Új Szó, 2006. július (59. évfolyam, 151-175. szám)
2006-07-12 / 159. szám, szerda
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2006. JÚLIUS 12. www.ujszo.com Beszélgetés N. Tóth Anikóval, a Madách- és Posonium Irodalmi Díjjal kitüntetett Fényszilánkok írójával Biztonságos és titokzatos (Somogyi Tibor felvétele) Tahiti jut eszünkbe. De fordítva is igaz: ha Tahitiról esik szó, azonnal megjelennek szemünk előtt Gauguinnek a polinéziai szigeten festett, primitív, ősi környezetbe, dekoratív tájba helyezett nőalakjai. Tahitival és Gauguinnel kapcsolatban azonban - feltehetően még itt Szlovákiában is - kevesekben vetődik fel Milan Rastislav Štefánik neve. Legalábbis eddig kevesen tudták, gondolták, hogy van kapcsolat Gauguin, Tahiti és Štefánik között. Pedig van: ezt bizonyítja a Pozsonyi Városi Galéria Pálffy-palotabeli termeiben látható kiállítás, melynek címe Štefánik és Gauguin Tahitin. Köztudott, hogy Gauguin az ősi környezetről, a primitív művészethez való visszatérésről álmodozva, mindenfajta civilizációtól menekülve utazott el Tahitira, hogy visszatérhessen a „romladan primitivizmus eleven forrásaihoz. Itt teremtette meg új festészeti koncepcióját, amelyre a már említett nagymérvű dekorativitás, „a hatalmas szőnyegként ábrázol föld”, „a színházi díszlet benyomását keltő háttér”, a stilizált formák, a széles foltokban felrakott vibráló tiszta színek jellemzőek. Gauguin és Tahiti kapcsolatával összefüggésben elsősorban ez a misztikus festői világ körvonalazódik vizuális tudatunkban, ugyanakkor a mester a szigeten több fametszetet is készített. Faragványai és fametszetei - egyik értékelője szerint - az egyiptomi freskók szűkszavúságával mutatnak rokonságot. Erről győződhetünk meg a pozsonyi kiállításon, amelyet Stefániknak köszönhetően rendezhettek meg. A szlovák politikus ugyanis párizsi tanulmányai révén kapott megbízást a francia kormánytól, hogy végezzen asztronómiai kutatásokat a francia Polinézián. Štefánik így jutott el Tahitira, ahol - akárcsak Gauguint - lenyűgözte a háborítatlan környezet és a szigetlakok természetközeli kultúrája. Olyannyira csodálta az ottani körülményeket, hogy több fotográfián is megörökítette a szigetvilágot - e képekből a kiállításon is láthatunk néhányat. Gauguinnek pedig olyan nagy csodálója volt, hogy gyűjteni kezdte hátrahagyott fadúcait. Ezek a sokszorosító eljáráshoz szükséges dúcok - Štefánik repülőszerencsétlenségben elszenvedett tragikus halála után - a népes család adósságainak kiegyenlítéseképpen kerültek adásvétellel csehországi gyűjteményekbe. E dúcokról utánnyomással készült (jelenleg Szlovákia területén fellelhető) metszetekből állították össze a Pálffy-palotában installált kiállítást, mely szeptember 10-ig látható, (tébé) Vannak könyvek, amelyeknek az utolsó lapjaira érve az ember kis csalódást érez. Hogy vége, nincs tovább. Pedig jó lenne még tovább olvasni. Mert nehéz elszakadni tőle. Az Ipolyságon élő N. Tóth Anikó Fényszilánkok című kisregénye ilyen könyv. MISLAY EDIT Két rangos hazai irodalmi díjjal tüntették ki a közelmúltban a Fényszilánkokat. Említetted, hogy amikor elkészültél a regénnyel, nem igazán merted megmutatni senkinek. Miért volt ez a bizonytalanság? Nagyon hosszú ideig nem írtam szépprózát. Pontosabban írtam, mert én a meseműfajt is annak gondolom, csak a szakma nem vette, veszi