Új Szó, 2006. május (59. évfolyam, 100-124. szám)

2006-05-13 / 109. szám, szombat

12 Családikor ÚJ SZÓ 2006. MÁJUS 13. www.ujszo.com MINDENNAPI KENYERÜNK A megtisztító víz ÉDES ÁRPÁD Ige: '„Mond meg Izrael fiainak, hogy vigyenek neked egy hibátlan vörös tehenet... Adjátok azt Eleázár papnak, és ő vitesse azt ki a táboron kívülre, és vágják le... Egy tiszta ember szedje össze a te­hén hamvát, helyezze el a táboron kívül egy tiszta helyre, és legyen az Izrael fiai közösségéé, hogy vé­tektől megtisztító vizet készítse­nek vele. ” (4Mózes 19,2-9.) A közmondás szerint a tiszta­ság fél egészség. Megboldogult zenetanárom ezt úgy bővítette ki, a zenében a tisztaság az egészség. Ott nem lehet valami csupán félig tiszta, mert ami ezen kívül esik, az már hamis. A tisztaságot általában vala­mihez viszonyítva szoktuk vizs­gálni. Ilyenkor a tavaszi kerti munkák idején palántázástól sá­ros kezünkkel bátran megfogjuk az öntözőkannát, és nem félünk attól, hogy ennek valamilyen kö­vetkezménye lehet. Ám ugyanez­zel a kézzel már nem nyúlnánk az ünneplő ruhánkhoz, mert azt már alaposan be­szennyeznénk vele. Ha a gyermekünknek készí­tünk ételt, még a látszatra tiszta kezünket is meg­mossuk, nehogy valami olyan szennyeződés kerüljön az ételébe, mely bár szemmel nem látható, mégis betegséget okoz­hat. Volt egy orvos, akit az anyák megmentőjeként tartunk szá­mon, Semmelweis Ignác. Ő az által lett naggyá, hogy rájött, az amúgy tisztának hitt kézen is számtalan baktérium és kóroko­zó lehet, amely szüléskor az édesanyák halálához vezethe­tett. A megoldás rendkívül egy­szerű volt: a lehető legtisztább kézzel segítkezni a szülésben. Isten azt mondta az ő népé­nek, hogy szentek legyetek, mert én az Úr, a ti Istenetek szent va­gyok. Az ő szentségéhez viszo­nyítva minden elvétett dolog, nyüvánvaló bűn vagy hitszegés tisztátalanná tesz. Ezért Izráel fi­ainak szigorú rendelkezéseket adott a kultikus tisztaság tekinte­tében. A környező népeknél a halállal, illetve a halottal való érintkezés egyfajta beavatottsá- got jelenteti, kapcsolatot a túlvi­lággal, a holtak birodalmával. Ezzel szemben Isten azt mondta, hogy mindaz, ami a halállal, a túlvilággal kapcsolatos, tisztáta­lan. S mind annak, aki ezzel érintkezésbe került, meg kellett tisztulnia. Ennek eszköze volt a vörös tehén hamvából készült megtisztító víz. Aki tisztátalan volt, kirekesztődött mindenne­mű kultikus közösségből. Ezzel a tisztító vízzel meghintve azon­ban tisztává válhatott ember, hajlék és minden eszköz. A mai korban furcsa kettősség­nek lehetünk tanúi. Az egyik ol­dalon betegesen vigyázunk a tisztaságra. A legkülönlegesebb szerekkel fertőtlenítjük környe­zetünket, olyannyira hogy ez a folyamat már a visszájára fordul, és az ingerszegény élettér az im­munrendszer gyengüléséhez, az allergiák terjedéséhez vezet. A másik oldalon a mai ember alig ügyel lelke tisztaságára. A Szentírás szerint a szív teljessé­géből szól a száj. Beszédünk pe­dig úgy megtelt mocsokkal, szennyel, trágársággal, hogy az már szinte fáj. Amit régen még a kocsis­tól is rosszallottak, az ma már irodalmi „érték”, a sajtóban, a kereskedelmi televíziókban és rádiók­ban teljesen elfogadott. Az erő­szak, az erkölcstelenség minden­napos látnivalóvá vált a hírekben és filmekben. Hiába kongatják a gyermekpszichológusok a vész­harangot, a mesék és rajzfilmek is felsorakoztak az előzőekhez. Pedig ma is igaz az Úr szava: én szent vagyok, ti is szentek legye­tek! Nekünk az újszövetség nép­ének Isten jobbat, sokkal külön­bet készített. A zsidókhoz üt le­vélben így olvassuk: „ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisz­tátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, ak­kor