Új Szó, 2006. június (59. évfolyam, 125-150. szám)

2006-06-23 / 144. szám, péntek

12 Gondolat

ÚJ SZÓ 2006. JÚNIUS 23. www.ujszo.com

1899-ben vért köpött, és a tünet megszűnt ugyan, de a fiatalember még sokáig nem koptathatta a pozsonyi királyi katolikus főgimnázium padját

Bartók Béla pozsonyi doktorai

125 éve született Bartók Béla, „a zeneköltészet legnagyobb magyalja” - ahogy egykori tanítványa, Németh István nevezi őt visszaemlékezésében. Élete s életműve számos szállal kötődik a Felvidékhez, különösen Pozsonyhoz. E szálakat fia, ifi. Bartók Béla kötötte bele abba a „csokorba”, amelynek alkotóelemeit a nagy zeneszerző életútjának helyszínei és történései alkotják.

DR. KISS LÁSZLÓ

E könyv (Bartók Béla műhelyében. Szépirodalmi, Budapest 1982.) egyik fejezete Bartók „egészségi és fizikai állapotával” foglalkozik. E fejezetnek is van pozsonyi vonatkozása: a szerző név szerint két olyan pozsonyi orvost is megemlít, kiknek döntése - ha úgy tetszik, diagnózisa - meghatározta Bartók életútjának alakulását. Ám a neveken, s egyikük beosztásán kívül ifj. Bartók semmi egyebet nem közöl e két

orvosról. A kiváló orvos-genetikus, a zsenivé válás kutatója, dr. Czeizel Endre pedig - Bartók kortörténetét tárgyalva (Bartók Béla patographiája családfája tükrében. Orvosi Hetilap 1995. 30. sz.) — még a neveiket sem említi. Nem lesz tehát haszontalan, ha e jeles évforduló ürügyén megemlékezünk e két neves, de mára méltatlanul elfeledett pozsonyi orvosról, akik nem csak a Bartókhoz fűződő kapcsolatuk miatt érdemelnek ma is tiszteletet.

Ifj. Bartók Béla az atyjától öröklött gondossággal gyűjtötte össze atyja egészségi állapotának adatait is. Bartók kórrajzának, betegségei történetének Czeizel által is szorgalmazott „mélyebb és komplexebb elemzésére” most mégsem vállalkozunk - csak arra a kórra összpontosítunk, melynek „kezelésébe” a két pozsonyi doktor is beavatkozhatott. Ez a betegség a tüdővész, a tuberkulózis volt - a

19-20. század fordulójának népbetegsége. Rendkívüli gyakorisága miatt nem kerülhette el az alkotókat, a művészeket sem. „Másfél évszázadon keresztül formáló hatású tényezővé vált a művészetekben, a

zenében és az irodalomban. A tuberkulózisban szenvedő művészek, költők és filozófusok listája olyan, mintha géniuszoknak tartanánk névsorolvasást...” - írja a magyar származású Dormandy a tébécé kultúrtörténetéről szóló, magyarra is lefordított munkájában (A Fehér halál. A Tuberkulózis története. Góbién Book, Budapest 2002.).

Ifj. Bartók tanúsága szerint Bartók Béla igen korán „bekerült” e jeles névsorba: utolsó gimnáziumi évében, 1899-ben, 18 éves korában egy tél végi napon vért köpött. Azonnal ágyba került. Az ágynyugalom s özvegy édesanyja gondos ápolása következtében két hét alatt az ijesztő tünet megszűnt ugyan, de a sovány testalkatú, sápadt, kiskorától sokat betegeskedő, tornából ismételten felmentett fiatalember még sokáig nem koptathatta a pozsonyi királyi katolikus főgimnázium padját. Czeizel szerint egy pesti orvosprofesszor, Ángyán Béla még a zongorázást is megtiltotta neki, sőt a zenei pályától is eltanácsolta őt. A 280 (!) mulasztott óra ellenére leérettségizett, majd őszszel megkezdte zeneakadémiai tanulmányait Budapesten. Az ősz beálltával újra köhögni kezdett, s mivel makacs köhögése még a következő év tavaszán, nyarán is tartott, „levegőváltozás” céljából Karintiá- ba utazott. A várt gyógyulás helyett azonban tüdőgyulladást kapott, amely mellhártyagyulladással szövődött. E két súlyos légúti betegség tüneteinek enyhülése után térhetett csak haza Pozsonyba. Ekkor vizsgálta meg őt dr. Vámossy István, és mint ifj. Bartók úja: „végzetesnek ítélte betegségét”.

