Új Szó, 2006. május (59. évfolyam, 100-124. szám)

2006-05-06 / 104. szám, szombat

„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével. ” (Arany János) 2006. május 6., szombat 10. évfolyam 18. szám Anya és leánya régen és ma Minél megértőbb a szülő, annál kevesebb a baja gyermekeivel Köpés ajándékötletek A legkedvesebb édesanyának A szeretet az én szárnyam, szívem az én kertem. Anyák napján köszöntelek, édesanyám, lelkem! Hétvégi olvasmány Mama, mama..., Anyámnak Mert félek, nincs messze az idő, amikor hiába kérdezek már, nem lesz, aki válaszoljon „Édesanyám és apám katolikus hitben és arra nevelt bennünket, hogy nem szabad elégedetlennek lennünk, a problémákat viszont meg lehet és meg is kell oldani" Az otthon fészekmelege nem pótolható semmivel Anyák napja talán a leg­szebb családi ünnepünk. A garamkövesdi Gyurkovics Gábor - az ajándékot illető­en - idén kissé megelőzte az ünnepnapot, május első vasárnapját. CSEPÉCZ SZILVIA Amikor a Gyurcsó István-emlék- .apon neki ítélték a Csemadok dunaszerdahelyi területi választ­mánya által felajánlott ösztöndíjat, a jutalmat könnyekig meghatódott özvegy édesanyjának, Mária asz- szonynak is megköszönte. A kis család életmeséje egyszerű, nem kergetnek álmokat, s hiszik, hogy a nehézségek mellett mindig akad valami fogódzó, valami biztató is. Gyurkovics Mária három fiú­gyermeket nevelt fel. Gábor a leg­fiatalabb, tizennyolc éves, a Karvai Mezőgazdasági és Kertészeti Szak- középiskola diákja. Kései gyermek - mondta az édesanyja -, tíz évvel idősebb Tibor bátyja már családot alapított, és elköltözött otthonról. Péter, a középső fiú és Gábor kö­zött kilencévnyi a korkülönbség.- Amikor kiskamaszok voltak, sok volt a tíz év - nevetett az édes­anyjuk. - Tibi és Peti nemigen fog­lalkoztak Gáborral. Ő ugyan ment volna utánuk csavarogni, de ha csak lehetett, lerázták. Mégis el­mondhatom, hogy szerencsém van a fiaimmal. Egyikük sem volt soha szófogadatlan, akaratos vagy fele­lőtlen. Igaz, nem is nagyon hagy­tam őket szabadjára. Emlékszem, ^ibi elsős volt, de már rá lehetett bízni, hogy az egy évvel fiatalabb öccsét hozza haza az óvodából. Akkoriban ugyanis a szőlészetben dolgoztam, és később értem haza, mint ők. De addig jól elvoltak egy­mással. A férjem, Tivadar trakto­ros volt, és a házasságunk első pár évében a Garamkövesdhez közeli majorban laktunk, ott épültek új lakások. Később éppen a gyerekek miatt költöztünk be a faluba. Hogy könnyebb legyen az óvodá- ba-iskolába járás. Sikerült egy kis házat vennünk, s azóta is itt élünk. Szerényen vagyunk, de én úgy gondolom, hogy az otthon fé­szekmelege semmivel sem pótol­ható. Ezt mindig szem előtt tartot­tam. Mindig be tudtam osztani úgy a munkámat, hogy a gyere­kekre külön-külön is jusson idő. A szövetkezetben a sertéshizlaldá­ban dolgoztam. Igaz, legtöbbször már hajnali háromkor keltem, de mire a férjem munkába indult, én hazaértem. Váltottuk egymást, s mindig volt valaki a gyerekekkel. Amikor Gábor pici volt, a délutáni etetéskor őt is vittem magammal az istállóba. Gábor: Ezt többször is emlege­tik, de én sajnos végképp nem em­lékszem. Pedig biztosan érdekes lehetett. Azt tudom, hogy amíg ki­sebb voltam, az idősebbik