a Krisztus vére, aki örökkéva­ló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az istennek, mennyi­vel inkább megtisztítja lelkiisme­retünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Isten­nek.” (Zsid 9, 13-17). Semmel­weis Ignácnak az élet volt a lé­nyeg, itt az öröklét a tét. A szerző református lelkész * Leginkább az anyák azok, akik fizikailag és lelkileg kimerülnek, depressziósakká válnak, megbetegszenek Szülők könyve - A testvérek „És ha az sem lesz egészsé­ges? Elbújuk-e ezt a lelki terhet? A párom is bizony­talankodott, úgy mint én. Több orvosi vizsgálat sze­rint ugyanannyi esélyünk volt egy egészséges gyer­mekre, mint másnak. Ugyanannyi! De mi már tudtuk, hogy lehet baj is!” BORBÉLY-JÁSZBERÉNYI-KEDL .Azután nagyon szerettünk vol­na még egy gyermeket. Lehet-e, szabad-e vállalnunk? Kinek lesz jó? A nagyobb fiunknak volt is testvé­re, nem is. Nem volt partner a be­teg testvér. A terhekből, a gondok­ból - bármennyire is igyekeztem megóvni - csak át-átsütött rá is.” .Anyám már az első gyermek előtt is úgy vélekedett a férjemről: ennek az embernek nem szülnék. Lenézte, megvetette a páromat. Ezt a férjemmel soha nem beszéltem meg. Elég volt nekem szomorkodni ezen. Aztán, remélem, több nem . lesz - mondta megint anyám. Lett, és ezúttal nem is egészséges. Min­dig azt mondta, sajnálja, hogy így van, neki is fájdalom, de sem fizi­kailag, sem lelkileg nem volt segít­ségemre. Inkább támadott.” ,A harmadik gyermek jövetelét anyám dühödten fogadta: teljesen őrült vagyok, majd nem fogok tö­rődni a »beteggel«, majd eldobom.” , A gyalázatomat a második gyer­mek szüntette meg az emberek sze­mében. Egészséges és szuperbaba. 11,5 év a korkülönbség - nagy idő.” Ha az egyik gyermek sérült, a szülők nemcsak a vele kapcso­latos problémákkal - a másképpen fejlődő gyermek aktuális állapotá­val - kénytelenek szembenézni, ha- Előfordulhat, hogy a testvérek jobban megbirkóznak a sors által rájuk nem azzal is, milyen hatással van, rótt új feladattal, mint a szülők (Somogyi Tibor illusztrációs felvétele) illetve lehet ennek a gyermeknek a léte az ép testvérekre: mit jelent fel­nőni egy fogyatékos testvénei? Ilyenkor nem mindegy, hogy V a másképpen fejlődő gyermek idő- sebb-e vagy fiatalabb testvérénél (testvéreinél); ** hány testvérre oszlik a tény súlya; V a család anya­gi helyzete milyen. Az sem mind­egy, hogy a család izoláltan vagy in­tegráltan él tágabb környezetében. S főleg nem mindegy, hogy az elté­Hasznos kézikönyv folytatásokban A Medicina Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1998-ban Bor­bély Sjoukje-Jászberényi Márta-Kedl Márta szerzőhármas tollából a Szülők könyve, mely értelmüeg sérült gyermekek neveléséhez ad a szülőknek tanácsokat erejüket meghaladó munkájukhoz. A Családi Kör a Carissimi jótékonysági alap jóvoltából folytatásokban közli ezt a könyvet, hogy eljuthasson azokhoz a szlovákiai magyar szülőkhöz is, akikhez egyébként nem jutna. Mert mi is segíteni szeretnénk! rő fejlődésű gyermek mennyi több­letenergiát igényel Önöktől, a szü­lőktől és a testvérektől. A sérült gyermek születését kö­vetően a szülők - több szempont­ból is érthető okokból - általában nehezen, legfeljebb egy gyermeket vállalnak. így az eltérő fejlődésű gyermeknek gyakran csak egy test­vére van. Tapasztalataink szerint a kétgyermekes családban az ép gyermeket - főleg, ha idősebb - könnyen túlzottan alkalmazkodó- nak nevelik, a gyermek érettségét figyelmen kívül hagyva. Ez köny- nyen érthető... A szülők megterhel­hetik őt a fogyatékos testvér jövőjé­vel, amelyben gondozó, támogató szerepet szánnak neki. Hiszen nem tudják még, hogy mit hoz a jövő. „Próbálom neki megmagyarázni, hogy ez