Nem szólhatjuk meg Vámossy doktort a közeli tragikus véget sejtető - utólag tévesnek bizonyult prognózisa miatt. A beteg kora, gyenge fizikuma, az egy évvel korábbi vérköpése, majd az éppen lezajlott tüdő- s mellhártyagyulladás ténye az „exitus letalis” (halálos kimenetel) közelségére utalt. A Röntgen által mindössze négy évvel korábban felfedezett „X-sugarak” ekkor még nem segíthették munkáját: Bartók tüdejének állapotáról csak a mellkas kopogtatása, a légzés hallgatása révén szerezhetett többé-kevésbé pontos információt. A Tallóson (ma: Tomášikovo) 1862. december 23-án született Vámossy István 1886-ban Bécsben szerzett orvosi oklevelet. Pár évnyi bécsi és innsbrucki doktorkodás után Pozsonyban telepedett le, ahol hamarosan hírnevet szerzett magának mint „tiszti kerületi orvos”, 1897-től pedig mint az irgalmas rendiek kórházának sebésze. Bartók betegsége idején már nem csak orvosként, hanem Pozsony orvosi történetének kutatójaként is neve volt: 1898-ban adta ki A Pozsonyi katholikus polgári ápoló intézet című munkáját. Ez amolyan „stílusgyakorlat” volt élete fő művéhez, az 1901-ban megjelent Adatok a gyógyászat történetéhez Pozsonyban című 307 oldalas monográfiához, amely a kezdetektől Mária Terézia koráig tárgyalja a koronázó város orvosainak, gyógyszerészeinek, kórházainak és gyógyszertárainak históriáját. (A könyv Batka János pozsonyi levéltáros fordításában, 1902-ben német nyelven is megjelent - a szlovák nyelvű kiadásra eddig még nem volt igény...) Csak sajnálhatjuk, hogy Vámossy nem vállalta az 1740-es éveken túli időszak feldolgozását és hogy nem írta meg emlékiratait - híres betegei közt bizonyára megemlítette volna Bartók

Bartók Béla 1899-ben (balra) és 1901-ben (fent) (Képarchívum)

Bélát is. Vámossy Pozsonyban hunyt el 1934. június 5-én.

Nem út emlékiratot az ifj. Bartók Béla által megnevezett másik doktor, Pávai Vájná Gábor sem. írásban adott véleménye azonban megmaradt. Pávai Vájná nem értett egyet fiatalabb - s a tüdővész prognózisának megítélésében tapasztalada- nabb - kollégája súlyos ítéletével: „Bartók úr... betegsége gyógyítható...” - adta vissza a reményt Bar- tókéknak „orvosi bizonyítványában”. A laikus számára is érthető fogalmazása miatt - orvosaink okulására - érdemes lenne az egész leletet közölni, helyszűke miatt azonban a Bartók további életpályáját is befolyásoló ajánlás közlésére szorítkozunk: „...sok oly kedvező körülmény... van jelen, amelyek a gyógyulást biztos kilátásba helyezik, különösen pedig akkor, ha Bartók úr a téli időre legalább is 4-5 hónapi időtartamra a déli vidék valamely klimatikus helyét fogja felkeresni...”. A Pozsonyban, 1900. szeptember 23-án keltezett orvosi bizonyítványt dr. Pávai Vájna Gábor „államkórházi főorvos, az országos közegészségi tanács tagja st., stb.” írta alá.