bátyám­mal voltam bizalmasabb viszony­ban, most viszont Petivel is megta­láljuk a közös hangot. Péter: Hát igen, felnőtt, megfér- fiasodott az öcsém, s már komo­lyabban el lehet vele beszélgetni. Édesanyánkkal is kitűnő a kapcso­latunk, de vannak olyan magánjel­legű dolgok, melyeket inkább egy­más között vitatunk meg. Gábor és én voltunk azok, akik mindenbe belekóstoltunk. A fonástól a fa­munkákig mindenféle kézműves dolgot kipróbáltunk. Én egy ideig makraméztam, de inkább csak Gábor kedvence a repülő boszorka, de mert kiállítások után rendszerint szétosztogatja a munkáit, sajnos csak pár dolgot tudott mutatni (A szerző felvételei) Gábor: Ó, én még mindennek nagyon az elején járok. Két idő­sebb kosárfonó mesterrel is tartom a kapcsolatot, Szálkáról és Nagy- kérről. De minden nagyobb kéz­műves fesztiválon igyekszem meg­figyelni, hogyan dolgoznak má­sok. Van kosárfonó, aki szívesen el­mond egy-két trükköt, de hozzáte­szi, nehogy továbbadjam. Szá­momra megtiszteltetés, hogy befo­gadtak maguk közé. Az édesanya: De az is megesik, hogy a fiam mutat új dolgokat az idősebbeknek. Péter: És azzal sem dicsekszik, hogy van civil hobbija is... Gábor: Hát igen, jelenleg én va­gyok a nánai futballcsapat hivata­los kapusa. Nemrég pedig összeve­rődött egy kis asztalitenisz-csapat, mert a pingpongot is nagyon ked­velem. Az édesanya: Fel is panaszolom néha, hogy állandóan csavarog­nak. De azért a ház körüli nagyobb munkákba besegítenek. Úgy va­gyok vele, hogy szólok egyszer, két­szer, harmadszorra meg nekifogok egyedül. Akkor aztán valamelyikük jön, és kiveszi a kezemből a mun­kát. Különösebben soha nem volt okom félteni őket. Kiskorukban, amikor felmásztak egy fára, arra gondoltam, ha fennmaradnak, bi­zonyítják az erejüket, ha lepottyan­nak, megtanulják felmérni a vész­helyzeteket. És ez talán hozzásegíti őket, hogy miként lehet elkerülni a jóval nagyobb veszélyeket... Most pedig, hogy már mindhárman át­lépték a felnőttkor küszöbét, hálát adok a Jóistennek, hogy közös erő­vel eddig minden gondunkra talál­tunk megoldást. Hosszú éveken át mondogattam, hogy amíg van mit enni, addig nincs nagy vész! Gábor: Igen, édesanyám és apu­kám is katolikus hitben, és arra ne­veltek bennünket, hogy nem sza­bad elégedetlennek lennünk. A problémákat viszont meg lehet és meg is kell oldani! Igyekszünk, igyekszünk. Ugye, ez is lehet anyák napján egyfajta „köszönöm”? Mostanában Magyarországon vett főzött fűzfavesszővel dolgozik, de két éve a saját kertjükbe is ültetett fűzfákat, íme, már hajtanak két alkalommal is részt vehettem Magyarországon a törökszentmik­lósi egyhetes szalmafonó tábor­ban. Az édesanya: Nagyon büszke vagyok rá, hogy Gábort egyre több helyre hívják oktatónak, sőt kiállí­tani. Segítek neki, amiben csak tu­dok. A szalmát például én szoktam tisztítani, mert lassú és meglehető­sen unalmas foglalatosság. Gábor: Szeretek szalmával is, fűzfavesszővel is dolgozni. A ko­sárfonásban sok minden benne van, én szívesen készítek falidí­szeket, vázákat is. A legelső mun­kám egy kis karikás ügyességi vesszőjáték és egy gyermekcsörgő volt. Mostanában főzött fűzfavesz- szővel dolgozom, ami nem olcsó mulatság. Magyarországon szok­tam vásárolni, s