nem úgy van, hogyha te felnősz, akkor veszed a kalapod és mész a magad útján, hanem ez a fe­lelősség lesz rajtad, és neked több lesz a felelősséged, mint másnak” - fejtette ki egyszer álláspontját ne­künk egy ép és egy fogyatékos gyermek édesanyja, s még sokan vélekednek hasonlóan, talán Ön is. Mégsem jó ez. Ha mód van rá, ke­ressen kívülről segítséget! Az ép testvér csak annyit vállaljon kötele­ző jelleggel, amennyit akkor kelle­ne, ha testvére is ép lenne. Előfordulhat, hogy a testvérek jobban megbirkóznak a sors által rájuk rótt új feladattal, mint a szü­lők. Ez akkor fordulhat elő köny-' nyen, ha a testvér(ek) idősebb(ek), s a korkülönbség nagyobb, s főleg, ha a nagyobb testvér(ek) lány(ok). Ők másképpen élik meg a szemé­lyes sérülést, mint szüleik, akik a sors által becsapva érezve magukat még sokáig vergődhetnek érzelmi ambivalenciájukkal. Nehezebben barátkoznak meg a fogyatékossággal azok, akiknek testvérét már korán inté­zetben helyezték el, azokhoz ké­pest, akik gyermekkorukat otthon, együtt töltik sérült testvérükkel. Né­hány külföldi kutató azt a következ­tetést vonta le, hogy ha a család ké­pes megoldani a sérült gyermekkel járó tennivalókat anélkül, hogy túl­terhelné az ép gyermeket, akkor az utóbbi jobban alkalmazkodik - ki­sebb a bűntudata és boldogabb -, ha fogyatékos testvére otthon ma­rad, mintha intézetben helyezik el. Türelemre, kitartásra, a másság elfogadására, önzetlen szeretetre tanított, arra, hogy ezen a földön minden élőlénynek joga van a neki megfelelő élethez Bubi, a családtag elment... NAGY ILDIKÓ Tudom, az állatok általában kimúlnak, de a mi Bubink család­tag, ő volt a negyedik gyermek, s így távozása ebből az ámyékvilág- ból sokkal inkább emberi, mint ál­lati volt. Mindnyájan megsirattuk. A szomorú hír hallatán Éva lá­nyom a távoli Angliában zokogott a telefonba. Bubi tulajdonképpen az ő kutyá­ja volt, hiszen nyolc évvel ezelőtt az ő kérésére kerestünk bokszer- kölyköt. S bár Bubiról hamarosan kiderült, hogy csak kevés köze van ehhez a fajtához, számunkra ez nem csökkentette értékét. Egészen különös volt kettőjük kapcsolata. Mivel nagylányom már rég elke­rült hazulról, műiden találkozásuk ünnepszámba ment. Ilyenkor Bubi különleges nyalánkságokat kapott - kutyacsokit, kutyakekszet - és Évi lábánál alhatott az ágyban. Viccelődve azt mondogattuk, hogy szerelmesek egymásba. De Bubi Julcsi kutyája is volt, hi­szen együtt nőttek fel. Kisebbik lá­nyom neki köszönheti, hogy megis­merte és megszerette a kutyákat, hogy nem fél tőlük, s hogy elmúlt a szőrallergiája. Minden napot együtt kezdtek: a kutya a szobaaj­tót kaparva jelezte, hogy itt az ideje felkelni és kicsit vele is törődni. A reggeli készülődésből is kivette a részét, ha mással nem, lábatlanko­dással. Velünk reggelizett: hálásan küefetyelte a tejet, vagy a tálkája mellett ülve jelezte, hogy elfeled­keztünk az ő italáról. Induláskor az ajtóig kísérte Julcsit, és ugyanitt fo­gadta hazatértekor, mindennap egyformán kitörő lelkesedéssel. Sok estét töltöttek együtt, a jó ház­őrző szerepét is vállalta a mi Bu­bink. Mert bár nem volt nagy ku­tya, olyan öblös hangon ugatott, hogy az ajtónkon kívül állót min­den alkalommal megijesztette. Ám soha senkit nem bántott, s ha vala­ki megsimogatta és megvakargatta a hátát, annak nyert ügye volt. Az évek során megtanulta a barát szó jelentését, s akit ezzel illettünk, még ha ellenfélnek számító kan­kutya volt is, arra épp csak férfiúi büszkeségből morgott kicsit. Bubi András fiamé is volt, együtt jártak a nagy kirándulásokra: tábo­rozni, őzet kergetni, a Dunán csó­nakázni - az ilyen férfias kalando­kat többnyüe ketten élték meg. S ha a család egy része olyan helyre