ezt nagyon komolyan. Alapvetően kis szerkezetekben nyilatkoztam meg tehát. A nagy kompozíciótól féltem, ugyanakkor persze kihívás is volt. Mondják a műfajhierarchiában gondolkodók, hogy a regényhez mint legmagasabb rangú műfajhoz meg kell érni vagy fel kell nőni. Ez nem feltétlenül csak élettapasztalatot jelent (és hát az sem biztos, hogy az élettapasztalat a megélt évek számával egyenes arányban nő), hanem mondjuk irodalmit is (ezen olvasói edződést, műveltséget és írói gyakorlatot értek). Az utóbbi években persze sok jó próza született egészen fiatal szerzők tollából. Alkat kérdése is nyilván. A szorongás mellett azért titkon reméltem, hogy bejön a szöveg. Már csak azért is, mert jó volt írni. Csaknem egyensúlyban voltam magammal. Ki olvasta elsőként a kéziratodat? Különböző folyóiratok szerkesztői látták darabjaiban még az alakulás folyamatában. Minden küldeményem közölték, ami jó visz- szajelzés volt. A teljes szöveget hivatásból a könyv szerkesztője, Gazdag József látta először. Az ő reakciói megnyugtattak. Utólag is nagyon örülök, hogy együtt dolgoztunk. A Madách-díj átvétele után mondtad, hogy tulajdonképpen mindig regényre készültél. Mi adta a fő ihletet a Fényszilánkokhoz? Egyáltalán, ez volt az a téma, amit első regényedben meg akartál írni? Igen, gyerekkorom óta regényre készülök. Rengeteget olvastam, és azt gondoltam, nagyon jó lehet regényírónak lenni. Aztán persze jöttek az előbb említett félelmek. A konkrét motiváció egy felkérés volt. Az Új Forrásba kértek anyagot 2002 nyarán. Ez volt az első magyarországi publikálási lehetőségem, gondoltam, nem hagyhatom ki. Ám semmi küldhető anyagom nem volt, csak néhány kéziratos cedim, regénykezdeményfélém a múlt századból. Ezeket rakosgattam össze. Jász Attilának tetszett, közölte is. Aztán alkotói szabadságra mentem kislányunk jóvoltából. Lett időm. Energiám. Nem volt több téma. Amit jó néhány évvel azelőtt elkezdtem, azt folytattam. Szeretem végigcsinálni a dolgaim. A Fényszilánkoknak rendkívül pozitív volt a kritikai fogadtatása, és e karcsú kötet sokszínűségét jelzi az is, hogy például Németh Zoltán szerint nevezhető faluregénynek, titokregénynek, családregénynek, értelmező regénynek is. Számodra mi a Fényszilánkok? Örülök az értelmezői érdeklődésnek, a sokféle olvasatnak. írás közben persze nemigen voltak regénytipológiai megfelelési kényszereim. Jó szöveget akartam írni. Előzőleg és közben is elég sok regényt olvastam, különböző világok gubancolódtak össze bennem, elsősorban nyelvi világok, talán ezért lett ilyen. A családregényt és a titokregényt érzem legtalálóbbnak. De olvasható akár szerelmi regényként is, persze áttételesen. „Előhívom a múltat.” Talán ez a könyv egyik kulcsmondata. Miért fontos számodra a múlt? Ez a mondat kétféleképpen érthető. Egyrészt a múlt előhívása egy tudatmunka, az emlékezésé. Másrészt az előhívás egy vegyi folyamatot jelent a fényképkészítés technikájában. Édesapámmal gyermekkoromban elég sok időt töltöttem a sötétkamrában. Rendkívül izgalmas volt figyelni, ahogy az előhívó oldatban pülanatok alatt kirajzolódtak a fekete-fehér képek, a közelmúlt eseményei. A múlt valamiféle biztonság. Viszonyítási alap. Titokzatosság. Az emberi kapcsolatok, érzelmi szövevények érdekelnek leginkább. De hát ezekről alig lehet valamit tudni, minden elcsúszik, szétkenődik, az emlékek