Új Szó, 2006. április (59. évfolyam, 77-99. szám)
2006-04-28 / 98. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. ÁPRILIS 28. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ Kötelező az Autonómia A magyarországi kábeles műsorelosztók nem hajlandók bevenni a Duna TV Autonómia csatornáját alapcsomagjukba. A médiatörvény kötelezi őket a közszolgálati adók továbbítására - ez azt jelenti, hogy kínálatukból ki kell venniük valamit. Annál kevésbé van ínyükre a dolog, hogy e csatornák szórásáért nem kapnak pénzt a szolgáltatóktól. A kábelesek valamelyik csomagjába való bekerülésért nagy a könyöklés. A kábelszakma attól tart, hogy „közszolgálati” jogcímen egyre több csatornát lesznek majd kötelesek kínálni. (Transindex) Nehéz megjósolni, milyen irányvonalat követ Washington, ha Teherán kitart nukleáris programja mellett Egy Irán elleni csapás kilátásai Jóllehet az amerikai elnök az utóbbi hetekben több ízben is leszögezte, hogy hazája „minden opciót nyitva hagy” Iránnal szemben, abban minden szakértő egyetért, hogy az iszlám köztársaság elleni katonai fellépés jóval nagyobb kockázatokat rejt magában, mint a szomszédos Irak lerohanása. MT1-ELEMZÉS George Bush ismételt állítása ellenére, miszerint diplomáciai megoldást óhajt az iráni atomprogram körül évek óta tartó nemzetközi vitában, a világ közvéleményében egyre inkább az a benyomás alakul ki, hogy olyan konfliktus bontakozik ki Amerika és egy újabb iszlám ország között, amelyet aligha lehet békés eszközökkel rendezni - írta elemzésében a Frankfurter Allgemeine Zeitung. Végső soron nehéz megjósolni, milyen irányvonalat fog követni Washington, ha az iráni vezetés kitart a nukleáris program megvalósítása mellett. Egy háború megindításáról vagy lefújásáról szóló döntést számos tényező befolyásol: politikaiak és gazdaságiak éppúgy, mint katonaiak. Egyet azonban már most ki lehet jelenteni: Iránban egészen más stratégiai feltételek uralkodnak, mint Irakban az amerikai invázió idején. Irán nem Irak Ez már annál a kérdésnél kezdődik, hogy tulajdonképpen milyen jellegű hadművelet volna célszerű Irán esetében. Szaddám Húszéin rendszerének megdöntése katonai szempontból szinte gyerekjáték volt a világ vezető hatalma számára. A bagdadi diktátor technikailag reménytelenül hátrányos helyzetben lévő fegyveres erői alig voltak képesek szembeszállni az inváziós erőkkel. Iránban ez egészen máshogy festene. Az egyik lehetőség a perzsák hazájának megszállása és a kormány megdöntése volna. Még ha nem vesszük is készpénznek a saját katonai erő nagyságát szajkózó teheráni állításokat, azt mindenképpen látni kell, hogy a bevonulás egy túlnyomórészt hegyek borította és viszonylag jól felszerelt hadsereggel rendelkező országba némileg más feladat elé állítaná az inváziós erőket, mint a sík vidéken elterülő Irak több évi szankció hatására meggyengült fegyveres erőinek a legyőzése. Ráadásul azt is tekintetbe kell venni, hogy az iraki és az afganisztáni szerepvállalás következtében az amerikai hadsereg már ma is „a húr túlfeszítéséhez” közeli állapotban van. Egy újabb nagy kiterjedésű, távoli ország megszállása az iraki tapasztalatok fényében kevés támogatóra lelne Washingtonban. Egyúttal felborítaná a Pentagon katonai tervezését, amelynek alapját két háború egyidejű sikeres megvívása képezi. Légi csapások föld alatti célpontokra Az Egyesült Államokban zajló vita az utóbbi időben elsősorban azzal a lehetőséggel foglalkozott, amely Irán nukleáris létesítményeinek légitámadásokkal történő elpusztítását célozza. A The New Yorker folyóiratban nemrég megjelent publikáció ráadásul azt sugallta: az USA ennek során akár atomfegyvert is bevethetne, hogy megsemmisítse a föld