Új Szó, 2006. július (59. évfolyam, 151-175. szám)

2006-07-08 / 156. szám, szombat

„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas holdvilága.” (AranyJánosj CSALÁDI KÖR gazda pedig mond egy szives já estét, Leid, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével * (AranyJános] 2006. július 8., szombat 10. évfolyam 27. szám Mindennapi kenyerünk: Az Ige mint lámpás A legjobb távfény sem világít a távoli célig, hanem mindig egy következő útszakaszt tesz láthatóvá 12. oldal Kenguru mama s kenguru baba Miért hordozzunk? Mert az a kisbaba életét jobbá, az édesanyjáét pedig könnyebbé teszi. 13. oldal 14. oldal Hétvégi olvasmány Csáth Géza: A béka ...miért merednek meg az izmaim, mikor két békaszem pislogó rohadt fényét látom Az az igazi relaxáció, amikor nem kell sehová sem sietni, s közben jó beszélgetőtársra is bukkan az ember, ez energiát ad, nem csak az agynak, a fizikai testnek is Relaxálunk, lazítunk, kikapcsolódunk, tehát vagyunk És ti, igazi nyújorkiak, hogy relaxáltok? - kérdezte egy ismerősöm itthon, Nagymegyeren. El is gon­dolkodtam erősen, tulaj­donképpen mit is csinálok én és a nyolcmillió New York-i relaxáció címen? MOLNÁR MIRIAM Otthoni ismerőseim, akik tehető­sebbek vagy arra vágynak, hogy te­hetősek legyenek, és úgy tesznek, mintha megengedhetnék maguk­nak a luxust, színházba járnak, operába és koncertekre, utána meg késő esti vacsorákra drága manhat­tani éttermekbe. Vagy ugyancsak drága klubokba járnak, ahol kokté­lokat fogyasztanak, darabját legol­csóbban öt, legdrágábban elkép­zelni sem tudom, milyen áron (ugyan a Timesban egyszer olvas­tam egy százdolláros koktélról), és legalább egydollárnyi borravalót is adnak italonként a bárpultosnak. A klubokban hangos zene szól, be­szélgetni nem nagyon lehet, igaz, dohányozni sem, így azok, akik mégis füstölögni szeretnének, kivo­nulnak az étterem elé, s ott, az ut­cán pöfögnek és beszélgetnek. Pihentető kultúra Anyagi okokból én ritkán jutok el színházba. De az igazsághoz hoz­zátartozik az is, hogy az olcsóbb, nem a Broadway-n játszott dara­bokra itt-ott elmehetnék, csakhogy nem egészen értem, a többiek ho­gyan iktatják be normál dolgozó életükbe a színházat, amely után éjfél előtt nem nagyon ér haza a kedves néző. Múzeumokba, kiállí­tásokra szívesen elmegyek, hiszen ezek anyagilag nem megterhelők, oda viszont társaság nélkül nem szeretek járni, így korlátozom saját magam. Pedig a múzeumi környe­zet kimondottan megnyugtató és pihentető számomra. Csak hallo­másból tudok a klubokról, és a té­véből egy keveset, de ennek az in­formációnak nem nagyon adok hi­telt, mert Hollywood mindent el­ferdít saját érdekeit szem előtt tart­va. Néha viszont késő este, éjfél kö­rül, elmegyek egy-egy felkapott ét­terem vagy klub előtt, látom a fiatal és középkorú relaxálókat. Nekik nyilván megfelel ez a fajta közeg, és biztos jól érzik magukat, engem leginkább irritálna a hangzavar s a részeg vendégek. Legtöbbször az jut egyébként ilyen alkalmakkor az eszembe, hála az égnek, hogy nem lakom ilyen klub közelében, mert a füst és a zaj, főleg nyári meleg éj­szakákon nagyon zavarna. Különleges alkalmakkor meg­rendezett fogadásokra el szoktam menni, ha nem nekem kell fizet­nem a belépőt - vannak még jó em­berek, akik meghívnak másokat is egy-egy jótékony estére. Bár szá­momra az ilyen alkalom sem iga­zán relaxáció, mert beszélgetni kell, networkelni úgy, hogy egyik kézben a pohár, a másikban a kis papírtányérka, rajta sok finomság. A finomságokat gyorsan el kell fo­Mostanában, a nagy haj­tások közepette, legin­kább csak otthon szeretek leheveredni a kanapén, lehetőleg két macskával. gyasztani, hisz mások is gyors tem­póval esznek, és pillanatok alatt el­fogy a kínálat, másrészt meg kell is a másik kéz kézrázogatásra, geszti- kulálásra, papírszalvéta