Új Szó, 2006. április (59. évfolyam, 77-99. szám)
2006-04-01 / 77. szám, szombat
„Benn a háziasszony elszán a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas holdvilága." (AranyJános) CSALÁDI KOR Jí gazda pedig mond egy szivesjó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével Mélyre van az szántva az élet-ekéveL ” (AranyJános) 2006. április 1., szombat 10. évfolyam 13. szám Matyinak betett a madárkripka! A gyerekek az élet példáján tanulták meg elfogadni a másságot, hogy mindennek van helye 12. oldal Üdvözlet a kies fteklámiából Olyan egyszerűen, tisztán, boldogan szeretnék élni, ahogyan az a reklámokban látható 13. oldal Illik tudni Szomszédság A szomszédokkal való jó viszony nem egyszerűen illemtani, hanem úgyszólván létkérdés 14. oldal A családokban az állatokkal való bánás a férfiak dolga volt, a mesterség apáról fiúra szállt, a tízéves gyerek iskola után már egyedül őrizte a juhot, kecskét, tehenet A pásztorkodás sosem volt családcentrikus szakma „Gömör Magyarország kicsiben” -jellemezték nagyjaink annak idején a Rozsnyótól Osgyánig, Ajnácskőtől Murányig terjedő területet, de mi, ott élők tudjuk csak igazán, hogy a ránk nézve hízelgő mondás sajnos nem igaz. FARKAS OTTÓ Mert ennek a záporoktól gyakran szenvedő gyönyörű tájnak a nagy része hegyes, földje - kevés kivételtől eltekintve - silány. Kétszer annyi ráfordítást igényel ott a búza, de csak feleannyit terem hektáronként, mint a Csallóközben. Az egy főre eső földterület se sok, a szövetkezetesítés előtt a húszholdas gazda arrafelé már jómódúnak számított. A földrajzi feltételek mindenhol beleszólnak az adott vidék gazdasági fejlődésébe, és talán éppen a kedvezőtlen adottságokból eredő körülmények teremtették meg Gömörben a vidékre annyira jellemző szakmát, a pásztorkodást. A gömöri pásztorkodás nagy múltra tekint vissza, korabeli dokumentumok szerint a 16. században ezen a területen már jelentős juhtenyésztés folyt. Ha azt boncolgatjuk, hogy könnyű vagy nehéz élet a pásztorkodás, a vélemények megoszlanak. Nézőpont kérdése: attól is függ, ki honnan értékeli a szakmát, de talán egyfajta válasz lehet a kérdésre, hogy a munkanélküliség terén dobogós helyen álló gömöri falvakban sok gazda(ság) évek óta pásztort keres. A családokban az állatokkal való bánás a férfiak dolga volt, tehát az állatok őrzése is. A mesterség apáról fiúra szállt, a tízéves gyerek iskola után már egyedül őrizte a juhot, sertést, kecskét vagy a tehenet. Az egyházasbásti Mede József ezek alól talán kivételnek számít, mert apja nem volt se gulyás, se csordás, hanem gyári munkás, ő mégis nagyrészt pásztorkodással kereste kenyerét. Józsefnek a nagyapja volt elismert, betegségeket is gyógyító pásztorember. A márciusi télben kavarja a szél a havat, cudar az idő, üyenkor a rossz kutyát se verik ki a házából. Mede József puliját nem is kell, megy az magától is, ha gazdája kint dolgozik - most éppen itat. A pásztor a vízre ügyel, hogy legyen elegendő az itatóban, de ne túl sok, a kutya meg közben a tehenekre vigyáz. Az itatás végén Józsi egy meleg helyiségbe vezet, sarokba támasztja barkócafa botját, és beszélgetünk.