ment nyaralni, ahová Bubit nem vi­hettük magunkkal, akkor Andris átvállalta teljes ellátását. Fiam adta meg kutyánknak a végtisztességet is: ott temette el, egy olyan erdő­Hiánya óriási, mert üres nélküle a lakás, nincs kivel úttalan utakon járni, s nincs miért az ismeretlen gazdikkal ismerkedni. részben, ahová szívesen jártak, s ahol Bubiban előjöhettek az ősi va­dászösztönök. Merthogy állítólag afrikai oroszlánvadász, úgyneve­zett ridgeback fajta - is - volt. Az ál­latorvoshoz is Andris vitte el, s mi­kor a műtőasztalon meghalt, meg­siratta. Megértem, hiszen sok ka­land kötötte össze őket, élete egy jelentős szakaszában játszott ko­moly szerepet a kutya. Nemcsak lá­nyokat lehetett könnyebben sétálni hívni Bubi társaságában, hanem kötelességtudatra, a más iránt ér­zett felelősségre is nevelt - akarat­lanul is - ez a kedves jószág. Bubi kicsit a férjemé is volt, bár ő mutatta ki legkevésbé érzelmi kö­tődését. Falusi fiú lévén otthon mindig volt kutyájuk, de az az ud­varon, bódéban lakott, feladata a házőrzés, és talán senki nem érzett iránta semmit. Egy városi kutyá­nak a harmadik emeleti lakásban egész más a helyzete. Ő az udvarra nyíló erkélyen leste, mikor fordul be a család autója. S egy kis bizta­tás után szívesen letrappolt három emeletet, hogy a kapuban fogadja az érkező családtagokat. Bubinak bérelt helye volt a nappali heverő- jén meg persze saját kosarában is, de szeretett a szőnyegen, lábkö­zeiben elfeküdni, így fejezve ki ra­gaszkodását hozzánk. Szép, barna szemével mindent el tudott mon­dani, s amit nem, ahhoz segítségül hívta az orrát. Ezzel bökött meg, amikor üdvözölt, vagy amikor a ka­ját köszönte meg. Türelmesen ülve tálja mellett jelezte, hogy éhes vagy szomjas. Kitűnő hallással reagált a ruhadarabok suhogására, s tudta, melyik a kutyasétáltató ruhám. S ha valami miatt hirtelen megválto­zott közös programunk, lehorgasz- tott fejjel, de tudomásul vette a megmásíthatadan tényt. Bubi az enyém is volt. A legtöbb időt velem töltötte, hisz kölyökko- rában otthon dolgoztam, így alig volt egyedül. Bevallom, néha te­hernek éreztem a napi többszöri, ötven-hatvan perces, sétának nem igen nevezhető, jó tempójú trap­pot. Később úgy döntöttem, ez lesz az én tréningem, s közben az év­szakok változását figyelhettem, és megismerhettem városrészünk minden zugát. Bubinak voltak kedvenc útvonalai, és ő szabhatta meg az hányt. Póráz nélkül az ut­cákon nem szaladgálhatott, de igyekeztem nem fékezni tempóját. Néha beszélgettünk is, mert értet­te a mondandómat, ezt merem ál­lítani. S hogy mire tanított meg? Türelemre, kitartásra, a másság el­fogadására, bizonyos fajta jelbe­szédre, az önzeden szeretetre. Ar­ra, hogy ezen a földön minden élő­lénynek joga van a neki megfelelő élethez. A hosszú, hideg tél őt is megvi­selte, volt pedig vízhadan mellény­kéje, csak mintha nagyfiú létére szégyellte volna. A tavasz bekö- szöntével kicsit lefogyott, étvágya sem volt, játékos kedve is alábbha­gyott. Arra gondoltam, talán a pár- választás lehetedensége kínozza, mert városi kutyáknak - és gazdá­iknak - ez komoly gondot okoz. Ám a baj sokkal nagyobb volt, s ezt Bubi talán ösztönösen megérezte. A kutyáknak ugyanis hűségüknél csak az ösztönük erősebb. Gyarló emberként nem értettem meg üze­netét, s nem tudtuk megmenteni. Hiánya óriási, mert üres nélküle a lakás, nincs kivel úttalan utakon járni, s nincs hogyan, miért az is- meretíen ismerős gazdikkal leállni beszélgetni. Fájó szívvel nézek ki reggelenként az udvarunkon szag­lászó kutyákra. S közben arra gon­dolok, Bubink az örök vadászme­zőkön kergeti, fajtájához híven, az oroszlánokat. Vagy legalább a csá­bos kutyalányokat.

Next

/
Thumbnails
Contents