, de hogyan? Két nap után tocsog a leve. Időbe telt, míg rájöttem, hogy ennek semmi értel­me. Ugyanezt megkapod bárhol, frissen. Kaját azóta sem viszek, ü- letve csak annyit, ami az útra kell, vezetés közben. De ahogy megér­kezem Spanyolországba, már ott eszem. A halételeket itthon soha nem szerettem. Kint sem akartam megkóstolni. Én csak a csirkét és a marhát imádtam. Ma már a polipot is meg tudom enni. Vagy a tintaha­lat, meg az osztrigát. Mocskosul íz­lik. Vagy a cölöpkagyló. Az a nagy kékes fekete. De az olívára is kint kaptam rá. Tekeri a kilométereket valahol Santiago de Compostella felé, s ha megéhezik, letámasztja a bringáját, és betér egy fogadóba? Itthon csirkeszendviccsel sétá­lok végig az utcán, vagy ülök az ét­teremben, és várom, hogy kiszol­gáljanak, de Spanyolországban ezer módja van, hogy gyorsan és finomat ehessek. Minden utcasar­kon választhatsz a kajáldák kö­zött. Egy kis faluban is be tudsz ül­ni egy bárba. Kiskocsmába. Nem. Bárba, ahol a férfiak koc­káznak, kártyáznak, közben megbeszélik ügyes-bajos dolgai­kat. A bár igazi találkahely. Füs­tös is, hangos is, mégsem kocs­ma. Más a hangulata. Olyat is lát­tam már többször, hogy a nő be­tolja a babakocsit, a fallal szembe állítja a sarokban, hogy kevés he­lyet foglaljon, és több órán át ott­hagyja. EÍvan a gyerek akkor is, ha nem alszik. Akkor ez nem is annyira zarán­dokút, mint inkább egy kalandos biciklitúra? Én eddig azt hittem: három hétig úgy él, akár egy asz­kéta. Nekem az első út tizenhárom nap volt, a másik tizenegy. Kocsi­val mentem a francia-spanyol határig, onnan pedig kerékpárral tovább. De nem kenyéren és vízen? Van, aki így csinálja végig, pont ezért megy. En nem. Én azt élve­zem, hogy a bárokban jókat dumál­hatok a zarándokokkal, átgondo­lom, hol tartok, mit láttam, és me­gyek tovább. Útközben tök jó, hogy magadban vagy, nincs is kedved beszélgetni, de ha szünetet tartasz, jólesik az emberi szó. A hatodik-hetedik napon, gon­dolom, már sült libapecsenyére és vörös borra vágyik. Libapecsenye helyett inkább Pick szalámira, kenyér nélkül, nagy darabokban. A bort pedig fizikailag nem bírom. Nekem savas. Úgyhogy átszoktam a sörre, de abban sem vagyok válogatós. Nem iszom any- nyit. Kútvizet igen. Főleg ötven fok­ban, két falu között, Spanyolor­szágban. Már ha iható. Nekem az a csúcs, nem a sangria. Spanyolor­szágban egyébként nincs „nagy ne­héz kaja”. A gazpacho a kedven­cem. Az tipikus andalúz kaja. Lé­nyegében egyszerű zöldségleves. Paprika, paradicsom, uborka, nem tudom, mi még, azt összemixelik, de nem tesznek bele tejszínt, tehát nem krémleves lesz, hanem valami hígabb, aztán pirított kenyérdarab­kákat tesznek bele, és jégkockákat. Pillanatok alatt összedobják, és van vagy nyolcféle belőle. Igazi kurió­zum a gyomornak. ízvüágban is. Sokat költ kajára az úton? Nem, mert vidéken olcsón étkez­het az ember. A következő évadot Barceloná­ban tölti. Annyira megszerette a spanyolokat, hogy képes kilépni a Vígszínház kötelékéből? Egy év fizetetten szabadságot kértem. Barcelonában vannak a barátaim, nem először megyek oda. Szeretném kipróbálni magam ott is. Mivel beszélem a nyelvet, nem titkolom, színészként is sze­retnék valamilyen lehetőséghez jutni. Én a spanyolt mindig imád­tam. Ha bekapcsolom otthon a té­vét, elsőként a spanyol televízió adása jön be. Kedvenc napüapom az El Pais. A szótár mindig ott van a kezem ügyében. Barcelonában fo­tókiállításom lesz nemsokára. Kez­detnek ez is nagyon jó. A többit majd meglátjuk. Itthon mi a kedvenc eledele? Nincs olyan. Bárhol, bármit megeszem. Régen nagyon finnyás voltam. Ma már egyáltalán. Ha hosszabb időt töltök külföldön, anyám mákos gubájára vágyom. Spanyolországban is mindegy, miből választhat? A bár a fontos, nem a kaja. És ott sem válogatok. Az a fontos, hogy jól érezzem magam, ahhoz pedig másra van szükségem, nem egy megrakott tányérra. Voltakép­pen tényleg mindegy, mit tesznek elém. Megeszem és kész. Csak a hangulat, az legyen remek. Meg az emberek. Spanyolországban ezer módja van, hogy gyorsan és finomat ehessen az ember, minden utcasarkon vá­laszthat a kajáldák között (A művész archívumából)

Next

/
Thumbnails
Contents