Ezen ajánlásnak eleget téve Bartók és édesanyja 1900 novemberében a dél-tiroli Meránba utazott (ma Merano, Olaszország). 1901 márciusáig laktak itt a Wallenstein- villában. Bartók már az első hónapban négy kilót hízott, egyre jobban érezte magát, januártól már zongorázhatott is. Múlt fia úja, 20. születésnapján testsúlya majdnem 62 kiló volt - egész életében ekkor volt a legsúlyosabb. A doktori tanács helyesnek bizonyult - Bartók tüdőfolyamata megállt, a megjósolt gyógyulás bekövetkezett. Sajnos, Bartók megmentőjének neve ma talán még kevésbé közismert, mint a Vámossyé. Pávai Vájná Gábor (Debrecen, 1851. február 18. - Pozsony, 1913. május 31.), a magyar tüdőgyógyászat megalapítójának, Korányi Frigyes professzornak egykori tanársegédje, 1882-től állt a pozsonyi állami kórház belgyógyászatának élén. Azon magyar orvosok egyike volt, akik az elsők között látogattak el Robert Kochhoz Berlinbe, hogy a tüdővész kórokozójának felfedezőjétől lessék el a kór felismerésének és gyógyításának alapjait. Ez utóbbit még sokáig csak a különböző „varázshegyeken” - ezek egyik legkorábbika Me- rán volt - nyújtott ún. klimatikus és szanatóriumi kezelés jelentette.

Pávai Vájná azonban nem csak kitűnő orvos, a tüdőgyógyászat felvidéki (szlovákiai) úttörője volt, hanem Pozsony szellemi életének egyik vezére is. Egyik alapítója volt a Nyugatmagyarországi Húadó című napilapnak, évtizeden át alelnöke a Toldy-körnek, tollával és szavával fáradhatada- nul küzdött azért, hogy az ország harmadik egyeteme Pozsonyban nyíljon meg... Emléke mindenképpen nagyobb tiszteletet érdemelne - és nem csak a Bartók-év- fordulók apropóján.

i

i

i

í

i

i

Csehy Zoltánt csillapíthatatlan költői „testcsere-vágya" ezúttal arra indítja, hogy egy kevéssé ismert XV. századi reneszánsz költő névalakját és verstestét öltse magára

Nem találunk szavakat

SZILÁGYI ÁKOS

Hadd kezdjem azzal, amivel a Hecatelegium szerzőjének távolközeli irodalmi rokona kezdte egykoron nevezetes „kisssregényéť, s amivel tulajdonképpen minden úásunkat fohászszerűen kezdenünk kellene: nem találunk szavakat. Nem találunk, mert nehéz szavakat találni arra a tárgyszeretet- ből (pontosabban talán: nyelvsze- retetből, a nyelv szerelmes életének szeretetéből) fakadó, tündökletes filológiai tudással párosult formavirtuozitásra, amivel Csehy Zoltán már Hárman az ágyban című monumentális fordításgyűjteményében elképesztette és lenyűgözte az antik ars amatoriákban járatos és járadan, tudós és egyszersmind élveteg olvasóját.

De azért sem találunk szavakat, mert amire keresnénk őket, a nemtudommicsodára (egy Pascalnak tulajdonított kis szerelemfilozófiai értekezés szerzője legalábbis

ezt a találó nevet adja a szerelemnek), nos, arra nemigen vannak szavak. A nemtudommicsoda ugyanis - ó, jaj! - túl van a szavakon, túl van minden határon, társadalmak és civilizációk, tudatok és testek, jó és rossz, szép és rút, kín és kéj határán egyaránt. A nemtudomicsoda - maga a Túlvan. Ez az a hely, ahol minden egybeesik, eggyé válik, összefonódik, egybevág, ami felé minden igyekszik, mozog, csúszik, mászik, vonszolódik ezen a földön, amíg csak él. Aki a nyelvben akar az erotikus öröm csúcsaira hágni, annak a mozgást a nyelvben kell megtennie, a nyelvi normán kell túlnyúlnia, a nyelvi illem határait kell megsértenie szüntelenül és kéjesen. Ide, erre a helyre igyekszik - szavak erotikus játékában, boldog egyesülésében, szenvedélyes egymáshoz simulásában képezve le az Érzékek Birodalmát - az anyanyelv szerelmese (Roland Barthes úja egy helyütt, hogy „az úó olyasvala• • •