egy kilónyi, egy méter magas főzött vessző körül­belül száz koronába kerül. Két éve a saját kertünkbe is ültettem fűzfá­kat, a nagyobb csemetékről hama­rosan lehet majd vesszőt vágni. Szalmából a faliképragasztást ked­velem a legjobban. És a szalmafi­gurákat. Az egyik kedvencem a re­pülő boszorka. Egy-egy kiállítás után rendszerint szétosztogatom a munkáimat, ezért sajnos csak pár dolgot tudok mutatni. Az iparművészetre mint mes­terségre nem gondolt? „Anyák napján köszönöm" hobbi szinten. Gábornál bevált a kosárfonás, már volt egy csomó ki­állítása is. Az édesanya: Azt hiszem, a fiúk a férjemtől örökölték a kézügyes­ségüket. Ő volt az ezermester a családban. Még a hatéves kisunokám, Brenda is szívesen raj­zol, festeget. Sajnos szegény pá­rom nagyon korán, alig negyven­hat évesen itt hagyott bennünket. Régebben már volt egy infarktusa, a tüdejét is műtötték, de mindkét­szer kilábalt a betegségből. Aztán 2001 májusában epegörcsökkel vitték be a kórházba. Megoperál­ták, és utána már csak tíz napig élt. Az nagyon nehéz időszak volt lel­kileg is, anyagilag is. Gábor tizen­három éves múlt, a szövetkezet megszűnt, én munka nélkül ma­radtam. Most is az özvegyi nyugdí­jamból élünk. Tibor fiam mező- gazdasági gépszerelőnek tanult, Péter asztalos. Kis kerülő után Gá­bor is az asztalos szakmát válasz­totta. Gábor: Valójában mindig is az volt az álmom, hogy fával dolgoz­hassak. De a falunkkal szomszé­dos Párkányban, ahová alapisko­lába is jártam, a szakmunkáskép­zőben csak géplakatos szakra le­hetett jelentkezni. Majdnem meg­alkudtam, hogy jó lesz az is, ré­szint, mert tartottam a felvételitől, másrészt mert ez volt a legköze­lebb, vagyis a legolcsóbb. És ez ak­kor nagyon számított. Csakhogy közben szóltak, mégsem géplaka­tos, hanem papírgépész szak nyí­lik. Már abba is belementem vol­na, amikor bizonyítványosztás előtt egy nappal kaptuk az értesí­tést, hogy nem lesz magyar osz­tály. Akkor gyorsan telefonáltunk Karvára, és nagy szerencsémre szeptemberben már ott kezdhet­tem meg a tanulmányaimat, éspe­dig a vágyott asztalos-bútoraszta­los szakon. Nekem mindkettő tet­szik. Az iskolában megrendelésre sima asztalosmunkát, ajtók, ab­lakkeretek készítését és bútor- gyártást is vállalunk. A kisablaktól a kettes létrán át a sarokíróaszta­A kis család életmeséje egyszerű lig mindent. Most fejezem be a harmadik évet, de jelentkeztem a plusz kétéves, érettségivel végző­dő osztályba. A kézművesség, a kosárfonás hogyan kezdődött? Tizennégy éves lehettem, ami­kor először szerveztek a falunkban háromnapos nyári kézműves tá­bort. Kíváncsiságból mentem el, azután ott ragadtam. Szőnyeget szőttünk, ami nagyon tetszett, és agyagozással, kerámiakészítéssel foglalkoztunk. A következő évben jött egy kosárfonó mester is. Ami­kor mellételepedtem, csak bámul­tam. Úgy éreztem, hogy ezt én so­ha nem tudom megtanulni. De az­tán annyira belejöttem, hogy más­nap és harmadnap már én mutat­tam a fogásokat a többieknek. Két évvel később pedig mint csoport- vezetőt hívtak a Nagykürtösi járás Lukanyénye nevű falujában szer­vezett kézműves táborba. Igaz, ott szalmázással foglalkoztam. Előző­leg ugyanis az iskolánk jóvoltából

Next

/
Thumbnails
Contents