alatt elrejtett berendezéseket, köztük a natanzi urándúsító létesítményt. Szakemberek mindenesetre igencsak spekulatívnak tartják ez utóbbi fölvetést, rámutatva arra, hogy az amerikai hadsereg még nem hajtott végre kísérleteket úgynevezett bunkerromboló atomfegyverekkel. Ráadásul a washingtoni kongresszus tavaly leállíttatta az ilyen eszköz kifejlesztését célzó programot. A légicsapások amúgy sem tűnnek igazán ígéretesnek - tette hozzá a német konzervatív újság -, még ha hagyományos robbanótöltetekkel hajtják is végre őket. Irán atomprogramjának megvalósítása ugyanis több tucatnyi helyszínen zajlik, így a létesítmények megsemmisítéséhez több napon - ha nem több héten - át tartó légitámadásokra volna szükség.- Egyes becslések szerint a katonai (légvédelmi) berendezéseket is figyelembe véve akár 300 célpontot kellene bombázniuk az amerikai repülőgépeknek. Ráadásul ha a csapások egy vagy két kiemelt fontosságú létesítményre - például Natanzra vagy az iszfaháni uránkonverziós telepre - összpontosulnak is, az iráni mérnökök tudását ily módon nem lehetne megsemmisíteni. Légicsapásokkal tehát legföljebb csak az iráni atomprogram néhány évvel történő késleltetését lehetne elérni. Súlyosbítja a helyzetet, hogy - Szaddám Húszéin Irakjához képest - Irán egészen másfajta önvédelmi eszközökkel rendelkezik. Bármilyen típusú amerikai akcióra kerülne is sor Iránban, annak állandó Achilles-sarka volna az „elfuserált” iraki helyzet. Pontosabban az a kilátás, hogy az iráni síita rezsim bármelyik pillanatban fellázíthatja iraki hitsorsosait a megszállók és a bagdadi kormány ellen. Ez pedig az elképzelhető kudarcok legnagyobbika volna a Közel-Keleten az amerikai politika számára. Emellett az irániak közvetlenül is bosszút állhatnának a hazájuk ellen intézett támadásokért: olyan ballisztikus rakétákkal rendelkeznek, amelyek képesek csapást mérni Izraelre. (Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök 10 hónappal ezelőtti megválasztása óta több ízben is „a Teherán számításaiban csakis akkor várható érdemi változás, ha komoly szankciók fenyegetik az országot. térképről való eltörléssel” fenyegette meg a zsidó államot.) E- mellett ügynökei révén a fundamentalista rezsimnek lehetősége lenne arra is, hogy merényleteket hajtasson végre nyugati országok területén. Irán a világpolitikában elfoglalt helyzetét tekintve is más pozícióban van ma, mint Irak volt 2003-ban. Szaddám Huszeinnek a végén már nem voltak mozgósítható komoly szövetségesei, messzemenően elszigetelődött. Az amerikaiaknak az is kapóra jött, hogy a Szovjetunió széthullása után nem akadt világpolitikai „ellensúly”, amely olyan erővel rendelkezett volna, hogy e- miatt Washington kénytelen lett volna figyelembe venni annak közel-keleti érdekeit. Iráni partnerek Ilyen „ellensúly” ugyan ma sem létezik, ám Irán ennek dacára képes volt arra, hogy három fontos országot is partnerévé tegyen, mégpedig gazdasági kötődések révén. Oroszország nukleáris technológiát akar eladni a perzsáknak, emellett arra törekszik, hogy Teheránon keresztül ismét befolyásra tegyen szert a térségben. Ázsia két feltörekvő hatalma, India és Kína pedig gazdasága számára égetően szükséges kőolajat és földgázt akar vásárolni Irántól. A fenti három állam egyike sem rendelkezik elegendő súllyal ahhoz, hogy meggátolhatna egy amerikai katonai csapást Irán ellen. Mindazonáltal Washingtonnak egy invázió esetén számításba kellene vennie a kapcsolatok megromlását három olyan országgal, amelyekkel egyéb területeken együttműködésre törekszik. Már az iraki háború kapcsán kirobbant transzatlanti vita megmutatta, hogy még egy katonai tekintetben egyedülállóan erős világhatalomnak is komoly