használa­tára stb. Vendégfogadás Barátnőm unszolására évi több alkalommal fogadunk brunch- vagy vacsoravendégeket. Ezek az alkalmak a vendég számára remél­hetőleg kikapcsolódást és kellemes élményt nyújtanak, én leginkább arra asszociálok, hogy ki kell gon­dolni, mit fogunk főzni, a hozzáva­lókat meg kell vásárolni és haza kell cipelni. A vendégfogadás nap­ján a lakást ki kell takarítani, az alapanyagokat el kell készíteni, és mire a vendég megérkezik, sok esetben én készen állok az elalvás- ra. Persze, előfordul, hogy nagyon kellemes délután vagy este kereke­dik a vendéglátásból, és ilyenkor úgy érzem, bőven megtérül a be­fektetett energia. Ha viszont én megyek vacsoravendégnek valaho­vá, azon tűnődöm már előre, mi olyat fognak tálalni, amit én nem szeretek és nem eszem vagy iszom, s hogy ezen majd megsértődnek-e a vendéglátók. Szerencsére az amerikaiak tisztában vannak az emberek eltérő étkezési szokásai­val, és előre tisztázni szokták a me­nüt. Séta, mozi Sétálni szeretek. Az az igazi rela­xáció, amikor nem kell sehová sem sietni, és csak azért sétál az ember, hogy kint legyen a zöldben. A séta akkor is nagyon jó, ha jó beszélge­tőtársra bukkanok, ilyenkor, érde­kes módon, nem fáradok el, még ha órákig sétálgatok sem. A jó be­szélgetés energiát ad, nem csak az agynak, a fizikai testnek is, főleg, ha egy parkban sétálgatunk köz­ben. A mozi is ellazít. Csak arra kell fi­gyelnem, hogy ne felejtsek el vala­mi nassolni- és innivalót tenni a há­tizsákba egy nagy pulóver kíséreté­ben, ha nyár van, mert a mozis ku­korica-kóla kombináció nemcsak, hogy megfizethetetlen, hanem mű­ízű is, így csempészek. A pulcsi azért kell, mert a légkondit ilyen­kor már bekapcsolják, s én pár perc alatt fázom. Egyébként a film után szeretek sorban állni a női mosdó előtt, mert ott a filmmel kapcsolat­ban sok érdekes megjegyzést lehet Néha csak ez tud relaxációt, ellazulást nyújtani: az irodalommal Jó írásokkal teli magányos nap hallani. Egy New Yorkban létesített internetes oldalra bárki beküldhet vicces, érdekes vagy abszurd be­mondásokat, amelyeket valahol véletlenül hallott a metrón, az ut­cán, eseüeg valaki mobiltelefono­zása közben. Én is beküldhetnék párat minden mozizás után, ha nem szenvednék időhiányban. Otthon, édes otthon Mostanában, a nagy hajtások kö­zepette, leginkább csak otthon sze­retek leheveredni a kanapén, lehe­tőleg két macskával valamely test­részemen, és olvasni egész nap. Le se venni a pizsamát, csak olvasgat­ni, esedeg megnézni egy jó filmet, és gondolkodni. A gondolkodást serkend egy kis csokoládé, amit ilyenkor majszolgatni szoktam, vagy legalábbis én ezt szoktam ma­gyarázatként elmondani magam­nak. Nem bánom, ha ezen a napon nem szólok máshoz, csak a dcák­Igazi relaxáció, mikor nem kell sietni, csak sétál az ember kint a zöldben hoz. És ha sikerül elolvasnom egy könyvet, kicsit rendet raknom és át­néznem a felhalmozódott újságo­kat, akkor nagyon elégedett va­gyok a napommal. Néha csak ez tud relaxációt, ellazulást nyújtani: az irodalommal, jó írásokkal teli magányos nap, és nem számít, hogy New Yorkban vagy Nagyme­gyeren vagyok-e éppen otthon. Micsoda keserves egy csalódás volt. Az a fagyi ugyanis, mint kiderült, attól olyan csodálatos, hogy lehetőleg hosszan és reménytelenül vágyakozunk rá. Szóval, ki a fenének kell a dinnye, ha mindig kapható? TÓTH FERENC Nem tudom, észrevették-e. Ké­rem, eltűnt az uborkaszezon. Ha­sonlóan nincs többé dinnyeszezon sem. S a kobakosok keserű sorsá­ban a szerény hónapos retek is osz­tozik. Félreértés ne essék: nem az említett zöldségek - vagy kissé tényszerűbben: pirosságok - tűn­tek ám el. Dehogy! Sőt. A dinnyeszezon természetesen azért tűnt el, mert dinnyét immár bármikor lehet kapni. Akár'kará- csonykor is. Még