nem rögzítenek pontosan. Csak ráfogásokkal élhetünk. De talán ez a szép ebben. Nagyon izgalmas a regényben, ahogyan a nagymama „parttalan” monológjaiból egy család, sőt több generáció, egy falu élete, történelme kirajzolódik. Ezek külön kutatást igényeltek, vagy „készen” kaptad, és üyen mélyen megmaradtak benned? Nagyanyám megnyüatkozásai voltak emlékezetesen parttalanok. Tőle is, rokonoktól, közeli ismerősöktől sok igaz történetet hallottam. Mindig az életüket mesélték, meg egymás életét (volt sok pletykasztori is!). Ugyanazokat az életeseményeket, amikkel a nagy- történelem sújtotta őket, de számukra valahogy a hétköznapok részévé lettek a csapások is. Nem volt hamis pátosz, nyavalygás ezekben a szóáradatokban. Talán ezért is maradtak meg. Meg is lepődtem, müyen könnyedén előjöttek, amikor hívtam őket. Készítettem néhány interjút a regényírás idejében, főleg idős emberekkel, családtagokkal, de nem feltétlenül a sztorik érdekeltek, hanem a tárgyi világ, a szokások, az emberi alkatok, s főleg ahogy mindez a nyelvben működött. Nem a néprajz vagy a szociológia felől közelítettem a tárgyhoz. Regényt akartam írni, végig azon dolgoztam, hogy ne legyen konkrét helyhez köthető (például nem nevezem sehogy a folyót, ami elég nehezemre esett), miközben persze minden nagyon konkrét vagy pontos. Az általánosítás, a lebegtetés lehet erény. Volt azért néhány rosszalló megjegyzés éppen emiatt. (Nem gondolom, hogy nekem feladatom lenne például megírni a szlovákiai magyar falu regényes történetét. Ez alighanem generációs probléma.) A sorsok, a történet egyedisége mellett valami meghitt, ismerős hangulat lengi be a Fényszilánkokat. Olyan pillanatokat, ízeket, színeket, helyzeteket vonultat fel, amelyeket bizonyára az olvasók közül is, akiknek nagyszüleik, szüleik révén kötődésük van a faluhoz, sokan átéltek. Lehet, hogy már régóta az emlékeik mélyén lapultak, és a regény révén elevenednek fel újra. Kaptál üyen visszajelzéseket? Igen, többen is beszámoltak erről, profi olvasók és nem profi olvasók (ez utóbbi kategória egyáltalán nem elmarasztalás, sőt!), Nyíregya múlt házán, Pécsett, Budapesten, Győrben ugyanúgy olvassák, mint mondjuk Ipolyságon, Nagyölveden vagy Szetén. Igen, üyesmiket váltott ki a szöveg: gyerekkori hangulatokat, melyekből előhívódik a múlt, mindenki magánmúltja. Kívánhatok ennél többet? A könyvet édesapád fotói ü- lusztrálják, s a fényképek pontos leírása is része a regénynek. Óhatatlanul felmerül tehát a kérdés: hogyan keveredik a Fényszilánkokban valóság és „ráfogás”, képzelet? Családi fotók nézegetése indította el az emlékezésfolyamatot. Édesapám fotói azért érdekesek, mert nem csupán portrékat fényképezett, hanem hétköznapi történéseket, munkapülanatokat is megörökített, valamint mindig ott volt a természeti világ és a tájélmény. A regényben valóság és képzelet összemosódik, hiszen a múlt ráfogásoldatban hívódik elő. Lehet (vagy szabad?) olvasni fikcióként és referenciálisan is. Ez utóbbi talán egy picit leszűkíti az értelmezési lehetőségeket. Az olvasónak persze döntési joga van. Családi fotóinkon sokan felismerik a konkrét személyeket is, ők biztos nehezen tudnak ettől elvonatkoztatni. De hát ez nem olyan nagy baj. A regénynek három szólama van: a nagymamáé, amely egy ízes, csapongó „oral history” vagy igazmese-mondás, a fényképező fiú-apa a