politikai árat kell fizetnie azért, ha nem veszi figyelembe partnerei kívánságait. Mindezekkel a tényezőkkel bizonyára Teherán is tisztában van. Feltehetően éppen ezek állnak annak a hajthatatlanságnak és „nagyszájúságnak” a hátterében, amelyet az iráni kormány tanúsít az atomvitában. Teherán megpróbálja kihasználni az a- merikai politika viszonylagos gyöngeségének időszakát, hogy bővítse nukleáris programját. Márpedig mennél tovább halad előre a program megvalósítása, annál nehezebb lesz a külföldnek rábírnia Teheránt arra, hogy szorítkozzon a nukleáris technikának kizárólag polgári célokat (vagyis energiatermelést) szolgáló részére. A nukleáris ambíciók ára Ugyanakkor az is igaz, hogy a Nyugat még nem próbálta meg emelni azt az árat, amelyet Teheránnak kell fizetnie nukleáris ambícióiért. Az irániak számára az atomvita eddigi menete csupa nyereséget hozott. Évekkel ezelőtt Washington azt az álláspontot képviselte, hogy Irán nem tehet szert semmiféle nukleáris programra. Ma viszont már senki sem vitatja el az országtól a jogot a polgári célú atomtechnikához. Korábban az irániaknak titokban kellett megépíteniük a program döntő fontosságú berendezéseit. Ma már viszont nem szorulnak rá kétes pakisztáni csempészbandák közreműködésére: maguktól is képesek kulcsfontosságú technológiai folyamatok, mint például az urándúsítás vagy -konverzió fenntartására. Teherán számításaiban csakis akkor várható érdemi változás, ha komoly szankciók fenyegetik az országot. KOMMENTÁR i r r n ~f ~~ r nn jíiiliiMMMiMIIIIWfiP^'PH TIU' ~ 'i'rVfiFbfliilT'POfi) r Viktor! Viktor? KISS TIBOR NOÉ Múlt vasárnap még zúgott a „Viktor, Viktor!” a Szentháromság téren, de néhány nappal a választások után „Viktor’ igencsak kellemetlen helyzetbe került. A Fidesz-Magyar Polgári Szövetség ugyanis elveszítette a választásokat - méghozzá a szó szoros értelmében. Mert szinte minden jel arra mutatott, hogy a fiatal demokraták biztos győzelmet arathatnak 2006-ban. Mert egy évvel ezelőtt még 15 százalékos előnyük volt a szocialistákkal szemben a közvéleménykutatások adatai szerint. Mert a Gyurcsány-kormány finoman fogalmazva sem nyújtott meggyőző teljesítményt. Mert Magyarországon múlt vasárnapig egyetlen kormánynak sem sikerült megőriznie a hatalmát. Ehhez képest a sima vereség elég rosszul fest a saját szimpatizánsai körében csak „vezénylő tábornoknak” tekintett Orbán Viktor politikai életrajzában. Ráadásul az - elmúlt hetekben is annyiszor elátkozott - MDF parlamentbe jutása nélkül ez a vereség akár már az első forduló után holtbiztos lett volna. Szóval múlt vasárnap még zúgott a „Viktor, Viktor” a Szentháromság téren, de a csalódott szimpatizánsok, szurkolók, médiatámogatók és politikustársak azóta már aludtak néhányat. És az ébredés talán ki is józamtotta sokukat: egyre többen kérdőjelezik meg Orbán Viktor egyeduralmát a jobboldalon. Egyre többen látják úgy, hogy Orbán Viktor minden elévülhetetlen érdeme ellenére maga Orbán Viktor a legnagyobb akadálya annak, hogy a jobboldal ismét kormányra kerülhessen Magyarországon. Kosa Lajos, a Fidesz debreceni polgármestere szerdán reggel már azt nyilatkozta, nem tartja valószínűnek, hogy Orbán Viktor legyen a Fidesz következő miniszterelnök-jelöltje. Az egyik legkomolyabb jobboldali szellemi műhely, a Századvég Alapítvány igazgatója szerint pedig „senkire át nem hárítható felelősség terheli (Orbánt, a szerk.) azért, hogy a Fidesz nem tudta megnyerni a választásokat”. Stumpf István szerint most inkább már helyi szinten bizonyított, tapasztalt politikusokra van szüksége a pártnak - mint amilyen például Kosa Lajos is. Valóban, Kosa, és a hozzá hasonló politikusok talán több szavazatot hozhatnának