- Nagyapám ismert pásztorember volt, távoli vidékekről is eljártak érte, ha állatokat kellett gyógyítani - emlékezik vissza. - Amikor itthon volt, se volt otthon, tavasszal kiköltözött a pusztára a gulyához, és csak késő ősszel jött haza. Mondta is apám, hogy ő nem akar pásztor lenni, ő a családdal akar maradni, azért lett belőle gyári munkás. Józsinak viszont nagyon korán megtetszett a pásztorélet: még iskolába se járt, amikor egyedül éjszakázott a gulyával a Lőrince- patak mellé épített „gulyibában”. Volt saját kutyája: nem puli, hanem egy keverék, de hallgatott rá, és az volt a fontos. Nyolcéves korában már száz darab szarvasmarha őrzését bízták rá, persze csak a nyári szünetben, mert szeptembertől júliusig iskolába járt. Majdnem tanító lett belőle, ha az igazgató nem rejti el a levelet, amelyben közölték vele, hogy a felvételi vizsgát sikeresen teljesítette, meglehet, Józsiból mégsem pásztor lesz, hanem sportoló vagy tornatanár valamelyik iskolában.- Az úgy volt - meséli -, hogy nagyon szerettem a testnevelést, és a tanítóm rábeszélt, jelentkezzek sportiskolába. Műit később kiderült, a felvételi sikerült, de az értékelés az iskola igazgatójához került, és ő nem adta oda a szüleimnek, mondván, nem való nekem az olyan iskola. Mivel közeledett a szeptember, és a sportiskola értesítését nem kaptuk kézhez, édesapámnak gyorsan intézkednie kellett. Rimaszombatban elintézte, hogy szeptemberben Zólyomban megkezdhetem a szakiskolát, hogy mészáros legyen belőlem. Hentes is volt a rokonságban, azt a néhány napot, ami még iskolakezdésig volt, azzal töltöttem, hogy gyakoroltam a szakmát. Amikor iskolában az inasoknak kitették az asztalra a húst, úgy kifordítottam a lapockát, mint a mesterem, másodéves koromban pedig már három műszakra jártam dolgozni. Segédlevelet kapott, katonaságig a losonci vágóhídon dolgozott, azután pedig a rima- szombati RISO-ban kapott munkát. Négy telet töltött a konzervgyárban, a nyarakat pedig otthon a szövetkezetben: májustól novemberig a Lőrince nevű völgyben, négy kilométerre a falutól a szövetkezet szarvasmarháit őrizte. A gulya reggel négy órakor indult és este tízkor tért vissza a szálláshelyre. Nem járt haza, édesanyja hordott neki ebédet. Később ötszázötven juh legeltetését bízták rá, segítséget nem kapott, de nem is kért.- Mondta is egy idős pásztorember: , Józsi, hé, vigyázz, ne csináld, mert hatvanéves korodig kell dolgozni! Az neked még nagyon mesz- sze van!” Jól van, apó, válaszoltam neki, de most már bánom, hogy nem hallgattam rá. Fiatalon gyomorfekélyt kaptam, átestem egy infarktuson, tönkretettem a derekamat, a hátgerincemet, rossz a vál- lam, orvosaim szerint a térdemben majdnem fél centiméteres a kopás... Öt év óta félrokkantsági nyugdíjat kapok, és még nem vagyok hatvanéves, csak ötvenhét. Dolgozni nem bűok, de mivel az állatokat szeretem, a fiamnak segítek ott, ahol még tudok - magyarázza a most Dobfeneken élő Mede József. A kolompnak régen nagyobb jelentősége volt, mint napjainkban. A vidékeket járva manapság kevés helyen hallani ko- lompszót, de a dobfeneki határban kora reggeltől késő estig szól. Sőt az esti csendben az érces hangú „hangszerek” szava Ajnácskőig hallatszik. Mintegy hetven pergő, csengő és kolomp gyűlt össze a pásztor házi múzeumában, így télen javítgatja a sérült darabokat, hogy tavasszal bátran feűakhassa a tehenekre. Télen