pillanatot minden apró mozzanatában megörökítő, a tényszerűséghez, a „pontos képekhez” következetesen ragaszkodó (és a hozzád is nagyon közel álló Mészöly Miklós ars poeticáját „továbbvivő”) beszámolója és a kislány- unokának a falusi valóságot a mesével keverő, olykor chagalli hangulatú világa. Hogyan alakult ki ez a szerkezet? Hitelesen vagy egyáltalán megszólalni én-elbeszélőként tudtam. Viszont az egy szólam, egy hang kevésnek tűnt. Választottam hát három hangot. A gyerekhang vagy éppen kislányhang fekvése volt a legkényelmesebb (alighanem a meseműfaji gyakorlatom miatt). A másik kettő ezt ellenpontozza. Legtöbbet az öregasszony beszél- tetésével bíbelődtem. Van egy negyedik szólam is, terjedelmében igen szűk. A többi három hang nem engedi szóhoz jutni. Folyton rábeszélnek. A lappangó szólam hordozza a titkot. Ä titkot, amit talán jobb nem felfejteni. Tanár vagy, ami időigényes elfoglaltság, van egy kislányod is, s mindehhez még elárultad, hogy elég nehezen és keveset írsz. Mi az, ami mindennek ellenére rávesz az írásra, ami „fogva tart” és nem enged? A tanítás nemcsak időigényes, hanem energiaigényes is. Irodalmat tamtam viszont nagyon jó dolog. Mint ahogy a gyereknevelés is. Anilla pedig egyenesen felszabadított az írásra. Ä Fényszüánkok óta (nem a megjelenés, hanem a szöveg berekesztése óta) szülte semmit nem írtam. Mondhatnám: nem volt időm. A tanítás mellett maradék erőm. Ülök a babérjaimon. Vagy éppen félek - nem a nagy fehér papírtól, hanem az üres monitortól. Vagy - mint a Fényszilánkok is - újra évekig lappang bennem valami szöveg, ami majd egyszer előhívódik. Siettetni nem lehet. Az írásra egyébként az visz rá, hogy meg akarom érteni - valamilyen szinten legalább - a vüágot és benne magamat. Ez veszélyesen szép és nagy erőfeszítést igénylő munka. Nem lehet henyélni közben. RÖVIDEN Elhunyt Bertók Lajos színművész Budapest. Bertók Lajos, a Budapesti Kamaraszínház színművésze hétfőn tragikus hirtelenséggel elhunyt. A művész 1966. május 1-én született Debrecenben. 2004-ben Jászai Mari-díjat kapott. Színházi szerepei: Hamlet, dán királyfi (Hamlet, dán királyfi), Harold és Maude (Harold), Világtalanok (Apa), Egy őrült naplója (Popriscsin), Bűn és bűnhődés a rácsok mögött (Amper, Rasz- kolnyikov). Filmjei: Zafír (1989), A Mi szerelmünk (2000), Kisváros (2000), Kanyaron túl (2002), Aranyváros (2002), Ultra (2003), A Porcelánbaba (2003), Igazi Mikulás (2005) , Vadászat angolokra (2006) . (MTI) Michael Moore-sorozat a képernyőn Júliusban négy művét tűzi műsorára az ml annak az amerikai alkotónak, aki visszahelyezte jogaiba a dokumentumfilm műfaját. Provokatív, kényelmetlen igazságokat kimondó, az amerikai életformát vizsgáló-bíráló. Az Egyesült Államoknak, a világ legnagyobb katonai hatalmának politikáját ostorozó filmjei nem csupán a fesztiválokon aratnak, ami ennél is nagyobb szó: beültetik a nézőket a moziba. Az alkotói sorozat Moore legismertebb munkái, a 2002-es Kóla, puska, sült krumpli (VIII. 6.) és a 2004-es Fahrenheit 9/11 (VIII. 13.) mellett két korábbi csemegét is tartogat: a Roger és én (VII. 16.), valamint a Hű, de nagy! (VII. 30.) című filmjét, (ú) A Pozsonyi Városi Galéria nyári kiállítása Štefánik és Gauguin Tahitin TÁRLATAJÁNLÓ Gauguinről a legtöbbünknek (Képarchívum) ■ ! i' — ____Mem^aaam A Le Sourire újság fejléce (Képarchívum)