ki, aki anyja testével játszik”), hogy a formavirtuozitás ornamentálisan pazarló erotikájával árassza el a római elégiaköltészet disztichonjainak rég kiszáradtnak hitt medrét: „Fönn ez a hosszú: férfiasán deli hexameter-test / és azalatt kipúul rángva nőiesen / csábos pentameter, nosza könnyed, mesteri párvers, / áldozz Vénusznak, és szaporán szaporodj!” - úja Pacificus Maximus versmaszkját tartva maga elé a költő. Az anyanyelv szerelmesét, Csehy Zoltánt, ezt az ügyeletes próteuszi alakoskodót ugyanis csillapíthatadan költői „testcsere-vágya” ezúttal arra indítja, hogy egy kevéssé ismert XV. századi reneszánsz költő, Pacificus Maximus névalakját és verstestét öltse magára, az ő száz (dekádonként tíz-tíz) elégiából álló Hecatelegiumát használva föl erotikus képzelőereje fűtőanyagául.

Végül pedig azért nem találunk szavakat, mert nincs szó a hálára, melyet napjaink politikai háborúiban határtalanul elcsigázott magyalja, ez a menekülő ember érez két választási forduló közé szorulva, mikor egyszeriben az erotikus és priapikus költészet mindenkit mindenkivel egyesítő nyelvi örömében részesül. E költészetben a nemekre szabdalt emberi lény részei olthatadan vágyban égve sietnek egymás felé, hogy folyton-foly- vást, minden módon egyesüljenek, így állítva helyre, ha csak pillanatokra is az elveszett Egészet. Nem csoda, ha a hideg polgárháború légkörében élő olvasót el is fogja a vágy: bárha a kettészakított politikai test részeit is - lett légyenek bármilyen neműek - elfogná a vágy az újraegyesülésre! Hogy e részek félretéve végre önzést és prü- dériát, irtózást és gyűlölködést, megcselekednék, amit a Haza (a Nyelv-Haza!) kíván, amit Ady Endre egykoron a Korrobori törzsi rítusának felidézésével metaforizált, amit Csehy Zoltán erotikus költészetében Aphrodité istennő minden testet - a szövegtestet is - által- ütő szerelemszögei jelképeznek, vagy amit a halhatadan Seres Rezső a slágergiccs kötelező banalitásának egyszerűségével így fejezett ki tömören: „szeressük egymást gyerekek!”

Persze, a mai olvasó nem a béke szigetén él, nem az Augustus kori Róma Pax Romana és nem is a ferencjózsefi monarchia békebeli békéje öleli körül, így hát nemigen hisz a politikai Aphrodité és a politikai Hermész egyesülésében, egy politikai hermafroditusz, netán egy új, politikai androgün eljövetelében. Az olvasónak, e hiteden kutyának marad a szökés. A szökés a szöveg illatos kertjébe, a gyönyörszövegbe. Hadd idézzem ismét a költőt: „Ő szöveget csókol, szöveget simogat szövegelve, / és szövegarcával néz szövegénje mögé. / Költő, s nincs, aki jobb. Nincs: és épp ebben a legjobb. / Másban van, máshogy. Légy te is ő, szövegem!” És csakugyan: „a szöveg CSEHY ZOLTÁN

HECATELEGIUM

mint Roland Barthes írja a Le piaisire du texte-ben - az a gádás- talan személy (annak kellene lennie), aki a hátsó felét mutatja Politika Papának.”

(Csehy Zoltán: Hecatelegium. Kalligram 2006.; Sz. Á. méltatása: litera.hu)

Berény Róbert: Bartók Béla arcképe, 1913