kell a pásztorbotról is gondoskodni, decemberben kivágni és tavaszig kipüosítani. - Egy jó pásztorbotnak így kell kinéznie - mutatja. - Barkócafát kell keresni, ami nem egyszerű feladat, mert kevés van belőle. A dobfeneki határban nincs is, csak két vessző, de három év is kell hozzá, hogy azokból pásztorbot legyen. Amíg a hajtás vékony, bicskával sebet ejtek rajta, és a görcsöket leszedem. Az éles késsel ejtett seb beheged, és ettől lesz szép mintás majd a bot. Az (A szerző felvételei) oldalhajtásokat minden év tavaszán lenyesem, és amikor a vesszőből bot lesz, decemberben kivágom. Azért decemberben, mert a télen kivágott fa nem repedezik meg. Tűz felett megforgatom, megpárolom, hogy a háncs könnyen eltávolítható legyen, bükkfa vagy tölgyfa hamuját vízzel megkeverem, és azt kenem rá a botra, attól néhány nap alatt szépen megpirosodik. Ugat a puli, újabb látogató érkezik, én elköszönök. Útban hazafelé még fülemben csengnek a pásztor szavai: „Ezt a szakmát nem lehet senkire ráerőltetni, az ember vagy szereti az állatokat, vagy nem. A pásztorkodást csak pénzért nem lehet, de nem is szabadna csinálni.” Mintegy hetven pergő, csengő és kolomp gyűlt össze a pásztor házi múzeumában Világszerte a termékenység szimbóluma - a karcolt tojásokat férfiak, legtöbbször pásztorok készítették ajándékba kedvesüknek, esetleg a földesúrnak A törékeny ajándék, az újjászületés, a tavasz, az élet jelképe HÚSVÉTVÁRÓ Hosszú, véget érni nem akaró tél után, végre április, a szeles-füttyös tavaszhónap, amikor Szent György napján majd kihajtják a pásztorok is az állatokat a legelőre, s amikorra általában a legnagyobb keresztény ünnep, a húsvét is esik. A tojás vüágszerte a termékenység és az újjászületés szimbóluma, már az ősi hitvüág mítoszaiban is jelen van, az ókori egyiptomiak szerint ugyanis lúdisten tojta a naptojást, a finnek teremtéstörténetét elbeszélő Kalevala szerint pedig kacsatojásból lettek a világrészek. Pogá- nyok és keresztények egyaránt hittek a tojás termékenységfokozó erejében. A tojás a húsvéti sonka mellett igencsak fontos szerephez jut ünnepi asztalainkon, másrészt a húsvéti locsolkodásnál szokássá vált a hímes tojások ajándékozása. A pűos tojás pedig a néphagyomány szerint onnan ered, amikor Jézust keresztre feszítették, egy asszony tojást vitt elébe, s amíg buzgón imádkozott, egyszer csak egy csepp vér esett a tojásra, s azon nyomban vérpűosra festette. Az idők során a húsvéti tojás díszítése népművészetünk egyik sajátos, motívumokban gazdag műfaja lett. Viszonylag egyszerű díszítésmód a levéűátét alkalmazása. A karcolásos módszer pedig avar eredetű. A karcolt tojásokat a férfiak, legtöbbször pásztorok készítették emlékbe vagy ajándéka kedvesüknek, esetleg a földesúmak vagy a számadó gazdának. A tojásdíszítési technikák különös válfaja a tojás- patkolás. Kovácsok, lakatosok fémdíszekkel ellátott tojásokat készítettek kézügyességük bizonyítására. Tojáspatkolásban a magyar Koszpek József tartja a vüágrekor- dot, egyetlen strucctojásra 119 miniatűr patkót vert fel. Magyar specialitás ez, a szomszédos országokban a festés mellett szalma- vagy növényi rátéttel, textilbevonattal is ékesítik a tojásokat, (méri) „így kell kinéznie egy jó pásztorbotnak" - mondja Mede József