hogy akár! Kará­csonykor esetenként még jobban is. Mit mondjak, legutóbb olyan 20 Sk per kiló áron. (Volt olyan szezon - mikor még volt szezon -, hogy nyá­ron volt ennyi.) Tehát nem csak hogy mindig kapható, de ráadásul, bár ez viszonylagos, olcsó is. Hogy ez hogy lehet? Sajnos, nem áll ren­delkezésünkre az egész újság, hogy belemerülhessünk a világpiaci tör­vények végtelen örvényébe: elé­gedjünk meg tehát annyival, hogy valaha végtelen Földünk egyeden nagyobb falu lett, ahol fürge repü­lőgépek rém olcsó dinnyét pakol­nak föl ott, ahol terem télen is, és elhozzák a tátott szájjal bámuló kö- zép-kelet-európaiaknak is, akik tényleg annyira csodálkoznak, hogy még meg is tapogatják: - Jé! Dinnye télen! Abba se nagyon menjünk bele, hogy e téli dinnye bizonyos pesszi­misták szerint, akik Közép-Kelet- Európában a népesség mintegy 99,9 százalékát teszik ki, a lehető legteljesebb mértékben íz és zamat nélküli. De a legjobb esetben is tökízű. (Ez fordítva azonban egyál­talán nem működik. Tehát például a tök sohasem dinnyeízű. Ha télen árulják, akkor se.) Több függeüen megfigyelő egy­behangzó állítása szerint nemcsak ám az ilyen szezonok tűntek el ész- revéüenül. Hanem az évszakok is. Tehát a szelíd gyümölcsérlelő ősznek, lég­ben száló ökömyállal, színes le­vélpompával stb. annyi, mert a forró száraz nyár után jön ám a hi­deg azonnal. Meg a virágpompá­val ékeskedő, szép fokozatosan ébredő tavasz is visszavonult, mert a hideg téli hónapok után ripsz-ropsz nyakunkon az év eleji forróság, a megszokott nagyobbo­dó ózonlyukkal és erősödő ultra­ibolya sugárzással együtt. Egyesek szerint persze azért kár ezekért az évszakokért, de ebbe már aligha van beleszólásunk. Az éghajlatváltozás, a globális felme­legedéstől kezdve a váradan nyári viharokig a Tátrában vagy olyan kozmikus erők munkája, amihez képest picuri porszemek vagyunk csupán, akárhogy jár is a szánk, vagy pedig igenis hogy mi okoz­tuk, ebben az esetben meg úgy kell nekünk. Tudják, valahogy olyan egyízű lett a világ. Hisz a dinnye zamatát a gondos termesztésen kívül nyil­vánvalóan az is meghatározta, hogy évente alig egy hónapig volt újdonság. Az első zöld uborka ré- szegítően tavaszi illata is, csak ha­sonlóan kevés időre késztetett he­veny uborkaevésre olyan megátal­kodott egyéneket is, akik egyéb­ként soha szájukba sem vették e nemes zöldséget. Volt egy fagyis, Csomár neveze­tű. Amennyire tudom, az egész szoci - vagy mi - alatt az egész or­szágrészben ő volt az egyeden ma­szek, talán mutogatásra szánták az elvtársak, vagy valami statisztika- kozmetikázásra, vagy csak igen jó kapcsolatai voltak, fene tudja. Ter­mészetesen neki volt a legjobb fa­gyija, meglett, öt-hat éves fejjel úgy hittük, az egész világon. (De a cukrászdái színes löttynél azért százszor jobb volt.) A nyár hivata­losan akkor kezdődött, mikor Csomár - ugyancsak egyedi darab­nak számító - háromszólamú au­tódudájával megérkezett. Több ge­neráció nőtt fel úgy, hogy semmi másra nem vágyott szenvedélye­sebben, mint Csomár fagyijára. Na már most, úgy tizennyolc­húsz évesen, az első pénzkerese­tek idején az emberben még igen élénken élnek a gyerekkori vágya­kozások amúgy is kiirthatadan emlékei. És persze, vehet már ek­kor nemcsak egy kicsit vagy egy nagyot, netán egy hármast, ha­nem gyakorlatilag, amennyi belé- fér. Vagy még többet. Micsoda keserves egy csalódás volt. Az a fagyi ugyanis, mint ki­derült, attól olyan csodálatos, hogy lehetőleg hosszan és re­ménytelenül vágyakozunk rá. Igen, önöknek természetesen igazuk van: ugyanígy van ez ezekkel a szezonokkal meg év­szakokkal is, hogy egyebeket akár ne is említsünk. Csak akkor becsülünk bennünket is gazdagí­tó dolgokat, mikor már végérvé­nyesen és visszavonhatatlanul el­vesztettük őket.

Next

/
Thumbnails
Contents