a Fidesznek, mint Pelczné Gál Ildikó vagy Kontúr Pál - Mikola Istvánról már nem is beszélve. A Fidesz 2002-ben 2 millió 300 ezer szavazatot szerzett az első fordulóban, majd a két forduló közötti intenzív kampány ellenére elveszítette a választásokat. A választások után Orbán Viktor életre hívta a polgári köröket, majd több mint hárommillió ember közreműködésével Nemzeti Konzultációt folytatott. Ehhez képest idén harmincezerrel kevesebben szavaztak aüatal demokratákra az első fordulóban. Feltehetően ennél több szavazatra Orbán Viktorral a Fidesz nem számíthat - bő két millió ember eddig stabilan kitartott idolja mellett, de a többiek Magyarországon nem kémek belőle. Lehetne persze sorolni a választási kampányban elkövetett hibákat, amelyekért Orbán Viktor vállalta is a felelősséget - de nem ez a lényeg. Ä lényeg az, hogy Orbán Viktort hiába övezi már-már szakrális tisztelet a jobboldalon, rajtuk kívül mindenki más immúnis az Orbán-mítosz- ra. Vagy még rosszabbat gondol róla. De a hívők - mint másodszor is bebizonyosodott - nincsenek, és talán sosem lesznek elegen. JEGYZET Futballterror NÉMETH ZOLTÁN A pályán mindenre elszánt futballisták rohangálnak. Valami furcsa könyöktartással, ahogyan normális ember sosem, kirakva maguk mellé, mozdulatlanul száguldó felsőtestük mellett ló- bálva. Két focista párhuzamosan, egymás mellett fut már másodpercek óta. Öt másodpercenként fut, majd az arcát mutatják, amely öt másodpercenként eltorzul, majd újra fut, mozdulatlan felsőtesttel, kirakott karokkal. Mindez ötször ismétlődik. Öt másodpercenként láthatjuk az edzőt, eltorzult arccal, majd a kapust, eltorzult arccal, néz előre. Ez már jóval több mint fél perc, aztán kimarad a helyzet. Láthatjuk az egyik futballistát, ahogyan néz, néz előre, hosszan, kitartóan, mint Árpád vezér a Honfoglalás című értékelhetetlen produkcióban, kitöltendő az egyre üresebb időt. Szóval néz a futballista a távolba, számolom a másodperceket, aztán elkezd mozogni a szeme, rezegni, olyan furcsán remegni, már tíz másodpercnél vagyunk, aztán még jobban eltorzul az arca, még johban rezeg, remeg a szeme, egy könnycseppjelenik meg benne. Hosszú, mozdulatlannézések. (Távolban egy fehér vitorla?) A még jobban eltorzult arcú újra elkezd párhuzamosan fütni a másik csapat még jobban eltorzult arcú futballistájával, sokáig futnak párhuzamosan, furcsa, természetellenes felsőtest- és könyöktartással, megint arc, láb, arc, láb, aztán mintha két középkori lovag, tetőtől talpig vaspáncélban, vagy két tank a kurszki harctéren, vagy két MiG, egymásba csapódnak, mintha felrobbanna mindkettő, egy szamuráj és egy kamikaze, még csillagokat is látunk, szenvedő, kicsavart, eltorzult arcokat, mint egy kitekert betonrongy, az arc, benne remegő szemek, körülötte csillagok. Hordágyon kellene levinni őket más esetben, de ők felpattannak, majd kisvártatva újra párhuzamosan fúrnak egymás mellett. Ez a japán vagy akármilyen rajzfilmsorozat - hétvégén reggel, mert még a „mesék”-ből is a legidiótábbakat adják a kereskedelmi csatornák nézhető időben, a normális alkotások reggel hat óra körül be. is fejeződnek - semmit nem tud a futballról. A Pokémon, a Digi- mon, a Beyblade párjaként többet tud ehelyett a távol-keleti mi- litarizmusról és rajzfilmes igénytelenség természetéről. Semmit nem tud a foci szépségéről és a játékról, semmit nem tud a játék- szenvedélyről és a játszótárs megbecsüléséről. Helyette mindent eltipró, mindenkin átgázoló dilettáns rajzfilmfigurák ölik egymást futball címszó alatt, reggel nyolckor néhány százezres gyereksereg előtt, akik számára, sajnos, ma már ez a föd. (Ľubomír Kofrha karikatúrája)- Kristóf, mi a fenét rajzolgatsz te folyton?
